A kulturális hátterük, műveltségük, nemzedéki gyökereik, fogékonyságuk az újra hasonló volt. Ők ketten nagy párost alkottak.

– Hogyan fogalmazná meg Örkény legfontosabb örökségét a mára nézve? Életműve milyen hatással van a mai irodalomra, színházra, közéletre és humorra? Van-e egyáltalán?
– Kevés író van ennyire jelen a mában, mint ő. Éppen ezért meglepő szembesülni azzal, hogy idén lenne százéves. Örkény valami alapvetőt ragad meg Magyarországról, rólunk, a nemzeti karakterről, arról, hogy milyenek voltunk, vagyunk, leszünk. A mai magyar irodalomban sokan vallják, hogy tanultak tőle. Ők nem epigonok, de számukra Örkény öröksége eleven, napjainkban is érvényes.
– Jó-jó, de szerintem nem eléggé. Vagy legalábbis nem annyira, mint kellene. Miért van például olyan kevés Örkény-bemutató országszerte?
– Győrben most mutatták be a Tótékat, Nyíregyházán a Kulcskeresőket, a Pécsi Harmadik Színház is játssza a Tótékat, aztán itt a Macskajáték az Örkényben. Ez kapásból négy. Jelenleg nem tudok klasszikus magyar írót, akitől négy színházban játszanának darabot.
– A Tóték valóban kivétel, azt olykor-olykor előveszik, de például a Pistit nem.
– A Pisti bonyolultabb, történelemszemléletében tán még ma is meghökkentően szokatlan darab, és egy korszakot is lezár. De biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező száz évben is lesznek belőle bemutatók. Egyébként Örkény a közbeszédben is állandóan jelen van, hivatkoznak rá, idézik. Az a szemléletmód, amellyel annak idején a magyar irodalomban, egyébként már nem fiatal emberként, megjelent, és amit groteszknek nevezünk, valamennyiünk gondolkodásmódjára és látásmódjára hatott. Arra is, ahogyan ma egy rendező olvas, vagy ahogyan értelmez akár egy klasszikus darabot. Egyébként a Színművészetin a felvételizők is gyakran Örkényt hoznak vizsgaanyagnak.
– Ön hogy találkozott Örkénnyel? Az emberrel és a művésszel?
– Radnóti Zsuzsán keresztül ismertem meg, és később, évek alatt, talán nem szerénytelenség azt mondani, barátok lettünk. A Pisti ősbemutatója előtt Várkonyi hirtelen megbetegedett, és egy tüdőröntgen után azonnal kórházba kellett vonulnia. Előző nap engem kért meg, hogy az előadás utolsó próbaperiódusát vegyem át, és fejezzem be a munkát. Várkonyi nem azt kérte, hogy szolgailag hajtsam végre az ő elgondolását, ellenkezőleg: azt mondta, ne legyek tekintettel senkire, még rá sem. Tegyem, amit a legjobbnak gondolok. Azon a bizonyos napon kérte, nézzek meg egy összpróbát, mondjam el, hogy a látottakról mit gondolok, ezt megbeszéltük, olyan volt, mint aki végrendelkezik. Majd elbúcsúzott a színészektől, minden szentimentalizmus nélkül. A társulat megértette a helyzetet, elfogadtak az első pillanattól kezdve. Rendkívül igényes, hosszú próbákat tartottunk, és ők elképesztő odaadással dolgoztak.
– Volt valami közös Várkonyi és Örkény gondolkodásában?
– A kulturális hátterük, műveltségük, nemzedéki gyökereik, fogékonyságuk az újra hasonló volt. Ők ketten nagy párost alkottak. Korábban Várkonyi rendezte A holtak hallgatását, amit Örkény Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című regényből írt. Megrendítő dokumentumjáték született. Ez volt a Pisti mellett Várkonyi egyik legizgalmasabb rendezése. Látszólag rendkívül szikár, puritán, minimál színházi forma, tele váratlan és különleges megoldásokkal, humorral és lírával. A Pisti viszont színház- és keletkezéstörténeti szempontból is meghatározó. Egy normális országban nem kellett volna tíz évet várni a bemutatójára.
– Igaz, hogy Várkonyi bejárt Aczélhoz, hogy végre engedélyezzék a darabot?

Várkonyi Zoltán és Örkény István. Koncz Zsuzsa felvétele

– Hogy járt-e Aczélnál, nem tudom. De Örkény és Várkonyi számtalan levelet írt a bemutató érdekében, sokáig hasztalanul. Ezeket olvasva valami fogcsikorgatóan fájdalmasat lehet megérteni arról a korról, amelyben éltek, és alkotni voltak kénytelenek. A tragikusan groteszk szélmalomharcot, az őket bedarálni próbáló kultúrpolitika ellen folytatott küzdelmet. A korabeli Népszabadság kultúrrovata, mely az aczéli politika ízlését követte, ezekben az években asszisztált ehhez a méltatlan játékhoz. Néha arra gondolok, hány évet loptak el kettejük életéből azok a politikusok és újságírók, akik a Pistit betiltották, vagy közreműködtek ebben az egyenlőtlen sakkpartiban. Végül ’79-ben mutatták be a darabot a Pesti Színházban. Tíz év küzdelem után! Egyébként a szereposztás ezek alatt az évek alatt módosult. Latinovits lett volna Pisti, majd a színház Darvasra gondolt, aztán hosszú évek teltek el, és a szerepet végül Tordy Géza kapta, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mert Tordy tisztasága, karizmatikus naivitása, stílusérzéke tökéletes találkozás volt a Várkonyi-előadás felfogásával. Paradox módon egy másik véletlen is az előadás javára vált. Sulyok Mária a színházzal való feszült viszonya miatt nem vállalta Rizi szerepét, így került bele Gobbi Hilda. Szereposztási telitalálatnak bizonyult, mert saját történelmi és emberi tapasztalatai hitelesítették és költőivé tették az alakítását. Idegtépő küzdelmek árán jött létre az előadás, és még a fogadtatásba is rengeteg üröm vegyült. A kritikusok egy része azzal támadta a darabot, hogy laza villámtréfák füzére, kabaréjelenetek egymásutánja, egyáltalán nem értették meg a jelentőségét, stiláris újszerűségét, azt, hogy szemléletével teljesen ismeretlen ablakot nyitott a magyar drámaírásban. Nem akarták felismerni, hogy merőben új filozófiájú, a magyar sorsot újszerűen átgondoló darabról van szó, amely vállalásában, filozofikusságában méltó párja Az ember tragédiájának. Majd fordult a széljárás, és vele megváltozott a kritikusi megítélés. Egyébként a dráma korábban már megjelent kötetben, mégpedig egy ravasz kultúrpolitikai játszma részeként. Azzal a céllal, hogy már a bemutató előtt kompromittálják, megírják, hogy nem is olyan jó darab, és érthetetlen a legenda, amely körülveszi. A kritikusok egy része politikai szempontok alapján próbálta kisebbíteni az írás jelentőségét. Ugyanakkor érdekes módon megjelenhetett egy elemző, nagyra értékelő kritika is, pont a Népszabadságban. És persze voltak, akik megvédték, például Berend T. Iván közgazdászprofesszor kiállt mellette egy kitűnő cikkben az Élet és Irodalomban, és a Kossuth Klubban rendezett vitaest rendkívül elemző és méltató szövegei is hozzájárultak a kritikusi közvélemény megváltozásához. (Az est egyik szervezője Földes Anna volt.) Egyik délután Aranytól A nagyidai cigányokat idéztük egymásnak Örkénnyel. „S kezdék nevetni a sírás helyett […] s e kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.” Szóval a Pisti értékeit csak később ismerték fel és fogadták el, és sokkal később került bele a magyar kánonba. Amikor jó néhány évvel később a Vígszínházban egy új produkcióban bemutattuk, úgy éreztem, a nagyszínpadi előadás szellemi és erkölcsi elégtétel Örkénynek és Várkonyinak is azokért az évekért, amíg a darab be volt tiltva.————————————————————————-

Várkonyi Zoltán. Koncz Zsuzsa felvétele

Egyperces

A Nagy Magyar Lexikonból
16. kötet: Téba-Zsuzsok
Címszó: VÁRKONYI, Zoltán (1912- )
faesztergályos, a Vígszínház igazgatója,
a Színművészeti Főiskola rektora, színész
és rendező, filmíró és filmrendező, férj, apa,
nagyapa, Malonyai Dezső közeli barátja.
Művészi tevékenységének kiemelkedő
eseménye: Latinovits Zoltánt fölfedezte,
kirúgta, újra fölfedezte, újra kirúgta, a
heves lábmozgástól isiászt kapott, melyet
felesége, Szemere Vera (l. ott) forró
fazékfedővel sikeresen tud elmulasztani.
(l. még DERÉKTÁJI BÁNTALMAK, IV. HENRIK,
MAGAS VÉRNYOMÁS, SZÉCHENYI)
/ö. i./

————————————————————————-

– De közönségsikere legalább volt Várkonyi előadásának?
– Rendkívüli sikere volt. Egy teljesen új hang jelent meg vele. Örkény és Várkonyi kapcsolata azonban a próbák alatt – mély barátságuk ellenére is – változó, sőt elég gyakran feszült volt. Várkonyi elképesztő energiákat mozgósított a Pisti próbáin. Talán az ösztönei súgták neki, hogy ez lesz élete utolsó munkája. Esténként már lázas beteg volt. Örkénynek különleges színházi érzéke volt, és ha bejárt a próbákra, mint egy rendkívüli érzékenységű diagnoszta megmondta az embernek, hol a baj. Így aztán persze súlyos sebeket ejtettek egymáson. Leveleztek. Sokat.
– Min veszekedtek?
– Nem veszekedésnek mondanám, inkább késhegyig menő vitáknak. Pillanatokról, gesztusokról, hangsúlyokról volt szó, de igazi színházi ember számára egy-egy szó vagy gesztus életkérdéssé tud válni. Olyanok voltak, mint két oroszlán, ha egymás mellé kerülnek egy ketrecben. A Pisti próbaperiódusának ebben a szakaszában a részletek igazságáról volt szó, egy adott színházi pillanat legtökéletesebb megfogalmazásáról, és ebben egyikük sem ismert tréfát. Elővették a jatagánt, a másikba tövig beleszúrták, aztán amikor már ömlött a vér, kihúzták, másnap kicsit lemosták, aztán kezdték elölről, vagy úgy folytatták tovább, teljes egyetértésben, mintha mi sem történt volna. Nem ritka ez a fajta feszültség a színháztörténet más nagy alkotópárosainál sem. Ismerjük Csehov és Sztanyiszlavszkij bonyolult kapcsolatát vagy a közelebbi múltból Elia Kazan és Arthur Miller, illetve Kazan és Tennessee Williams viharos összetűzéseit. Ma az ember nagyon becsüli, hogy Örkény és Várkonyi ilyen szenvedéllyel tudtak harcolni azért, hogy közös előadásuk tökéletes legyen.

Örkény István. Koncz Zsuzsa felvétele

– Várkonyi színigazgatóként vagy rendezőként volt inkább korszakalkotó?
– Nehéz különválasztani a kettőt. Ízig-véri színházi ember volt. Rendezőként jó néhány jelentős előadás fűződik a nevéhez. Rendkívül szuverén, erős elképzelésekkel rendelkező, pontos gondolkodású rendező volt, invenciózusan instruált, szellemesen, pontosan, tömören. Egyébként ösztönszerűen vonzódott a nagy egyéniségekhez. Számos izgalmas színészt fedezett fel. Például Darvast, Pécsi Sándort. Latinovitsot, aki akkoriban segédszínész volt Debrecenben, Anouilh Romeo és Jeanette című darabjában látta először. Várkonyi behívta egy szerepre a rádióba, hogy személyesen is találkozzanak, és hogy kipróbálja, milyen ezzel az ismeretlen fiatalemberrel együtt dolgozni. A következő évben már Romeónak szerződtette a Vígszínházba. Különleges érzéke volt a tehetség felismerésére. A Színművészetin is élményszerűen felvételiztetett.
– Voltak Várkonyinak ellenségei?
– Biztos voltak ellenségei és irigyei. Sok rossz, gonosz pletyka keringett körülötte, az egyik szerint például helikopterrel közlekedett, miközben a Nagyajtai utcában lakott egy magasföldszinti lakásban. De a helikopter belefért abba a folklórba, ami őt körülvette.
– Ön Várkonyi alatt kezdte rendezői pályáját. Milyen volt a kapcsolatuk?
– Én Nádasdy Kálmán osztályában végeztem, az Operaházban és a Vígben voltam asszisztens. Később Várkonyi szerződtetett a Vígszínházhoz. Nagyon sokat köszönhetek neki, és amennyire egy fiatalember és egy idős mester közel kerülhet egymáshoz, annyira mi közel kerültünk. De végig magázódtunk. Várkonyi „fedezte fel” Székely Gábort is. Szolnokon megnézte a Macskajáték ősbemutatóját, és azonnal megérezte, milyen rendkívüli darabot és milyen különleges rendezői teljesítményt lát. Még azon az estén meghívta az előadás akkor még fiatal rendezőjét, hogy állítsa színpadra a darabot a Pesti Színházban. Székely előadása Bulla Elmával, Sulyok Máriával, Greguss Zoltánnal, Halász Jutkával és Bodnár Erikával a mai napig legenda. Egyébként Várkonyi legnagyobb korszaka egybeesett a magyar dráma hatvanas-hetvenes évekbeli izgalmas, szerencsés időszakával. Az Örkény-darabok mellett ekkor született Szakonyi Adáshibája, a Gyurkovics-darabok, Hernádi Gyula Királyi vadászata, Csurka korai darabjai. Aztán olyan művek jöttek, amelyekben már én is részt vettem, a Képzelt riport, a Harmincéves vagyok, a Jó estét, nyár, majd valamivel később Sarkadi Imre Kőműves Kelemenje, de volt Páskándi-, Illyés-, Sütő-, Székely János-bemutató is. Nem volt Magyarországon még egy olyan színház, amelyik ennyi kortárs magyar drámát mutatott volna be, és ez nagyban Várkonyi színházvezetői képességének és Radnóti Zsuzsa dramaturgnak volt köszönhető.
– Színésznek milyen volt Várkonyi?
– Fiatalkori szerepeiben, Hamletként, IV. Henrikként persze nem láthattam, csak hallottam róla. Különleges színész volt, de sajnos a Vígben kevésszer lépett színpadra, mert úgy érezte, színházigazgatóként nem illik sokat játszania. Utoljára O’ Neill Utazás az éjszakába című drámájában lépett fel Ruttkaival, Horvai István rendezésében. Megrendítően játszott, tökéletesen azonosult a szereppel. Ezt az utolsó alakítását sem örökítette meg semmilyen felvétel, csak az emlékezetünk őrzi, hogy milyen kivételes művész, milyen nagy színházi teremtő egyéniség volt.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  KOZÁR ALEXANDRA