A politikusok egyáltalán nem értik, mi a kultúra és a színház szerepe…

A lengyel Nemzeti Fesztiválnak nevezett, minden tavasszal megrendezett színházi találkozó [lásd Jászay Tamás írását a Világszínház rovatban – A Szerk.] valamennyi előadását egy nyílt levél felolvasása zárja, melyet megérkezésünkkor már kézhez kaphatunk angolul, bár a megmozdulás mögött nem áll szervezet vagy intézmény. A fesztivál fő szervezője, a csodás varsói Zbigniew Raszewski Színházi Intézet (kutatóhely, produkciós központ, könyvesbolt, találkozóhely, egyszóval igazi hub, ahova este tízkor is nagyszerű betérni) kissé kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben: nem határolódik ugyan el a levéltől, de nyíltan sem áll mellé, inkább csak nem vesz tudomást róla. A fesztivál nyilván állami (minisztériumi és fővárosi) pénzből készül, mi, külföldiek is az intézet vendégei vagyunk, a nyílt levél pedig a színházak fenntartójának és tulajdonosának, a helyi önkormányzatoknak szól, minthogy Lengyelországban a kulturális intézmények a régiókhoz (helyi önkormányzatokhoz) tartoznak elsősorban. A központi költségvetésből működő Színházi Intézet kényes helyzetben van tehát, magatartása egyfajta néma jóváhagyás, talán az egyetlen lehetséges álláspont ebben a helyzetben, ha nem akarja létét kockáztatni.
Ottlétünk első napján már elkészül egy kitűző „A színház nem áru, a néző nem vásárló” felirattal. Első este még kissé bizonytalanul és idegesen olvassa fel az üzenetet egy színésznő, a következő napokon viszont már egyre magabiztosabbak a megszólalók, ahogy a megmozdulás egyre jelentősebb, és az egész lengyel színházi szakma közös frontot alkotva kiáll a fenyegető döntések ellen. Egyre jelentősebb színészek és rendezők vállalják magukra a nyílt levél felolvasását, hiszen ez is üzenetértékű. A fesztiválon érezhetően nem az előadások esztétikai színvonala, hanem a közelgő döntések foglalkoztatják a résztvevőket.
Pedig még semmi sem történt – éppen ezért elébe mennek a döntéseknek. Még egyetlen menedzser-igazgatót sem neveztek ki, még egyetlen színházat sem alakítottak át kommersszé. Az első fenyegető jel a wrocl/awi Teatr Polski vezetéséhez kapcsolódik; Krzysztof Mieszkowski hamarosan lejáró mandátuma közeledtével a helyi újságban megjelent egy cikk, amely ugyan nem az önkormányzat hivatalos álláspontja, mégis akként lehetett értelmezni. A tervek szerint az igazgatói székre nem írnak ki pályázatot, hanem egy üzletembert hívnak majd meg vezetőnek, hogy a színházat profitábilissá, önellátóvá tegye, így ne kerüljön a városnak pénzébe. Úgyszintén hamarosan lejár a varsói Teatr Dramatycznyt vezető Pawel Miskiewicz megbízása, és elterjedt a hír, hogy a fővárosnak is hasonló tervei vannak. A Dramatyczny Lengyelország egyik legjelentősebb színháza; Krystian Lupa színházának is szokás nevezni, minthogy ott dolgozik a legtöbbet (neki nincs saját színháza). E hírt követően állt fel egy emberként a színházi szakma, és fogalmazta meg tiltakozását. Az, hogy éppen a Dramatyczny van soron, szimbolikus jelentőségű, még ha a városvezetés csupán úgy fogja is fel, hogy a tizennyolc varsói állami színházból éppen ebben jár most le az igazgató mandátuma, tehát itt lesz csere.

Jan Klata felolvassa a nyílt levelet

 Másrészről mégiscsak az ország legismertebb és legjobban tisztelt rendezőjének színházáról van szó. (Itthoni párhuzammal a Dramatyczny megfelelője a Katona volna.) Az önkormányzatok sem a színházakkal, sem a szakmai szervezetekkel, de még a minisztériummal sem konzultálva készülnek meghozni ezeket a döntéseket, tudjuk meg a nyílt levélből.
A háttér persze rendkívül bonyolult, és egy idegen számára nehezen érthető. Hogy hasonló gondolatok miért most fordulnak meg a fenntartók fejében, annak, úgy tűnik, az az oka, hogy a városok, főleg Varsó, hatalmas beruházásokba kezdtek, és kiköltekeztek (Varsó valóban tele van építkezésekkel, rohamosan fejlődik, épül a metró, és főleg a júniusban tartandó labdarúgó-EB-re készült el frissen az új stadion, amelynek nagy, a központban lévő, semmi egyébre sem használható épülete sokak szerint elcsúfítja a Visztula partját). A város vezetői pedig úgy gondolják, a kultúra területéről a legegyszerűbb elvonni a pénzt. Egyszerűen fogalmazva: a politikusok szerint a színházak képesek eltartani önmagukat, ha nem művészek, hanem üzletemberek vezetik majd, és kereskedelmi vállalkozássá alakítják át őket. Döntések, hangsúlyozom, nem születettek még, csak szándékok fogalmazódtak meg. Arra a kérdésemre, hogy hogyan tudják kikerülni a törvényi előírásokat, azaz az igazgatói pályáztatást, azt a választ kapom, hogy természetesen mindenre van megoldás (néhányat magam is tudnék javasolni az itthoni tapasztalatok alapján). A szándékot tehát hangsúlyozottan két ok motiválja: egyrészt az, hogy a politikusok egyáltalán nem értik, mi a kultúra és a színház szerepe, másrészt pedig hogy fogytán a pénz. Kelet-Európában ma gyakran beszélnek arról, hogy a politikai cenzúrát leváltotta a gazdasági; a készülődő lengyel színházi átalakítások ezt látszanak igazolni.
Aki kicsit is tájékozott arról, mi Lengyelországban a kultúra szerepe, annak szemében ez a javaslat meglehetősen szürreális. Egy ilyen kultúrával átitatott országban, amelyben a színháznak mindig rendkívül fontos identitásképző szerepe volt (és van), és a magyarnál sokkal kevésbé hódolt be a szórakoztatásnak, ezáltal sokkal kevésbé veszített társadalmi jelentőségéből, nehéz elképzelni, hogy megfoganhatnak ilyen ötletek.
A levélírók – amennyire megítélhető, a teljes színházi szakma képviseletében – aggodalmukat fejezik ki a lengyel színház jövőjét illetően. Az 1982-es hadiállapot bevezetése óta, emlékeztetnek, ezzel is súlyt adva mostani megszólalásuknak, a színházi szakma semmilyen ügyben sem kényszerült arra, hogy együtt szólaljon meg (mint ismeretes, akkor valamennyi színházi ember bojkottálta az elfoglalt közmédiát, ami így egyszerűen kiürült, az ismert arcok eltűntek a képernyőről, a sorozatok leálltak, és senki sem volt hajlandó bemenni a tévébe). A megszólalók hangsúlyozzák, hogy nem egyes konkrét színházak nevében beszélnek. Most az egész lengyel művészszínházat fenyegeti veszély. Azért is fordulnak a nézőkhöz, mert ez mindannyiuk közös ügye.

„Szükségünk van rátok!!!”

A harmadik napon a nézők már szolidaritásukat kifejező transzparensekkel érkeznek, sokan viselik a jelvényt. A levél felolvasását követően felállnak, és felmutatják tábláikat: „Veletek vagyunk”, „Nem vásárlók vagyunk”. Ehhez fogható pillanatot még sosem láttam színházban, amikor a nézők nyíltan kiállnak és tüntetnek a színpadi események mellett.
A fővárosi önkormányzat képtelen megfogalmazni kultúrpolitikáját, az egyes intézményekkel szembeni elvárásait, általában semmilyen stratégiája nincs színházi intézményeivel kapcsolatban, állítják. A lengyel kultúrával szemben tanúsított legnagyobb felelőtlenség olyan terveket megvalósítani, mely szerint a Dramatyczny egy profitorientált, a könnyű szórakoztatást szolgáló intézménnyé változna. Ezzel párhuzamosan, a varsói teátrumok alulfinanszírozottak, támogatásuk újabb 10%-kal csökkent (90 millió zlotyról 80-ra, eredetileg kb. 6 milliárd forint volt a 18 intézményre), ugyanakkor, amikor a főváros költségvetése megkétszereződött.
A színházak támogatásának csökkentésével az intézmények úsznak a kölcsönökben, ami jó okot szolgáltat a vezetők elbocsátására és az intézmények átalakítására, ahelyett hogy a kultúrpolitikai elvek újragondolásához vezetne.
„A cél, amiért harcolunk, a művészszínházak megőrzése Lengyelországban” – szögezik le. Bár változások szükségesek, ez nem jelentheti magának a színháznak a lerombolását. „Követeljük, hogy a színházi szakma szólhasson hozzá a róla szóló döntésekhez, követeljük, hogy legyen nyílt vita a lengyel színházak finanszírozásáról, amelyben a megtérülés nem az egyetlen kritérium. A színház nem vállalkozás, a színházlátogatók nem fogyasztók. Ahelyett, hogy nemet mondanánk a művészekre, mondjunk nemet az inkompetens döntéshozókra.”
Az 1982-es bojkott sokakat a második világháborúban német ellenőrzés alatt lévő színházakkal szemben tanúsított közös elutasító magatartásra emlékeztette. Nyilván könnyebb kiállni akkor egyhangúan, amikor ilyen nagy történelmi hagyományai vannak a szolidaritásnak, együttes megmozdulásnak, léteznek közös – nemzeti, művészi – célok. Nehéz elképzelni, hogy mindezek a mostani képtelen tervek megvalósuljanak Lengyelország művészszínházaiban. A lengyel színházi emberek úgy érzik, egyetlen színház átalakítása is veszteség, és precedens értékű. Egyet sem fognak tehát veszni hagyni.