Mindezt csak adalékul szánom a Pistit betiltó újságírók (!), a politikát kiszolgáló kritikusok és a kritikusi közvélemény utólagos megváltozásának mitologémájához – mindközönségesen a torzított emlékezet elnevezésű jelenséghez.

Örkény Istvánnal személyesen főként a Vígszínház és a Pesti Színház bemutatóin találkoztam. Életének utolsó éveiben gyakran esett úgy, hogy mellé szólt a jegyünk, ilyenkor alkalmam volt pár szót váltani vele. Egyszer a Nemzeti Színházban is találkoztunk, és jól emlékszem, hogy a premier után a fanyalgókkal szemben szenvedélyes szemrehányással ecsetelte a bemutatott kortárs magyar szerző művének erényeit. Nemigen ismertem nála barátságosabb, közvetlenebb, szerényebb embert. MGP-vel együtt elkísértük a Macskajáték leningrádi (szentpétervári) bemutatójára, és átszállás közben, a varsói repülőtéren elnézést kérve szabadkozott, amiért rossz sorsunk őmiatta efféle strapákra kényszerít mindkettőnket. Amikor meghalt, ezt is megírtam a róla szóló nekrológban.
Két levelet kaptam tőle. Az elsőt a Kulcskeresők Székely Gábor rendezte, 1975. novemberi szolnoki bemutatóját követően, amelyről kétszer is írtam. Az Örkény említette tanulmány a SZÍNHÁZ 1976. februári számában jelent meg (meglepő, hogy milyen gyorsan reagált, a levél dátuma február 2.). A másik, esszészerű írás, amelyet kritikának nevez, Bolyongó, a giccsember címmel az ÉS január 31-i számában látott napvilágot, és a darab enigmatikus figurájának, a „boldogsággal üzletelő”, „a szépség esztétikájának” örve alatt érzelgősséget, konfliktusmentességet hirdető, „a mindennapokat a középszerű ember számára illúziókkal megédesítő” Bolyongónak az értelmezésére tett kísérletet. (Ma, „a remény színházában” a karakter élőbb, mint valaha.)
A másik levelet Színházfaggató című, a Gondolat Kiadónál 1978-ban publikált könyvem megjelenése után kaptam Örkénytől. Ennek első fejezetében próbálkoztam azzal, hogy megrajzoljam drámaírói portréját Örkény István, a vízenjáró címmel. A cím a Pisti-dráma egyik jelenetére utalt, amelyben Pisti, darabjának befejezése után – nyilván euforikus állapotban -, sikerrel jár a vízen. A tanulmányban igyekeztem igazolni azt a véleményemet, hogy Örkény dramaturgiája – elsősorban éppen a Pistire hivatkoztam – „a magyar színház előtt jár”, mert előadásakor „semmire sem lehet menni lélektani pepecseléssel, atmoszférateremtéssel, komótos építkezéssel”. Levontam a következtetést: „Ha a Pisti történetesen lengyel drámának születik, a lengyel színházakban már valószínűleg régóta állandó repertoárdarab, mint Rózewicz Kartotéka. Sokáig mi sem tarthatjuk talonban. Nemcsak Örkény legjobb színművéről, hanem az új magyar dráma kivételes remekéről van szó. De ezt csak a színpad bizonyíthatja be róla társadalmilag érvényesen.”
A tanulmányt 1977-ben írtam, a könyv a visszautasítását javasló Nagy Péter akadémikus lektori akadékoskodása miatt jelent meg egyéves késéssel, de még a Pisti bemutatójának aczéli engedélyezése előtt. Mindezt csak adalékul szánom a Pistit betiltó újságírók (!), a politikát kiszolgáló kritikusok és a kritikusi közvélemény utólagos megváltozásának mitologémájához – mindközönségesen a torzított emlékezet elnevezésű jelenséghez. (Lásd Marton László interjúját ebben a számunkban.)
A két Örkény-levél itt jelenik meg először nyomtatásban.

Örkény István levele

1976. II. 2.

Kedves Tamás!
Köszönöm a „Kulcskeresőkről” írott kritikádat (a Bolyongóról) és tanulmányodat a „Színházban”. És nem azért, mert elismerőek, hanem mert elemzőek, sőt, eligazítóak.
Ezzel a darabbal volt életemben a legtöbb bajom. Négyszer írtam át, Székely Gabi a szíve mélyén még így sem szerette igazán. Két okból: neki Fóris nem volt eléggé nagyot akaró hős, és ráadásul nem tudta eldönteni, „jó” vagy „rossz” ember-e a Bolyongó. Erről a két szereplőről egész csinos levélváltásunk van.
Én persze tudom, hogy az első felvonás (íróilag) nem kielégítő. De egy jobban sikerült első sem változtatott volna azon, ahogy Fórist és a Bolyongót megírtam. Csak az volt a baj, hogy nehéz volt megvédenem e két szereplőt.
Így tehát én tőled nemcsak két mélyre leásó elemzést kaptam (ami kritikai életünkben oly ritka), hanem (bár utólagosan) perdöntő érveket álláspontom igazolására. Miközben tiszta logikával vitted keresztül elemzésedet, olyan megállapításokig jutottál, amelyeknek érvényességét én csak éreztem, de kifejteni nem tudtam. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy író az esztétikától remélhet.
Még egyszer köszönöm – immár társszerzői – közreműködésedet.

Baráti üdvözlettel
Örkény István

 1978 XII 20

Kedves Tamás!
Nagyon köszönöm könyvedet; Zsuzsát megelőzve, előbb persze a rólam szóló részt olvastam el, aztán csak a többit. Ez is mind igen kiváló írás; nekem különösen a portrék tetszettek, és még annál is jobban a Latinovits rendezéseinek elemzése.
Ami engem érint, az, hogy voltaképpen ez az első olyan tanulmány, mely nem egy-egy színpadi művet külön, hanem az egészet vizsgálja, összefüggéseiben, hasonlóságukban, különbözőségükben. Ez tehát voltaképpen az első pályakép drámaírói minőségemről, amit nem könnyű összehozni, mert van egy zavaró faktor: két első darabom naiv kísérlete után a nagy szünet, és aztán egy új hangvétel.
Te ezt a „hézagot” is át tudtad lépni, éreztetve a nyomokat, melyek valamit megsejtetnek a későbbiekből; ezeket pedig, vagyis drámáim lényegét, remekbe illő elemzéssel fogod össze (illetve választod el). Éppen ezekkel a vágásokkal, többnyire váratlan rímek kihallásával érted el azt, hogy e dolgozat számomra is sok újat mondott, olyant tehát, amiből tanulhattam. Drámaírásban sosem ismertem rutint, mindig a kalandot kerestem benne, tehát a bukást, vagy azt, hogy „felsőbb osztályba léphet”.
Egy megállapításoddal vitázom csak. A groteszknek ui. nincs irodalma, csak egy könyvet olvastam róla, Wolfgang Kayserét, de attól sem lettem okosabb. Azt azonban vitatom, hogy az ember képtelen átélni egy szituáció tragikus és komikus voltát, csak egyiket a másik után. Én úgy hiszem, a groteszk épp az egyidejűségre épül, a sírás-nevetés pszichés ikervoltára. Igazamat egy Rákosi korabeli viccel igazolom, mely arról szólt, hogy egy nagy fekete autóban megjelent Rákosi a földeken, kiszállt, s a mesgyén megállt, barátságosan.
No hogy vagyunk, hogy vagyunk – kérdezte mosolyogva.
Jól vagyunk, jól vagyunk – válaszolták neki mosolyogva.
Mi is a kapásokkal mosolygunk, s vág belénk, egyidőben, villámként a rettegés. Úgy vélem, ez az alapképlete a groteszknek.
Ennyi volt egyetértésem, ennyi a vitám. És nagyon meg vagyok tisztelve.

Örkény István