Széteső szerkezet, emlékezetes pillanatok.

Az első rész (amit szünet nélkül követ a második) zárásaként hangzik el Müller Péter Sziámi Tapasztalat című dala, amelynek első sora – Jó, de nem elég jó – pontosan illik az előadásra. Jó – lenne az ötlet, hogy az ezer sebből vérző, s mindannyiunk életében fontos szerepet játszó egészségügyről készüljön színházi kórkép, de maga a produkció szintén ezer sebből vérzik, s nem elég jó.
Tudható, hogy az alkotók – beleértve a Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társulat kéttucatnyi színészét is – igen széleskörű anyaggyűjtéssel fogtak munkához. Felhívásukra több mint hatvan néző küldött nekik kórházi, egészségügyi tapasztalataikról szóló történeteket; a színészek rövidebb-hosszabb ideig mentősöknél, kórházakban s egyéb egészségügyi intézményeknél orvosok és ápolók mellett gyűjtöttek közvetlen tapasztalatot a gyógyító munkáról; s nem utolsósorban számos egészségügyi dolgozóval készítettek – összességében 35 órányi – riportot. A sok adatból, sztoriból és élményből három hónapos próbaidőszak alatt születtek meg azok a jelenetek, epizódok, dalok, kórusszámok, amelyek igen-igen laza szövete alkotja a jelenlegi előadást.
Bodó Viktor előszeretettel használja a közösségi improvizációkra épülő darab(-előadás)készítési módszert, amelynek azonban számos buktatója van vagy lehet. Ha szilárd vázra sikerül felrakni a rögtönzésekből születő jeleneteket, akkor nagyszerű produkció jöhet létre (Egy óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról, Graz), ha a különböző stílusú, színvonalú és mélységű epizódok összerántására nem sikerül egy erős magot találni, akkor az előadás menthetetlenül szétesik.
Ez esetben három cselekményt összetartó eseményszállal is próbálkozott a Róbert Júlia – Bodó Viktor páros. Mindenekelőtt azzal, hogy az események középpontjába egy fiatalembert állítottak, aki a kórház és az egészségügy jelképét (is) jelentő, labirintusszerű intézményben anyja holtestét keresi. Menet közben egyre nyilvánvalóbb, hogy e fiatalember színházi rendező, s a darab végére egyértelmű lesz, hogy mindaz, amit látunk, egy próbálandó darab része vagy esetleg maga az előadás, tehát a kór- és színház világa fokozatosan összecsúszik (ezt lenne hivatott erősíteni számos olyan kiszólás, amely nemcsak az egészségügy, hanem a kultúra, az oktatás és a színház mostoha helyzetére is utal). Végül határozott dramaturgiai szándék érződik abban, hogy a kezdeti (ál) dokumentarista téma-megközelítést fokozatosan váltják fel az egészségügy anomáliáit egyre abszurdabb módon „leleplező” epizódok, míg a fiktív második rész középpontjába a halál, a halálhoz való viszony kerül.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ezúttal is igaznak tetszik, hogy a három kevesebb az egynél, de ha csak egy magja lenne a produkciónak, az sem lenne elégséges ahhoz, hogy a nagyon különböző epizódokból szilárd szerkezetű kompozíció szülessen. Pedig a kezdés ígéretes. Egy baleset sérültjének ellátását bemutató jelenet videofelvételét látjuk, majd amikor a vetítővászon felmegy, a színen folytatódik a sérült élesztési kísérlete. Bár már ezalatt is feltűntek az előadás egészére jellemző zavaró tünetek, mindenekelőtt az eseményről beszámoló bandzsa riporter parodisztikus ábrázolása, illetve a főszereplő (Mészáros Béla) téblábolása, a cselekményt elindító közlés (az anya halálhíre) hangsúlytalansága.
A továbbiakban váltakoznak a megkérdezett szakemberek videonyilatkozatainak – többnyire komikumba forduló – részletei, parodisztikus jelenetek (főorvosi vizit, egészségügyi bizottsági ülés), közhely-szituációk (orvos-nővér aktus a liftben, beteg semmibevevése, nővérek látszattevékenysége), tér- és időkitöltő üres epizódok (Mészáros Béla és Jankovics Péter többszöri, azonos koreográfiájú, szótlan találkozása, a szereplők „zakatoló” vonulása), kórusműként előadott egészségügyi dokumentumok (eü-törvény, orvosi eskü, alaptörvény vonatkozó passzusa) stb.
Akkor születnek erős pillanatok, ha a szituációknak tétjük van. Ilyen például az elvált orvos házaspár jelenete (Lengyel Ferenc, Szirtes Ági), amelyben a férj kénytelen közölni volt feleségével, hogy rákos, miközben „mellékesen” gyerekről, tartásdíjról, pumpolásról is szót ejtenek. A tragikus témát ellenpontozza, hogy amikor a férfinak a daganat nagyságáról kellene információt adnia, egy sárga teniszlabda gurul át a színen, amikor meg az áttételekről, akkor egy vödörnyi fémgolyó potyog a színpadra. Hasonlóan erős Tóth Simon Ferenc monológja egy mentős lelkileg nehezen feldolgozható esetéről, vagy a fiatalember jelenete a proszektúrán, amely mindenekelőtt Czukor Balázs remeklésének köszönhetően egyszerre szorongató és nevettető. Jó összetartó epizódsor lehetősége van a Keresztes Tamás által játszott portás-mindenes figurájában és megszólalásaiban, ám a rendezés ezt a szálat igen hamar elejti.
Olsavszky Éva és Kun Vilmos jelenete az előadás legemlékezetesebb részlete. Groteszk humorba van csomagolva a beteg öregasszonynak és az otthoni teendőkkel egyedül nehezen boldoguló férjének a két ember összetartásáról, a szelíd zsörtölődésbe rejtett búcsúról szóló epizódja. S amikor az öregember a látogatás végén menne el, útját köröskörül elállják a betóduló hangszerek és muzsikusok, akik rázendítenek a már említett Sziámi-dalra. Kár, hogy csak a kíséret pianóiban érthető Olsavszky és Kun éneke, holott épp az ő előadásukban lenne igazán erős a dal szövegének és a produkció egészének egymásra rímelése.
Különben az előadás legerősebb pillanata ez és a finálé, amikor a szereplők – dramaturgiailag ugyan nem éppen előkészítetten – zenélni kezdenek.

Róbert Júlia – Bodó Viktor: Anamnézis
Díszlet: Balázs Juli. Jelmez: Nagy Fruzsina. Fény: Bányai Tamás. Zene: Klaus von Heydenaber. Dalszöveg: Baróthy. Dramaturg: Róbert Júlia. Fotó: Nagy Gergő, Tóth Simon Ferenc. Videó: Tóth Simon Ferenc. Hang: Keresztes Gábort. Karvezető: Halasi Dóra. Rendező: Bodó Viktor.
Szereplők: Czukor Balázs, Dankó István, Fábián Gábor, Hajduk Károly, Háy Anna, Jankovics Péter, Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Kun Vilmos, Lajkó Bence, Lajos András, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla, Molnár Gusztáv, Nagy Lajos, Olsavszky Éva, Pálos Hanna e. h., Szabó Zoltán, Székely Rozi, Szirtes Ági, Tóth Simon Ferenc, Vajdai Vilmos.

Katona József Színház, 2012. április 27.