…nem állítom, hogy hibátlan előadások sorát láttam volna, azt viszont igen, hogy ezek kivétel nélkül a gondolkodást és gondolkodtatást konok megszállottsággal hajszoló bemutatók voltak.

„A lengyel színház ereje az általa használt nyelvek és esztétikák sokféleségében rejlik. Ez a sokszínűség azonban most átadhatja a helyét az egyhangúságnak, mivel a legtöbb döntéshozó úgy tesz, mintha semmi szükség nem volna a tisztán kommersz kultúrán kívül másra, egyben azt is feltételezve, hogy a közönségnek sincs igénye egyébre.” Ez csak egy rövid részlet abból a petícióból, amelyet a 32. Varsói Színházi Találkozó minden előadása után egy-egy színházi ember olvasott fel a közönség és a színészek jelenlétében. Az ügy részleteiről Tompa Andrea e lapszámban található háttérelemzéséből értesülhet az olvasó, itt csupán egyetértőleg idézzük a fenti szöveget.
Az élő lengyel színházzal való sokadik találkozás ugyanis még mindig meg tud lepni: egyfelől a hivatkozott petíció mögötti kikezdhetetlen, mert magától értődő szellemi és morális egység volt rám nagy hatással a március végén Varsóban töltött öt nap alatt, másfelől az, hogy a látott előadások mindenféle várható vagy máris jelen lévő gazdasági, politikai vagy egyéb nyomásgyakorlás ellenére (vagy épp amiatt?) erősen és tisztán fogalmazó, innovatív és bátor produkciók. Nem plakátszerű manifesztumokról van szó: a lengyel színház a kétkedők és/vagy provokátorok terepe – csupa húsba vágó, kellemetlen téma, amelyeket ráadásul nem poros múzeumi körülmények között, hanem esetenként a nézőt alaposan megdolgoztató tálalásban vezetnek elő. És mielőtt valaki szándékosan félreérti: nem állítom, hogy hibátlan előadások sorát láttam volna, azt viszont igen, hogy ezek kivétel nélkül a gondolkodást és gondolkodtatást konok megszállottsággal hajszoló bemutatók voltak.
Melyek – és ez részben a véletlen műve – egytől egyig a nőkről szóltak. Például a katolikus egyház és/vagy férjeik által megnyomorított, ám elnyomott helyzetüket meglehetős humorérzékkel feldolgozó nőkről, no meg a tegnapi és mai lengyel vagy a (látszólag) tegnapelőtti spanyol történelemnek kiszolgáltatott nőkről. Feleségekről és szeretőkről, szentekről és prostituáltakról, anyákról és lányaikról, akik sok-sok generáción keresztül szeretik vagy gyűlölik egymást, és közben nem vesznek tudomást arról, hogy más-más korokban és helyszíneken, eltérő helyzetekben és különböző emberekkel, de azért mégis nagyon hasonló konfliktusokat élnek át, próbálnak megoldani és feldolgozni.
Az ismétl(őd)ésről mint jelenségről hangsúlyosan szól Jan Klata 2011. januári wroclawi bemutatója, amely Bozena Keff Darab egy anyáról és a szülőföldről című, 2009-es díjnyertes szövegéből készült. Tavaly a Varsói Színházi Találkozó közönsége már láthatta Marcin Liber szellemes és flott, most a Klatáét látva mégis úgy tűnik, igencsak visszafogott verzióját (lásd SZÍNHÁZ, 2011. július). Klata ugyanis a tőle megszokott radikalizmussal lép fel, és lát át az anya és lánya között feszülő generációs és ideológiai különbségeken, méghozzá azért, hogy a kis lengyel történelemlecke egyetemes aspektusait mutassa fel gazdag, szépségesen teátrális képekben (s hogy ezt sikerrel teszi, arról a közel tucatnyi, eddig főleg lengyel fesztiválmeghívás, továbbá a produkciót jutalmazó számos díj és jelölés tanúskodik). Az egyetemesség felé lendít a rendező azon döntése, hogy két szereplő helyett öt nőt és egy férfit (igaz, őt is nőnek öltöztetve) látunk a színen: szolid, fekete özvegyi ruha, vérvörös körömcipő, barbár arcfestés, különböző terményekkel díszített hatalmas vendéghajak – az antik kórusok egyértelműen mai, mégis kortalanná tett utódai. A figurákat sem rögzíti Klata: a szereplők bravúrosan passzolgatják egymásnak a szerepeket – itt mindenkiből lehet és lesz is anya és lánya. Justyna L/agowska golyózápor szaggatta falakkal határolt üres terét méretes, körbeforgatható öltözői szekrények tagolják; bennük harsány minivilágok, primitív barlangrajzok, párhuzamos életek kellékei. A nők pedig elképesztő fizikai munkát (is) végezve mondják, kántálják, éneklik, táncolják másfél órán keresztül varázsmondókájukat. Hangos és látványos kórusszínházukban van valami felkavaróan atavisztikus, aminek köszönhetően helyet kap egymás mellett az Alien szörnykirálynője és néhány afrikai törzsi maszk, Lara Croft mindenkit legyőző mesefigurája és a világháborús trauma.
Variációk nőkre és kórusra: a varsói Zbigniew Raszewski Színházi Intézet támogatásával működő, Marta Górnicka által irányított Nők Kórusa formáció bevallott célja, hogy a modern színház által száműzött antik kart kortárs életre keltse. A történet még 2009-ben kezdődött egy nyílt felhívással, amire vagy százharmincan jelentkeztek – végül huszonnyolc különböző korú és habitusú, színpadi és zenés tapasztalattal rendelkező szerencsés került be a csapatba, ami azóta már két sikeres bemutatón van túl. Lengyel és külföldi színházi szakemberek egyaránt kirobbanó lelkesedéssel szóltak már az első premierről, most pedig itt a folytatás. A módszer amilyen egyszerű, olyan lenyűgöző: a Színházi Intézet üres színháztermében (merthogy Varsóban az is található az épületben, egyéb, jól működő közösségi terekről nem beszélve) a közel harminc nő tűpontos, kimerítő és szellemes koreográfia szerint, a hangsúlyosan művi körülmények ellenére megejtő természetességgel létezik és dolgozik a színpadon. Az első – lassan világjáróvá váló, hiszen Japánban, Németországban, sőt Indiában is bemutatott – projektben az univerzális nőiségről és annak privát, általuk megélt változatairól beszéltek a legkülönbözőbb kulturális közegekből származó, filozófiai írásokból, drámákból vagy éppen reklámokból kiragadott szövegtörmelékek segítségével. A második bemutató, a Magnificat tabutémához nyúl: a mindenkori lengyel asszony képére rákopírozott Szűz Mária-imázst vizsgálja meg közelebbről, hogy aztán többek között a női testről, a nyelvről, a férfiról és a hatalomról tegyen bátor és szemtelen kijelentéseket. Jelinek és Euripidész, bibliai passzusok és konyhai receptek randevúznak ebben az energiától duzzadó, robbanékony, nagyszerű háromnegyed órában.
Az egyház mellett a történelem is kapott néhány további pofont az idei varsói találkozón. A megosztó előadások közé tartozott a Jolanta Janiczak drámaíró és Wiktor Rubin rendező összefogásából készült Őrült Johanna; a királynő című, a Varsótól délre, kétszáz kilométerre fekvő Kielce városából érkezett produkció. A címszereplő spanyol királynő valós történelmi személy volt, aki férje korai halála után elborult elmével töltötte élete hátralévő ötven évét, elzárva egy torony mélyén. A romantikus rémregénybe illő történet ürügyként szolgál a szerző-rendező párosnak ahhoz, hogy kurrens történelemfilozófiai elképzeléseket vigyenek színre meglehetősen eklektikus tálalásban. Nincs semmi meglepő az alkotók teoretikus érdeklődésében, hiszen a szöveg szerzője pszichológus, rendezője szociológusdiplomával is rendelkezik: a gyönyörű vagy éppen elcsúfított, mert megkínzott vagy megcsonkított testek, az összekeveredett női és férfi szerepek, az élet „eldobhatósága” és a halál mindent relatívvá tevő állandó közelsége, a szex és a brutalitás lesznek az előadás fő motívumai. A komplett spanyol királyi udvar két és három dimenzióban egyaránt ott van a színpadon: a hatalmas, áttört tetejű aranydoboz hátsó falán historizáló portrékat látni, előttük pedig láthatatlan szálak segítségével irányított marionettfigurákként mozognak az elképesztő ruhakreációkban felléptetett színészek (ezért aztán igen különös, hogy még a színház honlapja sem nevezi meg a jelmezek tervezőjét). Ráérősen csordogál az este, sok jelenet jól érzékelhetően szándékosan hosszabb a szükségesnél, hogy aztán a néző éberségét elaltatva egyszer csak bombaként robbanjon egy-egy fontos pillanat.
Alvásról viszont szó sem lehetett a III fúria című, Marcin Liber rendezte, az alsó-sziléziai Legnicából érkezett előadás szűk két órája alatt. Lengyelország egyik kalandos históriával rendelkező régiója ez: a XX. században lengyel, német, szovjet uralom követte egymást, s az utolsó szovjet katona csak 1993-ban (!) hagyta el a százezres lakosú, réz- és ezüstiparából élő, a szó minden értelmében meglehetősen szürke várost. Ami nem mondható el erről az előadásról: a Radio Error nevű lengyel rockbanda élőben, közvetlenül a színpad mellől adja a jeleneteket összekötő vagy szétválasztó zenei hátteret, amibe beleremeg a nézőtér. A lengyel identitás és történelmi öntudat van megint a fókuszban: látszólag egy vasútállomás várótermében vagyunk, de hamar rájövünk, hogy történelmi tranzitmegállóba szólt a jegyünk. Fergeteges tempóban követik egymást az események: a náci tiszt kíméletlenül agyonlövi a lengyel asszonyt, az állomáson egy prosti árulja hervadt bájait minden járókelőnek, szemtanúi leszünk két meleg férfi szenvedélyes héja-nászának, egy hajléktalan lomokból épít magának ideiglenes otthont a pályaudvaron, és így tovább. A világháború és az azt követő, kommunizmusban eltöltött évtizedek súlyos örökségét cipelik ezek a görnyedt, szerencsétlen, megtört tekintetű alakok; egyre kétségbeesettebben kutatják múltjuk titkait, miközben a jelenben már csak egyetlen céljuk maradt – a túlélés. A különböző időpontok, személyek, életutak lármásan összeütköznek, majd ugyanilyen hangosan szétválnak, s közben az enyhén effeminált, mindenható görög isten, Apollón végig ott áll a szereplők mellett és mögött, gúnyosan röhögve szánalmas és kisszerű csatározásaikon.

A cikk megírását a Lengyel Intézet támogatása tette lehetővé.