Én nem óhajtok a nézők előtt idegen embereket életre kelteni.

Elfriede Jelinek

Nem akarok játszani, és nézni sem, ahogy mások játszanak. Rávenni sem akarok másokat, hogy vegyenek részt a játékban. Nem akarom, hogy emberek mondjanak valamit, és úgy tegyenek, mintha élnének. Nem akarom, hogy hamis egység tükröződjön a színészek arcán, az élet egysége. E „zsírral jól kipárnázott” (Roland Barthes) izomzat beszédből-mozgásból adódó erőjátéka, a tanult színész úgynevezett „művészi kifejezése” nem érdekel. Mozgás és hang nálam nem kell, hogy összeillő legyen. A mai színház mindig valami titok előtt lebbenti fel a függönyt, hogy miként, az nem látható, mert a zsinórokat a háttérből mozgatják. A gépezet tehát el van rejtve, a színész mindenféle technikai eszközzel körülbástyázva, megvilágítva járkál fel-alá. Beszél. Az „embert” utánozza minden értelem nélkül, arckifejezését elváltoztatva, közben a szájából egy másik személyt ráncigál elő, annak a sorsát teregeti ki. Én nem óhajtok a nézők előtt idegen embereket életre kelteni. Nem is tudom… Viszont az isteni világ életre keltésével sem próbálkoznék a színpadon; nem akarom, hogy a dolognak szakrális íze legyen. Nem akarok színházat. Talán csak olyan tevékenységeket akarnék színpadra állítani, melyek arra szolgálnak csupán, hogy bemutassanak valamit, mindenfajta mélyebb értelem nélkül. A színészek pedig mondjanak csak olyasmiket, amit egyébként senki nem mond, mert hiszen ez nem az élet. Mutassák, hogy dolgoznak. Mondják el, mi van, de senki se állíthassa róluk, hogy valami egészen más megy végbe bennük, ami közvetve az arcukról és a testükről leolvasható. Civilek beszéljenek valamiről valamilyen emelvényen!
Lehet az egy divatbemutató, melynek során a ruhába bújtatott nők mondanak mondatokat. Sekélyes szeretnék lenni!
Azért divatbemutató, mert magukat a ruhákat is előre lehetne küldeni a kifutóra. El azokkal, akik szisztematikus viszonyt teremthetnének egy kitalált figurával! Akárcsak a ruha, tudják, annak sincs saját formája, rá kell önteni az emberre, mert a ruha formája az ember. Petyhüdten, elhanyagoltan lógnak e burkok, de aztán beléjük bújik valaki, aki úgy beszél, mint a kedvenc szentem, aki csak azért van, mert én vagyok: én és az, aki az, aki, mi nem lépünk színre többé.
Sem külön, sem együtt. Jól nézzenek meg! Sose fognak látni többé! Sajnálják! Most sajnálják! Szent, szent, szent. Milyen szereplők beszéljenek a színházban? Ki mondja meg? Nálam tetszőlegesen sokan játszhatnak egymás ellen, de melyikük kicsoda? Hiszen én ezeket az embereket nem ismerem! Mindenki lehet valaki más is, de egy harmadik is játszhatja, aki egy negyedikkel azonos, anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne. Mondja egy férfi. Mondja a nő. Beállít egy ló a fogorvoshoz, és elmond neki egy viccet. Én nem óhajtok megismerkedni önökkel. Viszontlátásra.
A színészek hajlamosak rá, hogy hamisak legyenek, ezzel szemben nézőik valódiak. Miránk, nézőkre ugyanis szükség van, a színészekre nincs. Ezért a színpadon levő emberek bizonytalanok maradhatnak, körvonalazatlanok. Az élet kellékei, megint nélkülük indultunk el otthonról, a kézitáskát zsibbadt könyökhajlatunkhoz tapasztva. Színészekre ugyanúgy nincs szükségünk, mint ezekre a táskákra, bennük, mint koszos papír zsebkendő, bonbonos- meg cigisdoboz a szatyorban, a költészet! van, azt gyömködték beléjük. Elmosódó kísértetek! Minden értelmet nélkülöző termékek, ha pedig mégis van értelmük, az kizárólag a „megfigyelés alatt tartott szabadság” (Barthes) eredménye. A színpadon folyó játék minden lépéséhez adva van egy bizonyos mennyiségű szabadság, ebből vételezhet magának a színész. Itt a szabadság nevű tavacska, a színész – vegyen csak, tessék! – ebből nyeri a nedveit, a csarnokvizét, a váladékait. Ebben nincs semmi titok. Odakeni mellé a taknyát. De bármilyen és bármennyi gesztust vesz is el a rá eső részből, fontos, hogy a peckes járás, a fecsegés imitálható legyen, olyan, hogy akár ő, akár a hozzá hasonlók utánozni tudják. Mint a divatkollekció: egyszerre meg van határozva minden egyes darabja, de vigyázni kell, hogy az, amire szolgál, ne határolja be túl szorosan. A pulóvernek és a ruhának is megvan a maga játéktere és ujjkivágása. Igen. És amire még okvetlenül szükség van persze, azok mi vagyunk! Nekünk nincs megengedve, hogy hamisak legyünk. Nekik ott a színpadon azonban nagyon is, mert ők a mi életünk ornamensei, mozgatható, levehető díszek isten, azaz a rendező kezében. Aki egyszer csak fogja magát, letép egy egész gallérnyi embert, és összeragaszt bennünket valaki mással, aki jobban tetszik neki. Vagy, helyi üzletvezetőjeként ennek a játékbolthálózatnak, egyszerűen rövidebbre szabja a zsákruha-embert, újra fércelve a szegélyét. Ne fárasszanak bennünket a tartalmasságukkal! Vagy azzal, amivel próbálnak tartalmasságot színlelni, mint a kutyák, mikor egymást kerülgetik, nagy felhajtást csapva, izgatottan. Na, ki itt a főnök? Ne merészeljenek semmit! Tűnjenek el! A színháznak az az értelme, hogy nincs benne tartalom, viszont bemutatja a gépezetet mozgásban tartó játékvezetők hatalmát. Ha jelentős a rendező, fel tudja ragyogtatni az üres bevásárlószatyrokat, ezeket a rosszul záródó, lapos zacskókat, bennük a több-kevesebb költészettel. És a jelentéktelen egyszeriben jelentőségre tesz szert! Akkor, amikor a rendező úr belenyúl az örökkévalóságba, és elővesz valamit, ami persze kapálózik. Aztán mindent halomra gyilkol, ami addig volt, és az övé lesz az egyedül lehetséges rendezés, jóllehet egyedisége ismétlésen alapszik. A rendező megtagadja a múltat, egyszersmind cenzúrázza a jövőt, amely a következő idényben már hozzá fog igazodni. A jövő megszelídül, az új beszabályozódik, még mielőtt beköszöntött volna. Majd eltelik egy év, és a lapok ismét hozsannáznak, mert megint itt van valami új, valami kiszámíthatatlan, ami leváltja a régit. És a színház kezdi újra elölről, a múltat el lehet választani, meg lehet szabadítani a jelentől, a jelen azonban az örökös hasonlítgatás miatt nem tehet mást, mint hogy a múlt fölé hajol. Erre van a színházi folyóirat. Az embernek ahhoz, hogy egyáltalán lásson valamit, korábban mindent látnia kellett.
De térjünk rá most a munkatársainkra. Hogyan távolítjuk el a színészeket, ezeket a szétfröccsenő pacákat a színházból úgy, hogy védőcsomagolásukból ne zúdulhassanak többé ránk, ne boríthassanak ki, akarom mondani, ne boríthassanak el bennünket többé? Mert hát ezek az emberek azok, akik álruhába öltözve és különféle ismertetőjegyeket magukra aggatva nem átallnak kettős életet élni. Ezek az alakok nyugodtan megtöbbszörözhetik magukat, ez részükről semmilyen kockázattal nem jár, hiszen ők kifogyhatatlanok. És a bőrüket sem viszik a vásárra. Hiszen ők mindig ugyanazok, soha nem zuhannak a mélybe, és nem emelkednek a magasba. Ők mindig jelentéktelenek maradnak. Mint kifutó terméket egyszerűen iktassuk ki őket az életünkből! Klopfoljuk őket olyan laposra, akár egy filmszalag. Talán filmet csinálunk belőlük, miért is ne, és a filmszalagról már nem fog megcsapni bennünket izzadságszaguk, jeléül annak a munkának, amelyet egyébként mindig próbáltak elsumákolni, miközben pompázatos személyiségükkel domborítottak. De nem film-filmet csinálunk belőlük, hanem színház-filmet! Egyszerűen odatartjuk a kamerát, és nyomjuk a gombot. Amit letesznek az asztalra, az úgy is marad. Semmin sem lehet változtatni többé, ezzel meghiúsul a soha-nem-egészen-ugyanaz örök ismétlődése. Egyszerűen száműzzük őket az életünkből, és lyukszalagra visszük, onnan nyekergik majd nyúlós melódiáikat. Megfosztva a mi testi dimenziónktól, síkfelület lesz belőlük, így futnak le a szemünk előtt. Lehetetlenné válnak, ezért nem is kell betiltani őket, mert már nincsenek, mert már semmik. Vagy másik lehetőség: minden egyes előadáson teljesen kicserélődnek, és minden alkalommal valami mást csinálnak. Van egy készletük a lehetséges lépésekből, de ez, akárcsak a mi öltözékünk, nem ismétlődik minden elemében, semmi sem lesz pontosan olyan, mint az előző alkalommal. Csak hát az elmúlás veszélye fenyeget mindent! Színház sem lehet többé. Vagy a mindig ugyanaz ismétlődik mindig ugyanúgy (filmfelvételek egy titkos előadásról, amelyet EGYETLEN ÖRÖK ismétlődésben nézhetünk csak meg), vagy az, ami kétszer soha nem ugyanaz! Mindig valami más! Amúgy sem tart semmi örökké, a színházban legalább felkészülhetünk rá, hogy belépünk az időbeliségbe. A színészek nem azért lépnek fel, mert ők valamik, hanem mert ami mellékes bennük, az lesz a fő identitásuk. Hogy melyik hogyan hadonászik, milyen homályos kijelentéseket tesz (ezeket nyakas fafejek tömték a szájukba), melyikük hogyan hazudik, mindössze ez különbözteti meg őket egymástól. Sőt, a megjelenítendő személyek helyére is ők lépnek, így puszta ornamenssé válnak, színészek színészeivé, egymást követő végtelen láncolatban, és a színházban a díszítmény lesz a fő. Ami pedig a fő dolog volna, az – helyedre, vissza! – üres díszítménnyé, külsődleges hatássá degradálódik. A valóságra fittyet hányva a hatás lesz a realitás. A színészek önmagukat jelentik, és saját maguk határozzák meg magukat. Én pedig azt mondom: el velük! Nem valódiak. Valódiak csak mi vagyunk. Mi vagyunk a legtöbb, ami csak létezik a világon, amikor színházi ruháinkban lógunk karcsún és csinosan. Vigyázó tekintetünket ezentúl senki másra, csakis magunkra vessük! Mi magunk játsszuk saját magunkat. Nincs szükségünk senki másra! Menjünk beljebb saját magunkba, és maradjunk is ott bent. Mindenki abban reménykedik ugyanis, hogy ha peckesen végiglejt a világon, a lapok és képeik által törvényileg szabályozott pózokban, olajozott gép módjára, akkor a lehető legtöbben fogják szemügyre venni. Ha mi leszünk a saját mintánk, és bepettyezzük a havat, a rétet, a létet – mivel? – saját magunkkal! Akkor jó.
1983
FORDÍTOTTA: HALASI ZOLTÁN