…e négy előadást tekintve megállapítható, hogy bár Temesváron vannak erős és gyenge előadások, nincsenek például kifejezetten rosszak.

Jó színházat igyekszik csinálni Balázs Attila igazgató Temesváron. Abban az értelemben legalábbis, hogy széles látókörű repertoárt állít össze, melyben nem érheti szó sem a műfaji sokszínűséget, sem a rendezők számát. A színészek érezhetően élvezik a kísérletezgetést, a találkozást sok rendezővel – ugyanakkor a rendezőknek való kiszolgáltatottság, az egyszeri alkalmak, a mélyre nem vagy csak nehezen jutó színész-rendező kapcsolatok esetleges színvonalú produkciókat szülnek. A Szkénében január-februárban bemutatott négy előadás jól sikerült, amennyiben hitelesen mutatta be azt a Temesváron működő társulatot, amelynek számos átütő tehetségű színésze egészen kiszámíthatatlanul nyújt hol fergeteges, hol kevéssé élvezhető teljesítményt.
Másfelől azonban e négy előadást tekintve megállapítható, hogy bár Temesváron vannak erős és gyenge előadások, nincsenek például kifejezetten rosszak. Fel sem lehetne sorolni azt a sok hazai színházat, amelyik büszke lehetne, ha avítt, provinciális – nem előadásait, hanem – színházképét a temesvári recept szerint frissítené fel. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház ugyanis nyitott, érzékeny, ízig-vérig kortárs műhely; olyan, amelynek az alkalmi botladozásai is előrevisznek.

EGY KIS FRUSZTRÁCIÓ

A színház meglepően bátor repertoárválasztását jól példázza a Woody Allen nyomán élt és alkotott előadás, a Mellékhatások, melynek színlap szerinti műfaja: frusztrációk és kétségek csak részben. Az előadás alapjául Woody Allen novellái szolgálnak (leginkább a címben szereplő Mellékhatások című), melyek legfőbb vonása, hogy azt a bizonyos – szomorúan hangsúlyos szó következik – utánozhatatlan Woody Allen-i szótengert fosztja meg a művész kultikus filmjeiben fellelhető minimális drámától. Így aztán hiába választott frappáns sorokat Gyulay Eszter dramaturg a használhatatlan színházi anyagból, dráma nem állt össze belőle – csak egy jó szagú idézetcsokor, és hozzá némi kellemetlenül zöld abszurd színházi kacsintás.

Asztalos Géza, László Pecka Péter, Bandi András Zsolt, Tokai Andrea a Mellékhatásokban. Bíró Márton felvétele

De ez mégsem a vég, hanem a kezdet: Katona Gábor koreográfus-rendező ugyanis – nem teljesen váratlan módon – nem drámában, hanem a végletekig sztereotipizált értelmiségi szorongás paródiájának mozgásba öntésében gondolkodott. Méghozzá jól: nívós mozgásszínházat hozott létre. A produkció azonban nem a konkrét szövegekből, hanem a Woody Allen-életérzésből táplálkozik; a kifacsart, merev mozgások, a fal mellett tapogatózások, az ingatag talajon való billegések, a lehetetlen társas érintések nem szavak, hanem követhetetlen gondolatfolyamok leképezései. Így hát, bármilyen meglepő is, a Mellékhatások kibontakozásának gátja éppen az a szöveg, amely egyébként az előadás ihletőjét oly híressé teszi.
Azzal együtt azonban, hogy nem jön létre valamilyen kézzelfogható egész, a produkció ékes példája az olyan színházi munkának, amely egyszerre hoz létre ha nem is jelentős, de élvezhető előadást, és szolgálja a színészek szakmai fejlődését – a három évvel ezelőtt bemutatott, sok tekintetben hasonló Amor Omnia például sokkal kevésbé volt élvezhető. Itt azonban fontos színészi pillanatok voltak – Tokai Andrea Daphnejának deszkamerev dülöngélése talán ezek legemlékezetesebbike.

ILYEN FIÓK PEDIG NIINCS

Spiró György Prahjának műsorra tűzése a Mellékhatásokénál kevésbé merész vállalkozás, mégis van egy közös vonásuk: azt a fajta nyitottságot mutatják, amely általában jellemzi a temesvári repertoárt – tudniillik hogy inkább rajzolódik ki belőle egy művészszínházi ambíciókkal rendelkező magyar színház képe, mint egy, a román teatralitásba mélyebben beágyazott, a magyarországi színjátszástól markánsan eltérő színházé. A darabválasztás azonban jelentősebb teljesítménynek tűnik, mint amennyire színpadra állítása eredményes.
A László Sándor rendezte előadás realista módon lerobbant lakás helyett egy Albert Alpár tervezte félrealista, indokolatlanul összezsúfolt szoba-konyhában, hajlított bádogfalak között, egy szakadt ágy, egy kopott szekrény, egy még kopottabb sparhelt és egy viaszosvászonnal terített asztal körül játszódik. Még le sem megy a fény a közönségről, a konyhában már sertepertél Szász Enikő mint Nő. Törölget, rendet rak: lisztes-, cukros- és még ki tudja, milyen bödönöket pakolgat a helyükre. Pontosabban pakolgatna, ha tudná, hová rakja őket – de ez a Nő, aki évtizedek óta pakolgatja ugyanazokat a bödönöket ugyanannak a szekrénynek a polcaira, egészen érthetetlen módon (vagyis igenis érthetően: ez így humorosabb) nem tudja, mi hova való. Ahogy azt sem tudja, hogyan lehetne egyenesen kihúzni a fiókot, ami, értjük, szorul, de aminek szorulására ez a szerep szerint középkorú háziasszony akár jobban is reagálhatna a teátrális-neurotikus rángatózásnál.
Félreértés ne essék: a figura inkonzisztenciája nem Szász Enikő hibája, hanem a téves rendezői instrukcióké. Azonban ezek az apró, de annál jelentősebb hamis gesztusok – amelyeket a díszlet indokolatlannak tűnő kaotikussága csak erősít – pontosan azt a mély realizmust ássák alá, amitől Spiró műve teljes tér-idő-nélküliségében is pontosan működve képes egy nyertes lottószelvény ürügyén egy mindennél hétköznapibban kiüresedett házasság velejéig látni – és amely realizmus egyébként Dukász Péter Férfijében maradéktalanul megjelenik.

VÉGTELEN TÖRTÉNET

Minden elemében súlyos előadás a Deviancia, amit a szerzője, Németh Ákos maga állított színpadra. Zsanett, az autista lány története ez – és még legalább ennyire az őt körülvevőké, akik a lánnyal ellentétben nem velük született betegség miatt, hanem emberi és anyagi nyomorúság, ön- és mássors-rontás okán válnak deviánssá. Nem tragédia, hanem mélységesen szomorú, reménytelenséggel teli ballada ez a világ számára közömbös, a társadalom széles peremén tengődő kisemberekről.
Albert Alpár díszlete és jelmezei ezúttal találóak: élénkzöld műfüvön szürke-barna pasztell szoknyák és kockás zakók között mesés kék-sárga ruhájában tűnik fel Zsanett. Lőrincz Rita fejét leszegve, testét mint ballasztot ingatva-hordozva játssza az autista lányt. Nemcsak test-, de hanghordozásában is sikerül megtalálnia – és aztán pontosan szinten tartania – az értelmet és érzelmeket nagyon korlátozottan (és kívülről szemlélve még annyira sem) megélő karaktert.

Szász Enikő és Dukász Péter a Prahban. Bíró Márton felvétele

Megkapó a kontraszt a között a könnyen érzékelhető változás között, amin az összes többi szereplő érezhetően átmegy, és a Zsanett életét jellemző statikus kiszolgáltatottság között. A nővért, Beát játszó Tar Mónika kissé kidolgozatlanul durvából finomodik az érzéseivel megbirkózni tudó lánnyá és nővérré – és hasonló, bár kevésbé szélsőséges, finomabban árnyalt keménységből jut el Tasnády-Sáhy Noémi, a két nővérrel egy kertészetben dolgozó eladó a kétségbeesésen és a teljes önfeladáson keresztül az újrakezdés kapujáig. Szépen felépített alakításokat látunk: ilyen Dukász Péter Sanyi bácsija, ez a valóságról magában egészen sajátos képet kialakító, a mások anyagi és szexuális kizsigerelését is a világ természetes részének tekintő kertészetfőnök, Balázs Attila Bandi bácsija, a kirúgott kertészből multilevel-magasságba törő majdnem sikerember és Éder Enikő Ráknéja, a nővérek anyja, a szerény, de céltudatos, csendjében agresszíven lapuló asszony is.

A jól megalkotott színpadi világ ellenére azonban az előadás hossza, a gyorsan pörgő, rövid kép-jelenetek ellenére, igencsak nézőpróbálóvá teszi a produkciót, és bizony komolyan levon annak összértékéből – ahogy levon belőle a nézőknek az előadás világát megbontó, váratlan, tökéletesen céltalan és aránytalan inzultálása is. De a Deviancia még ezekkel együtt is erőteljes és emlékezetes előadás.

NEKED AZ UTAD VAGYOK

Egy, a városban közlekedő buszban játszódik a mindenkori huszon- és harmincévesek egyéni és társadalmi lélektanát oly pontosan leírni tudó Gianina Carbunariu Mady-Baby című monodrámája. A négy, Szkénében bemutatott előadás közül ez a legcsendesebb és egyben legjelentősebb – nemcsak az értő rendezés és a finom játék, hanem a jól felépített és alaposan körüljárt, számos társadalmi problémát magában egyesítő pán-kelet-közép-európai élet(és halál)-helyzet miatt.

Borbély B. Emília a Mady-Babyben. Nagy József felvétele

A történet a maga szomorú hétköznapisága okán mellbevágó: Mady, a jobb sorsra érdemes, angyalian naiv fiatal lány Írországba utazik, hogy ott új életet kezdjen román barátjával, Voicuval. Az aranyéletet azonban nemhogy tálcán, de sehogy sem kínálják: a féktelen fiú prostitúcióra kényszeríti Madyt, akit aztán az időközben megismert, szintén honfitárs, az egyetemista Bogdán is egyre inkább kihasznál, majd egy nem kívánt terhesség és el nem ismert magzat okán Voicuval karöltve halálra ver.
A dráma és az előadás is egyszerű eszközökkel, minden különösebb dramaturgiai bravúr nélkül, lineárisan halad előre: a buszra felkéredzkedő, kissé zavarban levő, de azon angyali bájával hamar felülemelkedő Mady beszélgetni kezd a nézőkkel. Egyszerű, majd jelentőssé váló kérdésekre vár választ, például hogy mit csinálunk és mit nem csinálunk azzal, akit szeretünk; aztán, ahogy a történet egyre erőszakosabb fordulatokat vesz, úgy túr bele egyre direktebben a magánszféránkba: párkapcsolatokat és igazolványképeket tesz közszemlére. Tehát nézőt vegzál, de jól felépítve, az intim légkör miatt csak a legszükségesebb mértékben zavarba ejtően – és legfőképp: az előadás szerves részeként, mozgatórugójaként, nem pedig l’art pour l’art szórakoztatás céljából.
A darab, a Madyt játszó Borbély B. Emília és az őt érthető okokból jól segíteni tudó B. Fülöp Erzsébet rendező igen szerencsés találkozása az előadás. Biztató, hogy ilyen makulátlan produkció is készül a temesvári műhelyben – a jövőben a társulat és a színház nyelvét is ilyen kifogástalanul beszélő rendezőkkel talán még több igazán magas színvonalú előadás születhet. A színészek megvannak hozzá.