Színházi legendák kizárólag nagy színészi teljesítmények mentén születnek.

Van klasszikus, stúdió-, szoba-, pince-, padlás-, lakás-, utca-, kocsma-, vacsora-, szabadtéri színház. Nemzeti, vidéki, prózai, zenés, bulvárszínház. Központi költségvetésből élő, önkormányzati fenntartású, pályázati lehetőségekből gazdálkodó, magánfinanszírozású színház. Épülettel, hellyel rendelkező és ilyennel nem rendelkező színház. Társulatot fenntartó és befogadó színház. Van színészközpontú és rendezői színház. Ezek tere, közege, programja, közönsége, körülményei, alkotói eszme- és ízlésvilága igen távol áll egymástól. Van azonban egyetlen megkérdőjelezhetetlenül közös pontjuk: színházi legendák kizárólag nagy színészi teljesítmények mentén születnek. A filmekkel ellentétben – tenném hozzá a szerzői filmre gondolva, ha például Pogány Judit személye nem bizonytalanítana el mindjárt az állításban.
A Felső-Ausztria (1976) családi kasszát megpróbáló gyermekvállalás-dilemmája annyira illett az ifjú Pogány-Koltai házaspárra, hogy a rendező Gothár Péternek is meghozta az elismerést; 1979-ben elkészíthette első nagyjátékfilmjét. Az Ajándék ez a nap melankolikus feleségfigurája ritka színészi vonásra mutatott rá. Pogány nemcsak rendkívül otthonosan mozgott ebben a dokumentarista alapra épülő fikciós világban, de párját ritkító atmoszférateremtő képességről tett bizonyságot. Minden ott volt játékában, amiről a film szólni akart, az alakítás kuriózuma azonban, hogy nem vette melodramatikusra a melodrámát, egyetlen homlokráncot, elkapkodott gesztust, átszenvedett pillantást sem engedett meg magának. Nem hétköznapi volt, hanem a hétköznapiság groteszkségét és a groteszk lírai mindennapiságát hozta. Két évvel később ellenben, egy újabb dokumentarista fikciósban, Tarr Béla valóságos és cím szerinti Diplomafilmjében pont melodramatikus eszköztárral tarolt (megint csak valóságos és szerep szerinti férje oldalán). Tarr a munka után úgy érezte, több van a két színészben, elhatározta, hogy nagyfilmet készít velük az alaphelyzetből. Így született a Panelkapcsolat. Részint azért említem itt mindkettőt, mert számomra ezek, és persze a Felső-Ausztria a Pogány-Koltai-filmek – három döbbenetes alakítás mindkét részről -, és azért, mert

A Sötétben Látó Tündér Koncz Zsuzsa felvétele

Pogánynak egyikben is, másikban is van olyan jelenete, melytől nem lehet eltekinteni egy róla szóló portréban. A Diplomafilm házassági évfordulós kockáin a feleség a napi kínok ünneprontó felemlegetéséből kiindulva szipogja el magát saját katarzisáig. Pillanatról pillanatra követhető, mint hajszolja magát rendkívüli kétségbeesésbe, és a színésznő azt is mesterien láttatja, hogy az asszonynak rutinja van ebben, a hisztériával elérhető kiüresítési aktus és az ezzel járó érzelmi megkönnyebbülés amolyan túlélési technikaként funkcionál. A Panelkapcsolat üzemi bulijának képsorán prezentált belső dráma pedig Pogány eddigi filmes működésének zenitje. A táncra való testi és lelki készülődés boldog, felszabadult percei után este arcán vonulnak végig a panelházasság fázisai: öröm, vágyak, izgatottság, csalódás, magány, fájdalom, keserűség, beletörődés. Pogány a belső sírástól lassan araszol a külsőig, és a külső vonyítva árulkodó jelzéseitől – körömrágás, a frizura babrálása, a ruha igazgatása – a legmélyebb belső megbékélésig, a teljes megadásig.
E filmekben félelmetes pontossággal tudta közvetíteni a kényszerpályán mozgó kapcsolatok sodró, tehetetlenné roncsoló lendületét, a társadalmi, történelmi és egyéb meghatározottságokat, és még mást is, valami nagyon fontosat férfi és nő ősi, elkeseredett, fegyverszünet nélküli küzdelméből, a női princípiumból. Valószínűleg ugyanezen energiákért kaphatta meg Rosalindát és Cressidát, Anna Petrovnát és Julikát vagy Blanche szerepét A vágy villamosában, melybe alkalma volt érzelmeket importálni privát családi tragédiáiból. És ha hiszünk Oswald Spenglernek – „A férfi megéli a sorsot, és megérti a kauzalitást… A nő ezzel szemben maga a sors… Számára mindig is idegen a kauzalitás-elv…” -, látjuk, mitől olyan izgalmas a János király látszólag egyszerű Eleonóra-alakítása, és azt is, Bagossy László miért Pogányt választotta rá.

A Macskajátékban. . Koncz Zsuzsa felvétele

Semmivel sem hívja fel magára a figyelmet. Utcaember. Külső átlagosság és belső rendkívüliség egysége a legfőbb aduja. Ránézésre nemigen lehet tudni róla, mire képes. És ez az adottság nemcsak sablonok tolmácsolásában teszi verhetetlenné, noha kétségtelen, a köznapi szituációk kibiztosított kézigránátja. Ez adta például a Pedig én jó anya voltam tétjét. Csak monologizált és monologizált, mint egy zavart, ártalmatlan vénasszony, öntudatlan elkövetett hibáit el-elejtve bizonygatta vétlenségét – mintha rá öntötték volna az eleve elrendeltetett élet dramaturgiáját -, de közben egy pillanatra sem szűnt meg személyét illetően a gyanú és a feszültség, miként is vált gyermekéből szörnyeteg. És ettől működik A Sötétben Látó Tündér meséje is, ahol hosszan hallgatjuk, majd időnként megpillantjuk, és ennek a pillanatnak olyan ereje van, hogy lámpást ad a következő világosig.
Jelenlétének civil érintetlensége és színészi intuíciója építette Orbánnét is. Mácsai Pál rendezésében Pogány orgánuma kapja a szerepet, ami nagyon jó gondolat, és percek alatt eloszlat minden kételyt a darab kiosztása körül. Mivel a Macskajáték részint kvázi-levélregényként, részint múltbéli kirándulásoknak a jelen szálaival összefűzött láncolataként jelenik meg a színpadon, hangszerelése a létező legfontosabb szempont. Orbánné hangjának és testének sokszor és hosszú percekre el kell válnia egymástól, hogy érzékletesen tudja felidézni a nézőben a múltat és emlékei virgonc elevenségét. Pogány tehát nemcsak az élemedett korát tagadó, lányos ábrándok közt időutazgató, gyermekien lázongó lelkű asszony alakjának abszurditását hozta biztos kézzel, hanem hangi adottságai révén kizökkentette a közönséget az időből, megszólaltatta a képzeletet.

A János királyban (Polgár Csabával). Schiller Kata felvétele

Hangjához tudatos-tudattalan, nosztalgikus tartalmak kötődnek. Ebben az országban „Pogányon” nevelkedett mindenki, abszurd módon még azok is, akik idősebbek nála. A hetvenes években Pinokkiót és Hamupipőkét játszott Kaposváron, a nyolcvanasokban ő Vuk és Szaffi, a kilencvenesekben Dagobert bácsi három unokaöccse a Kacsamesékben, az új évezredre meg Sötétben Látó Tündér lett, és animációs rajzfilm mesélője. Lassan nemzeti kincs.
A színházi fogalomtár szerint első osztályú jellemszínész. Sajátos alkat. Karakter. Vagyis szinte bármit el tud játszani. A színészsorsok álmoskönyve hagyományosan szegényesebb pályát jósol a hasonszőrűeknek. Igen kevés főszerepet mindenesetre. Pogány ezerarcúsága napfényes történet. Alig akad olyan műfaj, melyben ne jegyeznék a nevét. Egyik utolsó színészünk, akinek még hajlandóak vagyunk elhinni, hogy vagy Leninvárosból érkezett, vagy a tölgyfagubacs melegéből.