A görögök és Shakespeare és Brecht az emberi jellemet a maga gazdag történelmi és kulturális kontextusában értették meg. Ez az én mintaképem.

Charles Mee

Jegyzetek egy Kiáltványhoz
Ha igaz, amit Arisztotelész mond,
hogy az ember természeténél fogva társas élőlény,
tehát hogy mi teremtjük önmagunkat másokkal való
kapcsolatunkban,
és ha a színház
az a művészet, amely mindenekelőtt az emberi
kapcsolatokkal bánik,
akkor a színház par excellence az a művészet,
amely által fölismerjük, mit jelent embernek lenni,
és hogy miként lehetséges embernek lenni.

Sok egyéb mellett
a darab a szerző meggyőződését testesíti meg arról, hogy miként
lehet élni ma,
és mit jelent emberi lénynek lenni –
hogy tehát az, amiről a darab szól,
amiről az emberek beszélnek, meg hogy hogyan néznek ki a dolgok a színpadon,
és, még sokkal mélyebben,
hogyan van felépítve egy darab:
mindez annak a képét nyújtja, mit jelent a Földön élni.

Ha az események váratlanul és megmagyarázhatatlanul
történnek,
azért van, mert az írónak ez a meggyőződése az élet
természetéről.
Ha az események fokozatosan és logikusan bomlanak ki,
akkor ez annak a képe, hogy így működik a világ.
Ha a szereplőket pszichológiai impulzusok vezérlik,
amelyek nagyon korán, még gyermekkorukban, a szülői háznál gyökeret vertek bennük,
ez azért van, mert a drámaíró abban hisz,
hogy ez az oka annak, hogy az emberek úgy cselekszenek, ahogyan cselekszenek.
Vagy ha,
továbbmenve, egy szereplőt más dolgok is motiválnak,
vagy, még inkább, elsősorban más dolgok motiválnak –
a kultúra és a történelem összesített hatása,
a politika és a gazdaság,
a nemek, gének, racionális megfontolások és a hóbort,
könyvekből vagy a bulvársajtóból1 szedett értesülések,
amelyek egyszerre tragikus vagy mulatságos,
tudatos vagy nem tudatos,
tájékozatlan vagy jól értesült megoldásokhoz juttatnak:
ez azért van, mert a drámaírónak az a megyőződése,
hogy a dolgoknak ez az összetettsége mozgatja
a történelmet.

A legtöbb darab, amelyet felnőttkoromig láttam, nem
hasonlított az én életemhez.
Ezek amolyan jól megcsinált tárgyak voltak,
olyannyira szépen megformáltak, tökéletesen működő
fabulával, cselekménnyel és végkifejlettel,
a maguk lélektani magyarázataival a történések okait
illetően
meg olyan tiszták és világosan érthetők,
és racionális struktúrával bírók…

És az én életem nem ilyen volt.
Amikor kisfiúként megkaptam a gyermekbénulást, az életem egy csapásra és örökre megváltozott.
Az én életemet nem a freaudi pszichológia alakította,
hanem egy vírus adta meg a formáját.
És ettől kezdve nem egy jól megcsinált élet volt.
Sokkal bonyolultabbnak mutatkozott, mint bármelyik
darab, amit láttam.

Így hát
az én műveim,
azért, hogy a saját életemre hasonlító dramaturgiát találjak,
valahogyan kiléptek az amerikai színház hagyományából, amelyben felnőttem.
És ezen az úton engem a görögök inspiráltak.
Szeretem a görögöket,
mert az ő darabjaik gyakran kezdődnek anya- és
apagyilkossággal,
vagy hogy egy ember legyilkolja saját unokaöccseit, majd felszolgálja őket vacsorára saját apjuknak.
Ez az, amire azt mondhatjuk, a görögök nem könnyű
kérdéseket vetnek fel,
nekünk meg nem áll módunkban a felületes megértés
útján megoldásra jutni
az utolsó reklámbejátszás alatt, a főműsoridő előtt.
Nincs tragédia, amelyet a jóakarat megoldhatna,
vagy a gyermekkori trauma elfogadása
és valamicske gyógyítás.
Mély gyötrődést és gyűlölködést és összeomlást
és őrjöngést és gyilkos szenvedélyt és zavartságot, meg törekvést
és vágyódást feltételez a legtisztább szépség után,
ezért a görögök azt mondják:
itt van egy nem könnyű kérdés,
vedd ezt az egészet, és építs fel egy civilizációt belőle.

És azok a formák, amilyenekké ők a saját színházukat mintázták, nem voltak egyszerűek.
A nyugati színházzal ellentétben Ibsentől errefelé, amely
lényegében nem egyéb színpadra állított szövegnél,
a görögök a látványosságot alkalmazták,
zenét és táncot és mozgást,
amelybe a szöveget elhelyezték
mint a színház egyik alkotóelemét.
A formák bonyolultsága és gazdagsága
az emberi jellem és a történelem
bonyolult és gazdag megértését tükrözték.
A görögök és Shakespeare és Brecht
az emberi jellemet a maga gazdag történelmi és kulturális
kontextusában értették meg.

Ez az én mintaképem.

1906/07-ben Picasso a kubizmusra mint lehetséges
formára talált.
Mindjárt három ceruzavázlatot készített:
az egyiket egy emberről,
a másikat egy újságról és néhány asztali tárgyról,
a harmadikat meg a Sacré Coeurről –
ez a három a művészet klasszikus témája:
portré, csendélet és tájkép.
És ő bebizonyította, saját megelégedésére,
hogy a kubizmus „működik”.

Az én törekvésem az, hogy valami hasonlót vigyek
véghez egy új színházi formáért,
egyképpen zenéből, mozgásból és szövegből,
mint amilyen a görögök színháza volt,
meg az amerikai zenés vígjáték színháza,
meg a Shakespeare és Brecht színháza,
meg Anne Bogart és Robert Woodruff színháza,
meg Robert Lepage és Simon McBurney színháza,
meg Sasha Waltz és Jan Lauwers és Alain Platel színháza,
meg Pina Bausch és Ivo van Hove színháza,
meg másoké, akik Európában dolgoznak most,
meg mint amilyen a világ mindenkori színházi tradíciója volt.
(2002)

Fordította: Visky András

1 A szöveg a hírhedt National Enquirer nevű bulvárlapot említi, amelyet 1926-ban alapítottak. Jelenleg az American Media Inc. (AMI) adja ki. [A fordító megjegyzése.]