A szentgyörgyi színház is rendíthetetlenül mesél, akrobata- és zsonglőrmutatványokkal kísérletezik. Vajon életre kel-e ettől a többi székelyföldi színház?

Kinek szól a fesztivál?
Sepsiszentgyörgyöt a lehető legtávolabb, úgy hétszáz kilométerre Budapesttől, Erdély délkeleti részén kell keresni. Bukaresttől már nincs annyira messze (kétszáz kilométernyire, északra). De azért elég messze van onnan is.
Tömbházai a szocializmus idején épültek, utcái repedezettek – olyan, mint minden város Erdélyben. Kicsi, poros, zárkózott. A környéken mégis a legnyitottabb. Mert itt valami ellensúlyozza a kilátástalanságot. Központja zöldellő park, amin jólesik átsétálni. A parkot művészeti intézmények szegélyezik. Színház, magyar és román társulattal, benne leggyakrabban Bocsárdi László, illetve Radu Afrim rendezéseivel. A sarkon fiatal képzőművészek kiállítótere, a Magma – állandó utcai tárlatuk üdítő élmény. Fennebb friss állományú könyvtár. Ifjú művészekkel teli kávézók. Valamivel odébb Kós Károly tervezte múzeumépület. Önálló egyetem itt nincs, de van két gimnázium, egy művészeti középiskola – itt működik a ma már egyetlen dráma tagozatos osztály Erdélyben. A városban jó költők, performerek éln(t)ek (mint Farkas Árpád, Baász Imre), együttesei (Jedam, Tündérground), dzsessztábora, filmklubja, mozgásszínháza, bábszínháza van. Kétszintes város tehát: a lakosok itt csak fél lábbal járnak a földön, a másikkal némileg felette.
A szokásosnál is többen jártak a föld felett március utolsó két hetében, a Reflex Fesztivál alatt. Minek köszönhető ez? Balanescu Quartet-, Ada Milea-, illetve Pink Freud-koncerteknek, melyek a hallgatókban azonnal életre keltik a zenét. A Magma kiállítóterében elhelyezett kifutónak, amire lépve a látogatók maguk is manökenné válhattak. A második teremnek, ahol közös könyvespolcukká írhatták át a tapétát. A pincében meg mint dokufilmek (a szlovákiai Németh Ilona, Varga Jaro munkáinak) nézői ismerkedhettek a világgal. A színház frissen felavatott stúdióépületében Pina Bausch-film a tánccal való viszonyukat segített tisztázni. Az éjszakai színházi beszélgetések során olyan személyiségekkel oszthatták meg gondolataikat, mint a német Rimini Protokoll müezzinjei, a lengyel Krystian Lupa rendező, a szimpatikus litvánok, a román Victor Ioan Frunza, Marcel Iures, Victor Rebengiuc, a magyar HOPPartosok. Törőcsik Mari élénk közvetlensége már a nagyszínpad terét igényelte. A Bástyában DJ-k szolgáltatták éjjelente a barátságok megpecsételésének közegét.
Hogy a város természetes lüktetését felerősítő, a város és a megye támogatásával megvalósuló fesztivál kiket akart megszólítani, nem pontosan tudható, az azonban, hogy kikhez szólt, egyértelműen megnyilvánult. A jegyeken majdhogynem összeverekedtek a város és egész Erdély szakmai képviselői. Bukarestből, Budapestről viszont csak az jött el, akinek konkrét feladata volt: beszélgetést vezetett, workshopot tartott (Maria Sevcova, Marian Popescu, Alice Georgescu, Iulia Popovici, Nánay István, Sebestyén Rita). A többi néző, kevés igazi kivétellel, Erdély városaiból verbuválódott.
Erdélynek sok a magyar vonatkozású színházfesztiválja: Szatmárnémetiben Sorompók Nélkül, Temesváron TESZT címmel szerveznek régiós találkozót, Székelyudvarhelyen a kortárs dráMA fesztiválja, Marosvásárhelyen és Nagykárolyban színisek találkozója van. Románia (magyar, német, jiddis nyelvű) nemzetiségi színházai kétévente a gyergyószentmiklósi kollokviumon találkoznak, – ezt a közbeeső évben a hasonszőrű Interetnikai Színházi (vándorló) Fesztivál váltja fel, amelyet idén ősszel Nagyváradon szerveznek meg. És néhány éve nemzetközi fesztiválok is vannak Erdélyben. Kolozsvár Interferenciák, Sepsiszentgyörgy Reflex néven kétszer szervezett már „biennálét” (a köztesnek szánt két év mindannyiszor háromra nőtt, de sebaj). A két kiemelkedő társulat tehát nemcsak kiemelkedő előadásaival, de nívós rendezvényeivel is jelen van a térségben.
Feltűnhetett, hogy román szervezésű fesztivált nem említettünk. Mert Erdélyben ez a jellemző: román rendezvényről a magyar lakosság alig vesz tudomást. A Magyarország méretű régióban nehéz mindent átlátni, s ha valamit, a humán értelmiség a „saját közössége” alkotóit, teljesítményeit próbálja számon tartani, noha ennek velejárója egyfajta légszomj is, a kifelé fordulás vágya. Mégis, tény: a litván Korëunovas Szentgyörgyön láthatóHamletjére sokkal több magyar szakmabeli volt kíváncsi, mint ugyancsak Korëunovas pár héttel később Craiován játszott Romeo és Júliájára. Mert előbb érdekli az embereket, mi történik „nálunk”, csak azután, hogy mi van „odaát”. (Praktikusan: jobban meg lehet szervezni a szállást is olyan helyen, ahol sok ismerősöd van.)
Nemcsak tisztán külföldi színházi teljesítményekről szólt tehát a fesztivál. Meg lehetett tárgyalni az összeverődött színházi szakírókkal, mi is a helyzet. Vannak-e már olyan merészek, hogy közösen alapítsanak, mondjuk, egy erdélyi színházi folyóiratot. Úgy tűnik, igen. A szakma megizmosodott annyira, hogy felkért művészei rendes honlapot, jó spotot, kreatív performanszokat hozzanak létre – lásd: egy kakas és egy fesztivábohóc állandó jelenléte. Hogy a pesti ügynökséget is fiatal erdélyi küldött mutassa be. Hogy a válogatás legközelebb is (hátha két év múlva is lesz pénz a fesztiválra) nívós, de már merészebb legyen. Nyugati kánon helyett Keletre tekintsen, mert a román művészeten edzett szemnek igazából az az érdekes.

Levegőt!

A fesztiválon workshop is volt fiatal kritikusoknak. A tanoncok rövid kritikákat írtak, ezek magyar, román vagy angol verziója a www.reflexfest.ro honlapon, magyar változatuk az Ellenfény online-on olvasható. (Projektvezető: Bodó A. Ottó.) Szintén részletes elemzést nyújt a fesztivál előadásairól Varga Anikó a www.revizoronline.hu-n. Aki egyes előadásokra kíváncsi, ezekből csemegézhet, illetve elolvashatja a korábban már Magyarországon járt produkciókról született elemzéseket.
A román nyelvű előadásokról kevesebb anyagból tájékozódhat. Pedig Alexandru Dabija izgalmas Pyramus & Thisbe 4 You című előadása korábban már járt a kolozsvári nemzetközi fesztiválon, most Marcel Iures¸ egyszemélyes előadása, az Absolut jött el Szentgyörgyre. Így látnak bukaresti előadást az erdélyiek… A Pyramus & Thisbe 4 You (az Odeon produkciója) a Szentivánéji álom mesterember-jeleneteit játszatta el négyszer. Az volt benne a csavar, hogy a negyedik verziót az Odeon díszítőmunkásai adták elő. A Teatrul Act Absolutjában egy népmese hősét, a szegénylegényt látjuk megelevenedni: egy hajléktalan férfi konzervbabot melegít magának, és közben mesél. Juhász-, illetve katonamúltjáról, vándorlásairól, melyek során Szent Péterrel és a Jóistennel is találkozott… Végül az ördögökkel és a halállal is kibabrál. Mindezt gyakori önreflexióval, a moldovai tájszavakat a kedvünkért néha egyszerűbb román szinonimára fordítva. Marcel Iures¸ egyszemélyes előadásának revelációja abban van, ahogy a felnőttproblematikát a transzcendencia felé is eltolva, mesébe burkolva, annak a szövetét is kiszaggatva mutatja be.
Ugyancsak a mese felé nyit a sepsiszentgyörgyi román társulat Line Knutzon darabjából készült, Előbb megszületsz című, Radu Afrim rendezte előadása. Míg az Absolutban egy üres nejlonszatyor az ördögökkel teli zsákot is jelentheti, Afrimnál mindig fontos a látvány. (A román társulatnak a plakátjai is izgalmasak.) Afrim, aki többnyire régi évfolyamtársait rendezi Szentgyörgyön, magával hozta a metszően játszó iasi Cezar Antont is. Mellette Sebastian Marina, Claudia Ardelean, Elena Popa – az ő alakításaik a meggyőzőbbek – a zöld fényekkel, titokzatos kerttel, fura lényekkel és szokásokkal teli világban idézik fel a szerelem keresésének keserédes hangulatát.
A bukaresti Bulandra Háztűznézőjében szintén a szeretetlenségre keresik az orvosságot, de kevesebb lírával és több komikummal. Bár Jurij Kordonszkij rendezésében a főszereplő víziójával kezdődik az előadás (sugárzó ikonokkal teli térben esküvői szertartásba rémálmodja magát), és látványvilága is igen domináns (a szereplők a magas falak sajtlyukakra emlékeztető átjáróin át bújócskáznak; a kérők közösen hangszeres bemutatót tartanak; a szereplők végül széles asztal mögül néznek szoborszerűen előre), az előadásnak a hagyományos olvasatot szolgáló „testes” színjáték az erőssége. A kérők – a főszereplő Cornel Scripcaru, illetve a karikaturisztikusabb alakok, Doru Ana, Ionel Mihailescu, Victor Rebengiuc és Marius Chivu alakításában – tökéletesen példázzák, hogy a román színész őszinte bohóc, minden gesztusa könnyedén és súlyosan illeszkedik a többihez, játéka illúzió, ám szükségszerű illúzió.
Mintha azonban nyomot hagyott volna az előadáson, hogy tíz éve játsszák, például Ra˘zvan Vasilescu játékán (a vőlegény barátja szerepében). Hasonló gondok voltak a másik orosz rendező, Viktor Rizsakov debreceni Fodrásznőjével, ott a derű és a tragikum egyensúlya bomlott meg az idők során – hálásak lehettünk Kristán Attilának a létrán előadott monológja tragikus hangjaiért. Rizsakov elnézést is kért a szakmai beszélgetésen a fésületlenségért. Ugyancsak valódi felújítás nélkül játszották a temesvári Rosencrantz és Guildenstern halottat. Bár voltak benne szép részek (Katona László játéka, az utolsó jelenet a magukat betemető főszereplőkkel), helyenként vontatott volt az előadás, és néhol eredetileg is benne levő egyenetlenségre gyanakodhattunk. Érdekes adalék: Frunza elmondta a beszélgetésen, hogy ő a próbák során néha teljesen a színészekre bíz egy-egy jelenetet, azt csinálnak vele, amit akarnak.
Mindhárom esetben olyan idegen ajkú rendezőről van szó, aki többször dolgozott az adott társulattal, s kiderült, hogy látszólag különböző kultúrájuk alapjai sokban hasonlítanak. A kultúrák különbözősége bizonyos esetekben viszont másként működik: ami a németeknél vagy Magyarországon újszerű színházi nyelvnek hat, az Sepsiszentgyörgyön nem feltétlenül. Ezt tapasztaltuk a Mecklenburgisches Staatstheater A bunda című előadásán vagy az Örkény Színház János királyán. Max Frisch ötlete, a hauptmanni naturalizmus kifigurázása (a helyszínleírást a szereplők együttesen a majdhogynem üres térben hosszasan mondják el), a durván karikírozott karakterek, helyzetek és mozgásvilág román színházi közegben nem hat újszerűnek. Bagossy László néhány ötlet felnagyítására épülő János királya is ismerős volt;annyi megjegyzéssel, hogy a magyarországi színjátszásban megszokott „úgy teszünk, mintha” itt, a bábjátékszerű világban létjogosultságot nyert. Színjátszásban nagyon másfelé keresgélnek ma az élvonalbeli erdélyi színházak: a fesztiválon látható szentgyörgyi A velencei kalmár, de még a karikírozó kolozsvári Hedda Gabler is a színészek izzó jelenlétére, őszinteségére törekszik. Ezáltal nemcsak megértjük az előadás által felmutatott problematikát, de át is érezzük. Ezért aztán mind Bocsárdi Lászlónak, mind Andrei Serbannak elnézzük a néhol esetleges vagy poros megoldásokat.
Frissebb hangnak tűnt Szentgyörgyön a HOPPart Korijolánusza a szöveg ilyenszerű átgyúrása, a játék ily mértékű fellazítása Erdélyben teljesen ismeretlen. Hasonlóan üdítő volt a vilniusiak Éjjeli menedékhelye. A roppant innovatív, de sok-sok kör után mégiscsak bezáruló Hamletre korszerű, egyszerű terében, az utcai ruhákban, szabad szövegkezelésében (sok vágás, idézet-intarziák) emlékeztető Éjjeli menedékhely első képe: hosszú asztalnál, mintegy konferencián ülnek és néznek szembe velünk nyugodtan a színészek. A hajléktalanságot mint tapasztalatot szokatlan módon, szabatos magyarázattal kiegészítve osztják meg. Aztán egyre több pohárnyi fogy (megkínálnak, mi is iszunk), és egyre beljebb kerülünk a színházba, ahol a Színész (Darius Gumauskas) végül Hamlet „Lenni vagy nem lenni”-monológját mondja, és már nincs velünk. A színész feloldódik a Színészben és fordítva.
Mind a Korijolánusz, mind a Gorkij-feldolgozás végét elveszítjük – utóbbiban talán a felirat pontatlansága és időzítése is ludas. Ugyanezzel kellett megküzdeni Krystian Lupa Persona. Marilyn című előadásán, ahol szétszálazódnak a párbeszédek fonalai, és nagyon mélyre kell követnünk a szereplőket. A meztelenség emberi alaphelyzetként kezelése, a díszlet sok apró szépsége, a köznapiság és a víziószerűség egymásba úsztatása, az, hogy „az ember valóját” tárta elénk, az előadás revelációjaként hatott.
A másik revelatív esemény a német Rimini Protokoll Radio Müezzinje volt. Az ötlet, a kidolgozás, a dramaturgia, a filmek használata, a hitelesség… Illetve épp a hitelességgel való játék tette igazán izgalmassá. Miután három egyiptomi müezzin mesél valós életéről, arról, hogy negyedik társuk összezörrent velük, és kilépett a produkcióból – az ő életének szintén egyes szám első személyű elmondása a rendezőasszisztensre hárult. Később a második „müezzin” azzal áll elő, hogy végig becsapott bennünket, ő valójában csak szomszédja annak, akinek nevében beszélt – egyszerűen kedve szottyant Európába utazni. A „valóságot” tehát felülírja az előadás körülményeinek valósága.
A többi produkcióban is azok a mozzanatok voltak izgalmasak, amelyekben a színházi alaphelyzet rétegessé, porózussá vált. Kitágult. Esetleg összesűrűsödött, és ettől felfokozódott.
Az olasz Emma Dante Szemüveg- trilógiájában a főszereplők hátrányos helyzetű emberek. A második, nonverbális részben két ápolónő rendíthetetlen játékossággal próbál életre kelteni egy mozgásképtelen férfit. Mesélnek, akrobatamutatványkat adnak elő, zsonglőrködnek is neki.
A szentgyörgyi színház is rendíthetetlenül mesél, akrobata- és zsonglőrmutatványokkal kísérletezik. Vajon életre kel-e ettől a többi székelyföldi színház?
Az olasz előadásban a férfi feláll, és járni kezd.