A premieren tapasztalt fogadtatás szerint közönségdarab lesz…

A muzikalitás iránt az évadban feltűnően nyitó Katona József Színház bemutatója jutalomjáték öt színésznőnek (Bodnár Erika, Borbély Alexandra, Fullajtár Andrea, Pálmai Anna, Pálos Hanna), akik leginkább a nőiséghez különböző oldalakról közelítő kortárs verses és prózai szövegeket szőnek össze dalbetétekkel, mindezt rendezőként az ebben a szerepkörben debütáló Fullajtár Andrea jegyzi.
A színészek személyiségének teret hagyó, rájuk alkatidegen koncepciót nem erőltető rendezésnek a legnagyobb erőssége éppen az, hogy elegánsan háttérben marad, az egyes szövegekben megbúvó egyéni drámát vagy éppen humort a legkevésbé sem tolakodón domborítja ki. Az egyórás műsor műfaja egy kivételtől, Márai Sándor Füveskönyvének részleteitől eltekintve, leginkább kortárs irodalmi estként határozható meg. A műfajon belül a válogatás semmiképpen sem tekinthető különösebben eredetinek vagy kockáztatónak, kortárson belül is több ízben a már „klasszikusra” szavaz, de mindenképpen örvendetes a vállalkozásban, hogy a kőszínház ilyen módon közelíti a nézőit a jelenkor irodalmához.
A szövegszerkesztés gerince a nő, önmagával és a másikkal való viszonya, ezen belül érintésre kerülnek olyan témák is, mint például a magyarság kérdése. A színésznők többé kevésbé szerencsésen találkoznak a szövegekkel, különösen emlékezetes például Bodnár Erika előadásában az öregedő szerelemről fanyar humorral valló A szép fegyverkovácsné sóhaja, az Esterházy Péter – Csokonai Lili-féle Tizenkét Hattyúk részletének előadása Borbély Alexandrától vagy Tóth Krisztina Szólánca Fullajtár Andrea tolmácsolásában. A szövegek stílusa szintén széles skálán mozog, a fennkölttől a közönségesig, a drámaitól a humorosig. Az előadás szinopszisa szerint ezeket a színésznők „érzéseik, gondolataik közvetítéséhez” vették igénybe, ez a fajta, valószínűleg már a szövegválasztás szintjén megnyilvánuló szubjektivitás valamelyest rá is nyomja a bélyegét a választékra, a sokszínűség az egységesség, következetesség rovására megy. Emellett az előadók elegáns, de láthatóan saját, civil ruhája is erősíti ezt a hatást, másrészt nyilván arra utal, hogy a színpadon elhangzó vallomások mindenkinek sajátjai, illetve sajátjai is lehetnének. Ennek csak a szövegek egy része mond ellent, például éppen a már említett Tizenkét Hattyúk vagy a Jadviga párnájának részlete, amelyek ugyan egyértelműen női problematikájúak, de jóval stilizáltabbak, mint a hétköznapisághoz jobban idomuló textusok.

Pálos Hanna / Schiller Kata felvétele

Játékbeli elemekkel sem erősítenek rá különösen a színházszerűségre, néhány rendezett összekacsintást leszámítva csak az előadás kulisszája és kabarészerű szerkezete utal a színpadiságra. A szereplők többnyire az előtérbe állva, egyedül mondják a szöveget, illetve éneklik az azok közé ékelt dalokat. Utóbbiak a békebeli budapesti vagy éppen francia sanzontól egészen Kovács Kati Most kéne abbahagyni című slágeréig mozognak, szintén sejthető, hogy előadói kedvencekről van szó, ugyanis olyan szintű ötletgazdagság sem fedezhető fel a válogatásban, mint a szövegek esetében. A dalok néha kifejezetten banálisan húznak alá valamit a szóban elhangzottakból, egyértelműen könnyítik, egyben gyengítik a minőséget. A színházszerűséget pedig az említett kabarészerű, kiállásokkal és mikrofonnal elidegenített előadói rendszer halványítja, ez önmagában nyilván nem volna probléma, de töredezetté is teszi a szerkezetet.

A látvány, a visszatérő vizuális elemek valamelyest összefogják a színpadi történéseket. A színpadnyílásnyi, fehéren világító keret különböző színekkel „fényfestett” vásznat fog be, amely mögött több ízben árnyjáték látható: jellemzően a színésznők széken ülve, valamilyen társasági pózba merevednek, ami hatásában, főként a szintén békeidős zenei aláfestéssel együtt, kissé félrevezető módon könnyed kávéházi hangulatot, fanyar csevejt vetít előre, de ez viszonylag ritkán köszön vissza a későbbiekben. Az árnyak nyilvánvalóan arra utalnak, hogy a színésznők szájából elhangzottak általános női, sőt emberi sorsok írásbeli lenyomatai, mégis a szövegválasztáshoz hasonlóan az árnyjáték is jóval több és bátrabb játéklehetőséget rejt magában. Arra mindenesetre alkalmas, hogy elemelje azt, amit a játék nem határozottan tesz idézőjelbe, keretet teremtsen az előadásnak. A Katona József Színház vállalkozásának már említett küldetésjellege, a kortárs irodalom népszerűsítése mellett a produkció erénye a nagyrészt kiegyensúlyozott előadói teljesítmény, amely nyilvánvalóan rendezői érdem is, emellett azonban számos „miért?” kérdés is felmerül. Következetlenség mutatkozik például a válogatás és a megvalósítás koncepcióban. A szövegek sokrétűségéhez és mélységéhez pedig nem minden esetben nő fel komplexitásban a produkció. Az Áll a bál azonban a premieren tapasztalt fogadtatás szerint közönségdarab lesz, ami talán igazolja a módszert, amely szerint a kortárs irodalommal nem érdemes ajtóstul törni a házba, első lépésként elegendő a sziluettjét felvillantani.

Áll a bál (Katona József Színház – Kultkikötő)
Dramaturg: Radnai Annamária. Rendező: Fullajtár Andrea. Külön köszönet Máté Gábornak és Sáry Bánknak.
Szereplők: Bodnár Erika, Borbély Alexandra e. h., Fullajtár Andrea, Pálmai Anna, Pálos Hanna e. h.

Katona József Színház, Kamra, 2012. május 30.