Eszerint Desdemonát egy fekete dada, egy Barbary nevelte fel, ami az egész Othello-komplexumot újonnan és főleg többrétegűen motiválja.
Az Othello minden kétséget kizáróan Shakespeare-nek az a tragédiája, amelyben a „rassz” megélésének problémája játssza a főszerepet, különösen az amerikaiak esetében, akiknél ez a fogalom komplex módon tevődik össze etnikai, történelmi és társadalmi tényezőkből. Othello, a „mór” voltaképpen csak a másokról, tehát a fehérekről alkotott, társadalmilag és kulturálisan meghatározott elképzeléseinek bonyolult kialakulása által létezik; az egyszerű shakespeare-i Othello lehetősége már régóta megszűnt. Míg az európai színház történetében Othello elsősorban félig-meddig elismert, de kétségbeesett outsider, USA-amerikai nézőpontból a kérdés, a rabszolgaság történetének és messzemenő következményeinek háttere előtt, még ennél is bonyolultabban fest. Othellón keresztül egy valaha abszolút jogfosztottságban élőkkel megterhelt társadalom kérdőjelezi meg saját feltételeit és előfeltevéseit, ám ez az aspektus, minden bonyolultsága ellenére, megint csak leegyszerűsíti a shakespeare-i drámát.
Peter Sellars egyszer együtt ebédelt Toni Morrisonnal, akit éppen az afroamerikai történelem nagyszabású epikai feldolgozásáért tüntettek ki Nobel-díjjal, és ez alkalomból az Othellót gyengén motivált tragédiának minősítette. Morrison regényei, a Salamon éneke (1977) és a Dzsessz (1992) korszakalkotó művek, amelyek újszerű elbeszélési móddal nyúlnak vissza a nagy múltú fekete-amerikai hagyományhoz, és ezzel maradandóan gazdagították az amerikai irodalmat. Az írónő, aki maga is irodalomprofesszor, esszéiben emellett a kanonizált amerikai irodalom faji koncepciójával foglalkozik, mindenekelőtt a Játék a sötétben. A fehérség és az irodalmi képzelet (1992) című tanulmányában. Eszerint az amerikai írók – például William Faulkner – a fekete szereplőket a fehér olvasók elvárásainak szem előtt tartásával formálták meg. Ha úgy tetszik: igazi Othello-problémával van dolgunk. És Morrisont, aki csak ritka alkalmakkor találkozott a színházművészettel, feltüzelte Sellarsnak az Othellóval kapcsolatos ingerült véleménye. Úgy gondolta, ajánlatos lenne, ha a nagy rendező még egyszer átgondolná nézeteit, esetleg egy új darab kapcsán, amely a nagy mesterhez képest egyfajta háttér-variációt alkot. Othello Desdemonában, a fekete a fehérben – ez lehetne a kiindulópont.
Ez az új, Morrison alkotta Desdemona-értelmezés egyetlen soron alapul, ez a sor azonban igazán frappáns. Shakespeare-nél Desdemona igazán nem sokat beszél, többnyire engedelmesen felelget apjának és természetesen Othellónak, akit a bonyodalom keretében megpróbál meggyőzni ártatlanságáról. A harmadik felvonás negyedik jelenetében azonban azt mondja: „My mother had a maid call’d Barbara”; ez a kulcs ahhoz a felfogáshoz, mely szerint Desdemona egy különleges gyereklány mellett nőtt fel. Toni Morrison ezt az utalást afrikai vonatkozással ruházza fel. Eszerint Desdemonát egy fekete dada, egy Barbary nevelte fel, ami az egész Othello-komplexumot újonnan és főleg többrétegűen motiválja. Morrison szerint a Barbary – ahogy a dajkát hívták – Shakespeare közönsége számára egyértelműen észak-afrikai származásra utalt. Annyi bizonyos, hogy az Erzsébet koriak ezen a szón egy meghatározott lófajtát értettek, amely a mai Marokkó berber vidékén volt honos, és mint ilyen a korabeli publikum számára szimbolikus jelentést hordozott. Később a Barbary egy időre Északnyugat-Afrika földrajzi meghatározása lett. A magyarázat, amellyel Toni Morrison Desdemona fekete nevelőnőjének létezését megindokolja, mai szemlélettel kétségkívül Desdemona és Othello viszonyának újraértelmezésére ösztönöz – de hogyan lehetne ezt egyetlen, rejtett utalásból kihámozni?
A döntő dramaturgiai fordulat abban áll, hogy halála után Desdemona viszontlátja dajkáját, és a holtak birodalmában párbeszédet folytat vele. És ezzel a fajok közti viszony problematikája áttevődik a háborús férfivilágra, amelynek az emberi kapcsolatokra gyakorolt romboló hatása két nő alakjában tükröződik. Desdemona elmondja, hogy Othellónak mint harci gépnek nem volt civilizált lelke, és a maga védekezés nélküli halálát már-már öngyilkos szándék vezérelte. Barbary songja elvontabb, majdhogynem filozófiai síkon kommentálja ezt a mozzanatot: „Kell-e kitalálnunk, ki az erősebb? / A férfi, aki a hatalmat képviseli, / vagy a nő, akiben minden hatalom gyökerezik, / akiben megérik, lényeget és értelmet talál?”
Peter Sellars a művet egyfajta álomjátékként fogta fel, és elsősorban zenés drámaként vitte színre. Az általa tervezett színpadon mélyen belógatott lámpák izzanak poharakból és üvegekből álló kompozíciók fölött, a közelükben pedig állványokon hangszerek és mikrofonok láthatók. Próbaterem ez a holtak birodalmában, ahol a visszatekintéshez, akár egy társasági alkalomhoz, barátian összejönnek a szereplők, és a zene képes összekötni mindazt, ami korábban elválasztotta őket. Rokia Traoré, a Maliból származó énekesnő és a világosszőke, szűzies megjelenésű Tina Benko duettjében (utóbbi a bécsi ősbemutató után kapcsolódott a produkcióba) valóban feszülten izgalmas az elbeszélés és az éneklés váltakozása. Az 1974-es születésű kiváló énekesnőt, aki már hosszabb ideje a világzene egyik csillagának számít, két afrikai hangszereken játszó mali zenész és egy klasszikus background-alakzatban fellépő, fehér ruhás női trió kíséri. A színpadkép csak hozzávetőleges szituációt vázol fel; James F. Ingalls világítástervezése optikailag ugyan erőteljes változtatásokat valósít meg rajta, de ezek az előadást csupán hangulatokkal gazdagítják. A színdarab dramaturgiai szerkezete – vagyis Desdemona songokkal váltakozó monológszerű visszatekintése – amúgy is takarékos szcenikai kiállítást igényel, ezért a kétórás játékidő végén az a benyomásunk, hogy színházi pillanatokkal kísért koncertet láttunk.
Sellars mint rendező számára ez a zenei túlsúly aligha jelentett önkorlátozást. A próbák során úgy nyilatkozott: ő a közreműködők egymásra gyakorolt hatását tartja e különleges projekt lényegének. Morrison Desdemonája pedig minden bizonnyal több, mint egy Shakespeare-hez illesztett irodalmi lábjegyzet. A szerző azt a felismerést kívánja előmozdítani, miszerint Desdemona és Othello együttélésében a fekete dajka befolyása nem érhetett el sokat, mivel Othello a maga háborús világának foglya maradt. A holtak birodalmában készített mérleg azonban, amely talán mai, többek közt amerikai háborúkra asszociáltat, nemigen fér meg a drámailag szegényes zenei produkcióval. Szívesen látnánk a művet még egyszer egy másik rendező, jobban mondva rendezőnő megvalósításában, hogy az összehasonlítás alapján megállapíthassuk: nem kaphat-e Morrison Shakespeare-t tovább értelmező szándéka a színpadon más hangsúlyokat is, mint itt, a világzene e fennkölt ünnepén, amelyben az ének legyőzte a drámát.
FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ JUDIT