A nézőtér tökéletes boldogságban úszott a romásra fazonírozott zenétől és tánctól.

A DorkyPark bővített társulatától látott Mindenre nyitottan című előadás folytatja azt a friss hagyományt, amelyben a társadalmilag is érzékeny témák, például az etnikai vagy bármily értelmű identitáshoz kapcsolódó kérdések színi kifejtéséhez az érintett társadalmi réteg képviselőit is színpadra hívják. Nemrég a DV8 ejtette útba Budapestet, konkrétan akkor is a Trafót, hogy az európai iszlámizmus feszültségektől és ellentmondásoktól terhes világába avasson, s hogy szembesítsen önmagunkkal, előítéleteinkkel is. De komoly magyar példaként eszünkbe juthat itt Schilling Árpád Krízis-trilógiája is, amelyben a profi színészek mellett határon túli fiatal szereplők beszélnek önmagukról, életükről, vagy Mundruczó Kornél Nehéz istennek lenni című produkciója, amely az újkori vándorlás speciális formájából, a vendégmunkáslét többszörösen kiszolgáltatott, s olykor reménytelenül abszurd helyzeteiből facsar elénk egy „mundruczósan” kemény mixet. Lényegesnek tűnik, hogy az előadások mögött hazai, s még inkább külföldi partnerek, együttműködők, támogatók állnak, és a próbafolyamatokra vagy a bemutatkozás helyszíneire gondolva, valamennyi produkció „utazós”, indirekt módon jelezve azt is, hogy a művekben érintett témák korántsem lokálisak.
A fenti sorba illik a Mindenre nyitottan című előadás is, amelynek létrejöttéért a Goethe Intézet és a Műhely Alapítvány fogott össze. Ahogy olvasni, a német partner három éve kérte fel az argentin születésű, ma Berlinben élő Constanza Macrast, hogy cseh, szlovák és magyar romákkal dolgozzon. A kezdeményezők reménye szerint az együttműködés a nemzetközileg elismert koreográfussal és társulatával hozzájárul a tehetséges roma művészek fejlődéséhez, és utat talál majd a hagyományos folklór „gettóján” kívüli, szélesebb közönséghez is, illetve e közönség figyelmét is ráirányíthatja a romakérdésre, egész pontosan a közép-európai romák helyzetére. Ami a „folklórgettót” illeti, a zsúfolt nézőtér tökéletes boldogságban úszott a roma vagy a romáktól romásra fazonírozott zenétől és tánctól; ez a sajátos művészet soha nem oldódik fel teljesen az egyenkultúra világában, erejét mutatja, hogy az interpretációkban a zenei formakészlet bizonyos elemei (harmonizálás, kísérőformulák, figuráció, díszítés) máig jellegzetes módon tűnnek elő, s így szinte bármilyen egyszerű dallamból képesek romazenét varázsolni. De e szó éppúgy esetlen, mint a romakerék, romameggy, romaréce, romavajda…

Jelenet az előadásbó / © Thomas Aurin| Dorky Park

És folytathatnánk, hiszen például a 2009-es Akadémiai Helyesírási Szótárban is negyvennégyszer szerepel jelzőként vagy továbbképzett alakzatként a „cigány” szó. Talán kéne egy nyelvújítás? A dolgok gyaníthatóan nem ezen múlnak, hiszen ahogy nyelvileg lehet „cigányozni”, úgy lehet „romázni” („zsidózni”) is, a szavak – gesztusok, színek, stb. – kisajátításáról már lényeges történelmi tapasztalatok állnak rendelkezésre.

A DorkyPark előadása azonban nem hatol ilyen mélyre, inkább a klisék tengerébe merül, amelyben még a sötétebb színek is tarkává színeződnek, a drámát sejtető személyes történetek is könnyedén tovahömpölyögnek. Ahogy egy brazil szappanoperában. Az elsőre apáca öltözetben és műzebrán érkező szereplő például egy későbbi jelenetben arról mesél, hogy eredetileg Rajmond volt a neve, de immár Fatima, és a változást környezete is elfogadja, sőt az anya halála óta a családban is átvette a női szerepet. Beszél a hormoninjekciókról, a lelendő mellműtétről, amitől nem fél, hiszen csak az emberektől kell félni. Egy erősen túlsúlyos, szőke-vörösre festett fiú leghőbb vágya viszont az volt, hogy táncos legyen, de különféle okok – például a tanár költözése – miatt mindig abba kellett hagynia tanulmányait; látható adottságai, muzikalitása, könnyedsége vagy egészen meglepő hajlékonysága mellett szó sem esik ugyancsak látható s kevésbé előnyös testi paramétereiről, pedig táncjelenetét épp az ellentmondás, a vágy és a valóság, a művészi és testi lehetőségek küzdelme, s végül a művész győzelme teszi izgalmassá. Persze, ez nem kifejezetten roma problematika, de hát attól még egy roma életében is fontos lehet, pláne a színpadon. Kevésbé szokatlanok azok a nehéz epizódok, amelyeket fiatal nők idéznek föl, például a szerelemről, amelyben gyermek is fogant, ám az apa csakhamar börtönbe került vagy a drogtól nem tudott szabadulni, és ismerősnek tűnhettek a mondatok a cigánytelepekről is, ahol gyakran durva az élet, s ahol „a nőket is verik”. Az egyik lány azonban szerencsés, hiszen vegyes házasságban élő szülei szeretik egymást, „szépen élnek”. Ilyenkor kicsit fölenged a lélek, mert tán valóságot hall, amelyben remény is van, az egyetlen, hosszabb távon is élhető emberi lehetőség. De aztán megint csak a sztereotípiák sorjáznak, innen is, onnan is.
Szó esik jóslásról, kártyáról, férjhez adásról, egy vízi pisztolyos lány viszont a mosakodási szokásokat firtatja („félsz a víztől?”), az „eszem a májad” szólásból pedig emberevés következik, és így tovább… A szcenírozás is illik e posztromantikus szellemi ágyazathoz; a színpad közepén egy hullámpala-építmény, amelynek elsőrendű funkciója, hogy a Szűz szobrának díszes kegyhelyet biztosítson, hiszen a romák mindenekelőtt Mária tisztelőek. És (gördülő) díszlettárgyként szolgál a kívül-belül fölturbózott Lada is, amelyhez valamikor különösen vonzódtak a romák; a nyitóképben is ebből a járgányból lépnek-zuhannak-másznak elő a szereplők. A rendezői jobbon pedig egy szürkés vályúféle festi tovább a hangulatot. A kiváló zenészek és énekesek az autentikus cigányfolklór mellett a jazz, a trendi tánczene és (a Carmen-részlet révén) még az opera felé is elkalandoznak, de nem maradhat ki a nóta sem, pontosabban az, amit errefelé „magyar nótaként” azonosítanak. S amelyre végül a DorkyPark nagyszerű táncosai romapartnereikkel éppúgy rakosgatják lábukat, és lengetik karjukat, mint az egykori gulyás partik külföldi vendégei néhány deci bor után.

Mindenre nyitottan
Zene: Milan Demeter, Milan Kroka, Jan Surmaj, Petr Surmaj, Marek Balog Sergio de Carvalho Pessanha. Dramaturg: Carmen Menhert. Díszlet: Tal Shacham. Jelmez: Gilvan Coęlho de Oliviera. Hang: Mattef Kuhlmey, Stephan Wöhrmann. Technika: Welko Funke. Fotó, videó: Manuel Osterholt, Costanza Macras. Rendezőasszisztens: Annika Kuhlmann. Rendező, koreográfus: Constanza Macras.
Alkotók és előadók: Hilde Elbers, Anouk Froidevaux, Hyoung-Min Kim, Denis Kuhnert, Elik Niv, Markéta Richterová, Bordás Emil, Horváth Ádám, Hegedűs Fatima, Iveta Millerová, Monika Peterová, Rostás Magdolna, Rostás Viktor, Lakatos Zoltán, Lakatos Viktória, Rédai Rebeka, Horváth László, Orsós János Norbert.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. június 9.