A felületes gyerekdarab-készítők jobban tették volna (jobban tennék a jövőben is), ha sorozatgyártás helyett elvetemülten a jobb minőségre, a maradandóbb értékre mentek volna rá.

Három olyan gyerekbalettet választottam ki a friss kínálatból, amelynek alapja jól ismert mese. Azt gondolom ugyanis, hogy ha a történet megértetésével nem kell sokat bajlódnia a koreográfus-rendezőnek (vagy a dramaturgnak), akkor több figyelem, alkotói energia marad a többi fontos tartópillér és tartozék kidolgozására. Ha gyerekeknek szól az előadás, balettban is azt tartom a legfontosabb szempontnak, hogy a szereplők tudják valamilyen módon megszólítani a korcsoportos közönséget. Felnőtteknek szóló koncepciótlan és tartalmatlan előadásokon sem tud vigasztalni, hogy szépen táncolnak benne, gyerekelőadáson pedig még az sem zavarna, hogy tánctechnikai ügyetlenségeket látok, ha közben megszületne a csoda, a gyerekek minden idegszálukkal követnék az eseményeket, lelkesen részt vennének a szeretettel és figyelemmel felkínált interakcióban. Ez utóbbit elérni csak komoly tudással és felkészültséggel lehet.
Ezért az ember azt reméli, hogy mindenki százszor meggondolja, mielőtt könnyelműen a húrok pengetésibe kezd. De sajnos az összkép nem ezt mutatja, hanem éppen az ellenkezőjét: gyerekbalettet szinte bárki lazán bevállal. A bevállalók a megbízóikkal együtt nyilván azt gondolják, hogy ezen nagyon hangosan elbukni nem lehet, ráadásul az újszülöttnek minden vicc új, vagyis a „kisemberek” a felületes, rutinmegoldásokat is két pofára fogják kajálni, miközben minden előadás tuti telt házat vonz, mert közeli és távoli sulikból, gyalog és buszokkal biztosítani lehet a közönséget. Nem akarok vészmadárkodni, de idén ezzel a közönségbiztosítással is baj lehet. Az új oktatási törvény szerint ugyanis a pedagógus csak szabad idejében kísérheti el színházba az osztályát (értsd: a színházlátogatás mostantól nem írható be az óraszámba), és nem nehéz elképzelni, hogy a megritkított és túlterhelt pedagógustársadalomban hányan lesznek, akik pusztán lelkesedésből megszervezik és lebonyolítják ezeket a kicsit sem problémamentes eseményeket.
Lehet, hogy a kormányzat újabb kultúra-, művészet- és jövőellenes intézkedése érzékenyen fogja érinteni a felületes gyerekelőadások készítőit (is), mert ha nem lesz tuti telt ház, megcsappanhat a hivatkozási (és besorolási) alapul is szolgálható jegybevétel, mindezek következményeként fogyni fognak a megrendelések, kelletlenül el fognak zárkózni a befogadóhelyek, és közönség nélkül reális és sikerrel kecsegtető pályázati célok sem alakíthatók ki. Mondhatnám gonoszan: be fog dőlni az üzlet. Azért jogos a gonoszkodásom, mert néha tényleg az az érzése az embernek, hogy a gyerekdarabgyártás nálunk ugyanúgy működik, mint a megélhetési gyerekgyártás: mint tudjuk, hazánkban létezik olyan elszegényedett réteg, melynek tagjai leginkább a hozzá társuló juttatás megszerzéséért hoznak világra újabb és újabb teremtményeket. Ez súlyos vádként hangzik gyerek-, színház- és gyerekszínház-csinálóra egyaránt, de mindannyian tudjuk: ott, ahol nincs miből megélni, a morális skrupulusokat nagyon hamar sutba vágják.

Forgószél, avagy a képzelet csodája (Győri Balett). Gáspár Gábor felvétele

A felületes gyerekdarab-készítők jobban tették volna (jobban tennék a jövőben is), ha sorozatgyártás helyett elvetemülten a jobb minőségre, a maradandóbb értékre mentek volna rá. Ez lenne ugyanis az egyedüli garanciája annak, hogy gyerekszínház a jövőben is legyen és virágozzék, mert az állami mecenatúrától és kulturális preferenciáktól e téren (sem) várható semmi jó. De ha a gyerekek többsége igazi élménnyel telve érkezik haza a színházból (és megy másnap iskolába), akkor a szülői akarat és az iskolai szándék valahogy mindig meg fogja találni annak módját, hogy a gyerekek eljussanak színházba.
A Győri Balett Forgószél, avagy a képzelet csodája című előadását a Veszprémi Petőfi Színházban láttam. A közönségnek két jelenség nyújtott egyértelműen kiemelkedő élményt: a kezdés előtt a nézőtéri lámpák leoltása és a befejezés után kialakuló közösségi taps- és ordításverseny. Ez utóbbit az előadás alkotói és előadói nyilván felfokozott tetszésnyilvánításnak könyvelik el (természetesen van benne az is), de ne áltassuk magunkat: a gyerekeket az akciózás, a balhé, a szereplés lehetősége dobja fel – pláne ha az előadás ötven perce közben mindezekben nem lehetett részük.
A kezdés előtt váltottam néhány szót a helyi egyetem mellettem ülő teatrológia szakos hallgatójával, aki minimum kétszer egyórás várható tartamot jósolt, mondván, hogy az Óz, a csodák csodája történetét annál rövidebben nem lehet összefoglalni. Én akár le is fogadtam volna, hogy nem lesz szünet, és egy óra múlva már utcán leszünk, de úriember, ugye, biztosra nem fogad. Utólag kiderült: az előadás egyfelvonásos, és körülbelül ötven percig tart. Ugyanez a helyzet a Pécsi Balett Hófehérke és hét törpéjével, valamint az Inversedance Vackorával is, és még sorolhatnám. Mintha (színházi) törvénybe vésték volna, az utóbbi időben a gyerekek türelmét egy óránál tovább nem merik igénybe venni, és szünetet sem szívesen reszkíroznak, sem az alkotó-előadók, sem a kísérő pedagógusok, sem a jegyszedők, ruhatárosok (a büfést meg nyilván nem kérdezi senki). Egyébként nem rossz paraméter a szünet nélküli egy óra, de a lényeg az, hogyan telik el.
Az eredeti feltevésem már a Forgószélen megbukni látszott. Hiába jól ismert a történet, önmagában ettől még nem lesz kidolgozott, elmélyült az előadás. A rendező-koreográfus Velekei Lászlónak és dramaturgjának, Kszel Attilának mintha – a táncoltatás mellett – csupán annyi szándéka lett volna, hogy az amúgy is rövidre vágott történetet flottul lezavarja. Originális szellemi muníció annyi került az előadásba, hogy a sztorit ezúttal Totó kutya narrálja, aki az eredeti mesében egyedüliként nem szólal meg. A derék négylábú a győri balett Ózban most – hangfelvételről – kibeszélheti magát. Az előadás menete ugyanis a következő: narráció vetítéssel (utóbbiban az elején és a végén szerepel egy unoka kiskutya is), táncbetétek, majd újból narráció vetítéssel (és sok-sok verbális magyarázattal). A képek gyorsan váltják egymást, a cselekmény pereg, a vetítés színes, ügyes, fantáziadús, a koreográfia színvonalas, a legtöbb szereplő igazán jól táncol, de két igen lényeges dolognak halvány jele sem mutatkozik meg az előadáson.
Az egyik nagy hiányosság az, hogy a mese fő tanulsága, bemutatásának, közlésének igazi értelme nem tánc- vagy színházi (vagy valamilyen művészi) nyelven fogalmazódik meg, hanem az előadás legvégén a kutya – mint egy megtanulandó leckét – nyomatékosan szájba rágja. Nézőként épp hogy csak megsejthetem, hogy a Madárijesztő buta, az Oroszlán gyáva, a Bádogembernek meg nincs szíve. A nagy rohanásban arra nem jut idő, hogy az említett három karakter fejlődéséből is láthassunk valamit, az meg ki sem derül (csak verbális utalás hangzik el róla a végső, nagy tanulságlevonásban), hogy a hármak Dorothyval együtt – fokozatosan – a barátság, szeretet és hűség érzését is megismerik, és éppen ettől lesz a buta okos, a gyáva bátor, a szívtelen ettől tanul meg érezni. Ha valaki az Ózzal kezd valamit, csakis azon kéne töprengenie, hogyan tudja az ártatlan nézőknek átélhetően, átérezhetően újrafogalmazni ezt az eszmét. A tánctechnikai elemek szabályos vagy attraktív abszolválásának kérdése csak ezután következhetne.

Hófehérke és a hét törpe (Pécs). Körtvélyesi László felvétele

A Forgószélben mindenki igyekszik (igyekezett) elvégezni a feladatát (kiszakítani a maga szeletét), koreográfiára, jelmezre, látványra, játékkedvre nem lehet komoly panasz, a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola balettnövendékeinek pedig igazán nagyszerű megmutatkozási lehetőség az előadás… Csak éppen a zsöllyében ülő gyerekekkel mintha senki nem törődne (törődött volna). Ez a másik súlyos hiba. Vagy meg kell érinteni a gyerekek lelkét, vagy el kell varázsolni a képzeletüket, vagy valamilyen élményt nyújtó interakcióval meg kell szólítani őket, de be kell vonni a gyerek nézőt az eseményekbe, mert enélkül csak a kötelező színházlátogatás kipipálására fog szocializálódni. A Forgószélben még a szándék szintjén sem érzékelhetők eme igények. Az előadás előtti és utáni hangzavart leszámítva az ötven percben fokozatosan erősödő morajlás uralkodott a nézőtéren, a gyerekek egymással és az előadással foglalkoztak, egyre gyakoribbá vált a fegyelmező tanári lepisszegés is, és az óra (bocsánat: előadás) végén a nebulók feladott leckeként megkapták az agyba vésendő tanulságot is, aminek persze csak akkor lenne esélye tartós hatásra, ha a gyerek magától jönne rá, ha magában, a maga szintjén maga fogalmazná meg magának. Ha nem így történik, a művészet által megjelenítendő szép eszmék is biflázandó Arkhimédész-törvénnyé válnak.
A Pécsi Balett Hófehérke és a hét törpéjének végén nincs szájba rágott tanulság. (Az előadás a Nemzeti Táncszínház szervezésében a Művészetek Palotájában látható.) Félek, ez az egyetlen pozitívum, amit az előadásról elmondhatok. Míg a győri produkció alapvető hiányosságait némiképp mentegethetem azzal, hogy a fiatal Velekei László még koreográfusi pályájának legelején áll, a pécsiek esetében viszont zavarban teszem fel a kérdést: ilyen tapasztalt, sokat látott alkotógárda hogyan elégedhetett meg ezzel a színpadra kitett eredménnyel? Kizártnak tartom, hogy a dramaturg-rendező Uhrik Dóra ne érezné át a helyzet komolyságát (hiszen nagyszerű művész és pedagógus), és el nem tudom képzelni, hogy a Czebe Tünde-Vincze Balázs koreográfuspáros elégségesnek gondolná az előadás jórészt semmitmondó, igen sekélyes koreográfiai matériáját. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Riederauer Richárd stílustalanul összemixelt zenéje sem „lóg ki” egy parányit sem az általános érdektelenségből.)
Nincs az előadásnak koncepciója, stílusa, kohéziója, értékelhető esztétikája, mert valószínűleg gazdája sincs. Halvány, egyéni ötletecskék érzékelhetők ugyan itt-ott, de kifejtve, legalább ideig-óráig motivikusan kezelve egyikük sincs. A kezdő, báli kép közben arra tippelek, hogy a mese eddig még nemigen hangsúlyozott, társadalom- és társaságbíráló szatirikus értelmezése fog megjelenni, de hamar be kell látnom, hogy csak felszínes, humortalan poénkodásról van szó. Nem hiszem, hogy lenne olyan gyerek, szülő vagy nagyszülő, aki viccesnek tartaná a Vadász bemutatását. Onnan tudjuk meg, hogy ő jött be (az udvari bálba), hogy bőszen nyilazni kezd kifelé, minek következtében sebzett szárnyasok hullanak le innen-onnan, majd – kilőtt szemmel – megjelenik a király. Az uralkodóról szólván, be kell vallanom: nem értem, hogy Hófehérke apukája miért retardált idióta. Tán mert kilőtték a szemét? Abból valahogy másodpercek alatt kigyógyul, viszont ügyetlenül csoszog, rosszkor tüsszent, és indokolatlanul szék mellé ül. Feleségét, a gonosz mostohát néhány taktusnyi ideig kerekes hokedlire állítva tologatják diagonálban, nagyra nőtt démoni domina benyomását kelti, ami adekvát is a szerepével, kár, hogy hasonló karakterizálására a későbbiekben már nem kerül sor. Folytathatnám még sokáig az értelmezhetetlen, elemezhetetlen jelenségek sorolását. A nézőtéren keresztül bevonuló táncos-prózás felnőtt törpék nem törődnek sem a publikummal, sem Hófehérkével, csak saját, elcsépelt poénjaikat nyomják, a Herceg meg az erdei tisztáson olyan keresetlenül kódorog be a mérgezett almát felköhögő százszorszép leány felé, mintha a hatosról szállt volna le a Széll Kálmán téren, és a metróba igyekezne. Bájnak, szeretetnek, együttérzésnek, kedvességnek nyoma sincs, viszont az előadás szünet nélkül egy órán belül lemegy.

Vackor (Inversedance). Dusa Gábor felvétele

Nagyon nem okoz örömöt, de meg kell fogalmaznom: a látottak alapján az a feltételezés tetszik jogosnak, hogy a Hófehérke alkotói nem vették komolyan a feladatukat, és/vagy azt gondolták, hogy a gyerekeknek elegendő elmélyülés nélkül, fél kézzel összehajigálni egy kétes értékű tákolmányt. Ha feltételezésemnek csak egy kis hányada is igaz, kíméletlen bírálatom nemcsak jogos, hanem kifejezetten kötelező is.
Annál is inkább, mert már egy cseppnyi kitartó, következetes figyelem is csodákat idézhet elő – ahogy ez az Inversedance Nemzeti Táncszínházban látható Vackor-előadásán is beigazolódott. Szó sincs arról, hogy Fodor Zoltán koreográfus zseniális, makulátlan előadást alkotott volna, bár a produkció legtöbb részlete, szegmense, jelenete nagyon rendben van. A Vackor egyszerűen azért sikerült jól, mert alkotói a gyerekpublikumra gondolva, valóban gyerekeknek szánták az előadást, és végig e vezérlő eszme mentén dolgoztak (persze részemről ez is csak feltételezés). A darab egyik szereplője sem öncélúan „leisztol”, hanem mindegyik hatni akar, a gyerekeknek akarja jól csinálni. A hangyák felejthetetlen vonulásában ötlet, koncepció, jelmez, mozgás és interpretáció imponáló harmóniáját lehet megfigyelni, de például minden téren, a tánc szempontjából is ügyes, korrekt a két béka és a gólya triója. Az előadás legnagyobb erénye, hogy a szereplők első perceiktől kezdve (az elején a mókuscsalád a nézőtéren keresztül vonul a színpadra) közvetlen kapcsolatot alakítanak ki a néző gyerekekkel. A két énekes-narrátor nem restell nyugodtan, igazán kedvesen egy-két gyerek szemébe nézni, táncos-beszédes mókuskölykük pedig rögtön közéjük férkőzik, vakargatja-piszkálgatja őket.
Az előadóknak végig sikerül fenntartaniuk a nézőkkel a kapcsolatot, még akkor is, amikor az előadás néhányszor dramaturgiailag lelassul, leül. Hogy az interakciózás koncepciózus, az a csúcsjelenetben bizonyosodik be végleg. A hangyák elhurcolják az állatlábú vak lény (lám, annyira mégsem közismert Kormos István meséje; jómagam például nem tudtam beazonosítani a kedves öregember-állatot, egyébként vakondra tippelek) télire gyűjtögetett összes gyümölcsét. Aztán az egyik ízeltlábú megszánja a szegény öreget, és megszavaztatja a közönséget: visszaadják-e az elemózsiát. Jó volt látni-hallani, hogy az ártatlan közönség egyhangúan (de legalábbis biztosan jóval több mint kétharmados többséggel) a jó erkölcs diktálta megoldást választja. Erre a hangyák sem tehetnek mást, mint megjavulnak, és a nézőtéren kiválasztanak maguknak tucatnyi szerencsés segítőt, akikkel közösen visszaszolgáltatják jogos (éhező) tulajdonosának a gyümölcsöt. Mindeközben Vackor, a piszén pisze kölyökmackó polaroid géppel fényképeket készít (mintegy dokumentálja a korrekt átadást), és a fényképezőgépből rögvest előbújó fotókkal megajándékozza az alkalmi segítőket. Lefogadom: ezzel előadásonként legalább négy-öt potenciális nézőt nyerünk, olyat, aki egész életében vissza fog járni…
Nem véletlen, hogy a dramatikus („prózás”) szószínház területén egyre több a beavató, gyerekszínházi kísérlet, foglalkozás, program (legalábbis a szándék és az igény bővül erre). Mindenki, aki színházzal, kultúrával foglalkozik, tudja, miért fontos a jövő színházlátogatója. Szűklátókörűségre, provinciális gondolkodásra vallana, ha a táncművészek nem fognák fel a kérdés súlyát. Úgy látom, hogy a két vidéki produkció mellett a fővárosi táncos gyerekszínházi előadások zöme is azt mutatja, hogy az alkotó-előadók és a befogadó színházak inkább biztos, kihasználandó-kipipálandó lehetőségként, mint elmélyült szaktudást, tehetséget és felelősséget igénylő kötelező feladatként tekintenek a műfajra. Persze az is lehet, hogy ebben a kérdésben (is) világnézeti, színház- és társadalomfelfogás terén megmutatkozó különbségek osztják meg a szakmát. Mert vannak, akiknek elemi érdekük, hogy a jövő kultúrafogyasztói ne gondolkodó-érző lények legyenek, hanem igénytelen, irányítható, felhasználható egyedek. Esetleges téves áthallások elkerülése végett határozottan hangsúlyozom: a győri és pécsi táncalkotókról nem tételezek fel ilyen jellegű hátsó szándékot, cinikus sandaságot. De az lenne a legtisztább képlet, ha legközelebbi gyerekbalettjaik invencionáltsága, kitűnő minősége már a kérdés felvetését is indokolatlanná tenné.