Márok Tamás: Mágnes Miska
A magyar arisztokrácia lesújtó ábrázolását könnyedén érthetjük a mai uraságokra is.
Az e tárhelyhez tartozó és más hasábokon is többször, hosszan lamentáltam már arról, hogy illik-e az operett a szegedi Dóm térre. Lehet, hogy a felvetés maga is értelmetlen, mindenesetre ez a Mágnás Miska nagyon is illik! Persze, lehet, hogy prózaibb a dolog, és csupán arról van szó, hogy egy briliáns zenés előadás szinte mindenhova illik.
Gigantikus konyhában, hajnalban kezdődik a darab, Menczel Róbert nagy, piros fazekaiból és fedőiből a falakra is jutott. Az első fölvonásban szinte mindenki zabál a fazekakból, a sparheltek időnként megégetik a kezeket és a lábakat. Máskor meg nem. A kakasszó ezúttal azonban nem a szellemeket, hanem az augusztus 20-i tűzijátékot űzte el. A rakétákat a bécsi szektorból elég jól lehetett látni. De a színpadi sziporkák talán ezt a hatást is fölülmúlták. Leginkább a produkció arányérzéke nyűgöz le. Halálos pontossággal adagolja az érzelmes, a komikus vagy a bensőséges pillanatokat és a tömegjeleneteket. Mindeközben egy percig sem feledkezik meg a valódi jellemrajzról, az igazi drámai szituációról. Amikor Marcsa féltékeny lesz a grófként mulatozó Miskára, minden illusztratív jelleg eltűnik, Radnay Csilla aggódása elszorítja a szívünket. Vagy amikor az öreg grófnőt a legények alaposan megtáncoltatják, Molnár Piroska olyan őszintén föllobbanó tűzzel mondja: „ki gondolta volna, hogy forr még a kis csupor”, hogy egyszerre lepődünk meg szenvedélyén és őszinteségén. A bálra mindenki nagyon kicsípi magát, egy kicsit túlságosan is. A díszmagyarok éppen leheletnyire csicsásak, a női báli ruhák csak egy csipetnyivel vannak túldíszítve. A magyar arisztokrácia nem durván ízléstelen, csak hajszállal megy túl a jó ízlésen. A második részben kinyíló színpadon szép domboldal látszik, három víziló méretű mangalicával. Fűnek, hízónak nem marad más szín, mint a zöld. A kedvencem mégis Hirtling István egy pillanata. Kívülről ütődött, lusta, rangkórságos grófot játszik, aki nem mindig érti, mi történik körülötte. A zűrös bál végén egyedül marad a színen, és zavartan dadog el néhány kötőszót, csupa olyat, amit már megszoktunk tőle – de az alany és az állítmány eltűnik a mondataiból. S akkor az ember egy csapásra megsajnálja ezt a gyerekes apát, aki negyvenévesen is az anyjától kunyerál pénzt, s aki tényleg szívvel-lélekkel igyekszik jól férjhez adni a lányát, de ebben óriási igyekezete ellenére is teljes kudarcot vall.
Füzér Anni konkrétan érti a szöveget, Marcsát és Miskát kékbe öltözteti, bár a mellény, a nadrág és a „kékdolmány” – sötétzöld lett. Így erősen elütnek az arisztokratáktól, akik földszíneket kapnak, pirosat, barnát, drappot. Baracsot, a mérnököt viszont bilgeri csizmájában inkább vidéki intézőnek néznénk, mint diplomás iparosnak. Haja Zsolt most igyekszik a baritonból a tenor hangfajba. Ebben az esetben ez rendkívül szerencsés, hisz ez is, mint a legtöbb bonvivánszólam, éppen a két fekvés között helyezkedik el. A hölgyek nem ilyen szerencsések, Az öreg grófnő, Marcsa, de még Rolla is ugrál a „színészi” és az (opera)énekesi tartomány között, ami a hangszín és a technika váltogatásával jár. Aki ismerte, az nem lepődött meg, hogy Rácz Ritának jobban áll a primadonnaszerep szubrettesebb oldala: a lovaglókosztümben otthonosabbnak tűnik, mint a hosszú leplekben.
Néha érdekes zenei hatások jönnek létre. Molnár Piroska mélyen búgó altja szinte operai módon azonosítja a nagymamát. (Viszont ha az eredeti változattól eltérve, okos öregasszonynak fogjuk föl, akkor kleptomániája értelmetlenné, sőt zavaróvá válik.) Stohl András pedig olyan harminc másodperces hadarómonológgal rohan a színpadra, amelyet A sevillai borbély Figarója is megirigyelhetne. Meg is kapja érte a bejövő tapsát, ami egyébként a Szabadtérin nem szokásos.
Az áthallások is ízléssel vannak hangszerelve. A magyar arisztokrácia lesújtó ábrázolását könnyedén érthetjük a mai uraságokra is. Néha kiszólnak a nézőtérre a képviselő, az alpolgármester vagy a püspök úrnak hízelkedve. A nézősereg önfeledten nevet a fölpántlikázott új kenyér folytonos avatgatásán is. Bakonyi Károly szövegeit Vörös Róbert szellemesen aktualizálta-szegediesítette.
Merthogy nézősereg, az volt. A többi előadáson küzdeni kellett a nézőkért, ez viszont mágnesként vonzotta a publikumot. Az utolsó előadáson bátran mondhatta Stohl-Miska: „Na Marcsa, ezt legközelebb már csak jövőre énekelheted.”
De nem egyszerűen arról van szó, hogy az operettre tódulnak. Ez a fajta operett friss, életerős, csípős megfogalmazásban, szigorúan összefogott sztárokkal megtalálta formáját a Dóm téren. Miközben az operánál, az utóbbi évek musicaljénél és a prózánál sincs meg még a recept.
Vagy az orvos.
Szirmai Albert: Mágnás Miska
Versek: Gábor Andor. Szövegét írta: Bakonyi Károly. Átdolgozta: Békeffy István, Kaszó Elek. Szegedi szabadtéri változat, dramaturg: Vörös Róbert. Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Füzér Anni. Karmester – zenei vezető: Silló István. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Molnár Piroska, Hirtling István, Náray Erika, Rácz Rita, László Zsolt, Znamenák István, Haja Zsolt, Radnay Csilla, Stohl András, Szatory Dávid.
Közreműködik a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és Tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, 2012. augusztus 17.