Mind a kilenc májusi napon át a világ valóságának elviselhetetlenségére fókuszáltak…

„A produkció a világ valóságának elviselhetetlenségével foglalkozik, a színészekre és nézőkre felosztott világgal, amelyben élünk” – mondja Viliam Doñolomansky´, a prágai székhelyű nemzetközi Farm in the Cave társulat alapítója, vezetője és a Színház (Divadlo, The Theatre) című fesztiválnyitó előadás rendezője. Mind a kilenc májusi napon át a világ valóságának elviselhetetlenségére fókuszáltak, ebből az alapállásból mutattak meg jobbnál jobb (olykor azért a jobbnál valamivel középszerűbb) előadásokat. A legbravúrosabb, legjátékosabb és mélyen felzaklató pedig ez a Színház volt.
A fesztivál koncepcióját három remek nő találta ki és valósította meg: Ada Hausvater, a Temesvári Nemzeti Színház igazgatója, Mihaela Michailov dramaturg, színikritikus és drámaíró, valamint Cristina Modreanu színikritikus, a Scena.ro nevű színházi magazin főszerkesztője. Tágasság és nagyvonalúság jellemezte koncepciójukat, a színház legföljebb belülről nyitott tereiből kiléptek a város központi terére vagy a parkba, fák és májusi trillájukat zengő rigók közé, de az is a színháznak a várossal való jó viszonyát jellemzi, hogy két éve megkapták a polgármesteri hivataltól a Cívis Parkban lévő, Mária Terézia által építtetett lovagtermet, és létrehoztak itt egy kétszázötven férőhelyes, korszerű színházat. Frenák Pál társulatának Frisson (magyar közegben Apokalipszis) című produkciója ebben a térben különösen erős volt, ahogy láttam az exit poll tévéinterjúkat a nézőkkel, csak kapkodták a levegőt, hogy a rémületről vagy a szépségről beszéljenek-e így hirtelen.
A Farm in the Cave és Frenák Pál társulata a fesztivál Europe on Stage szekciójának első két előadását hozta Temesvárra; ugyanebben láthattuk Hriszto Bojcsev hajléktalan-drámáját, A Titanic-zenekart Alexander Hausvater rendezésében. (Hausvater legutóbbi emlékezetes produkciója a Kolozsvári Román Operában bemutatott Nabucco ’12 volt, amelyben a Szabadság-kórust a januári romániai tüntetések idején úgy adták elő, hogy a kórus tagjai a közönség közé vegyülve szórólapokon szétosztották a Va, pensiero román nyelvű szövegét, az énekesek pedig a SMURD nevű mentőszolgálat formaruháját viselték – a tüntetések közvetlen oka az volt, hogy az államelnök kirúgta az egészségügyi minisztériumban betöltött államtitkár-helyettesi pozíciójából az új egészségügyi törvényt ellenző orvost, a SMURD létrehozóját. Szóval mindenki énekelt, nemcsak az Opera falai remegtek bele, a napisajtó is tele volt az előadásról szóló hírekkel. Raed Arafat visszakerült a minisztériumba, az új egészségügyi törvény pedig – egy ideig – nem lépett érvénybe.)
Ugyanebben a szekcióban a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház mutatta be Othello és hőn szeretett Desdemonája címmel a Shakespeare-mű változatát, amelyet Györgyjakab Enikő és Györgyjakab András mesteri tudással és oldottsággal táncolt el. A sokféle nemzetiségű közönség együtt hahotázott, amikor Othello és Desdemona egy félreértésekből álló szexuális aktust játszott el a kölcsönös igyekezet jegyében. (Az előadást Mihai Manutiu rendezte, és ahogy a műsorfüzetben olvastam, Uray Péter mozgásszínházával egy olyan Othellót akart létrehozni, amelyben a tragédia és a komédia egyszerre kerül felszínre.) A tragikomikum jellemezte a Duett címmel előadott kétszereplős performanszt is, amelyben a kortárs elektronikus zene elsöprő hangereje és az erre éneklő-táncoló ember aránytalansága keltett humoros helyzetet, a szó legkomolyabb értelmében. Kicsit magányosnak hatott így, egyedül ez a performansz a fesztivál programjában, de ahogy elnézem a szervezőket, a következő években teret nyitnak majd ebbe az irányba is a kortárs román színjáték számára.
A fesztivál leglátványosabb eseménye a város központjában, a Piata Victorieien előadott Bárka volt a poznani Ósmego Dnia (A Nyolcadik Nap Színháza) jóvoltából. Szubjektív előzmény: amikor az első napon körülnéztem Temesváron, a reménytelenség legsötétebb árnyalatát láttam a szecesszió monumentalitásában pompázó opera épülete körül szipuzó, fátyolos tekintetű roma gyerekek kezéhez hozzánőtt zacskóban. A fesztivál negyedik napjának reggelén viszont a téren mindenféle tárgyakat ide-oda illesztgető emberek tűntek fel, s addig rakosgatták őket, mígnem estére (és az ötödik nap estéjén) egy legalább kétemeletnyi magas, hatalmas hajó indult el Temesvár főterének aszfaltján vaslemez vitorlákkal. A Bárka előadása készült így, ez volt az előzmény: a folyamatosan zajló világ, amelyben élünk, konkrétan a jugoszláv és a csecsen háború. A társulat 2000 óta építi fel különféle városokban a színház csodájának ezt az óriási metaforáját, megmutatva, hogy bármilyen erős legyen is a fizikai és a szociális gravitáció, a bárka képes elindulni: megindító zenére siklik az emberek között, mi futunk előle jobbra-balra, miközben egyébre se vágyunk, mint hogy fölkerüljünk rá.
Azok is részeseivé váltak a fesztiválnak, akik egyébként aligha jutnak el színházba. Amikor a hajó megáll, és az emberek tapsolnak meg bravóznak, néhányan az éppen első sorrá vált helyen kezüket nyújtogatják a bárkán hajlongó színészeknek, akárcsak a popkoncerteken. És egyszer csak kit látok valakinek – talán Adam Borowskinak vagy Tadeusz Janiszewskinek – a karjában fent a hajón? Az egyik roma kisfiút. Mindkét keze üres, tekintete csillogóan tiszta. (Nekem ez színházbizonyítéknak bőven elég.)
A fesztivál Outdoor szekciójában még három szabadtéri előadást láthattunk, a lengyel Feta társulat mutatványosait és a spanyol Senzo Tempo Kompániát. Ez utóbbi (A+ dolog, amit soha nem mondtam el neked) ugyanazon a Victoriei téren játszódott, mint a Bárka, de leginkább azt illusztrálta, hogy az ambíció és a hiúság még egy ilyen térben is mindent elronthat. A társulat vezetője, Inés Boza egy rezignált bombázó nőci szerepét osztotta önmagára, szívhez szóló monológgal, szexi tánccal, szárnyas angyal férfival, tévékritikával és zenével meg párkapcsolati problémákkal megspékelve – az egész töményen öntetszelgő szentimentalizmus volt. S ha ez esetleg vitatható, az mindenképpen következetlenség, hogy a teret körülkerítették, székeket meg párnákat tettek le, ahová ugyan bárki leülhetett, de az interakcióra való bágyadt felhívás (az egyik színésznő próbált a közönségből egy asztal elmozdításához segítséget kérni) merő képmutatássá vált a kettéosztott térben. A szombat esti Temesvár lakói persze nem fértek be a nézőknek oly gondosan kialakított karámba, de ők jártak jól: feltűnés nélkül továbbsétálhattak.
Cristina Modreanu választásai (az Európa szekció mellett ő válogatta az Outdoort is) színház és város interakciójára alapoztak, a görög demokráciát, a középkori misztériumjátékokat és a vásári mutatványokat, az 1968-as tüntetéskultúrát és az utcai performanszokat jelölve meg tradícióként. (A Bárkát előadó Ósmego Dnia a hetvenes évek óta működik Lengyelországban, és közvetlen kapcsolatban állt a Szolidaritással. Bár sokat tanultak Grotowskitól, nem értettek egyet kivonulásával a társadalomból – mondta Ewa Wojciak, a társulat vezetője az Observator Cultural című hetilapban közölt interjúban. http://www.observatorcultural.ro/In-mintea-noastra-nu-respectam-nici-o-cenzura*articleID_26997-articles_details.html)
A Kortárs román dráma szekcióhoz Mihaela Michailov válogatott az országban és Moldovában játszott előadások közül. A szempont itt is átgondolt és tiszta: olyan darabokat láthatott a fesztivál közönsége, amelyek a nyilvános kommunikációt, a jelen és a közelmúlt tabunak minősített problémáit tárják fel a színház sajátos eszközeivel. Itt verseny is volt, háromtagú nemzetközi zsürivel Bonnie Maranca (a New School színházelmélet professzora, a PAJ: A Journal of Performance and Art szerkesztője), Ingrid De Ketelaera (a brüsszeli Palais des Beaux-Arts kurátora) és Andreas Beck (a bécsi Schauspielhaus igazgatója) személyében. Az év legjobb előadásának járó nagydíjat a moldovai Chisinauban létrehozott Mosoda Színház (www.spalatorie.md) Rotbaiv (a szívárvány színeinek kezdőbetűiből álló román mozaikszó, a meleg kultúra egyezményes jele) című produkciója nyerte el. Öt szereplője politikai és egzisztenciális kérdéseket jelenített meg a dokumentumszínház eszközeivel: egy fiú mondja el öngyilkossággal végződő szerelmi történetét, amit a moldáv nyilvános szférát uraló homofób jelenetek szakítanak meg, kezdve az iskolai helyzetet vitató ostoba és zsigeri anyai szövegekkel egészen addig, hogy a köztévé politikus meghívottai nevetőgörcsöt kapnak, amiért az EU elvárása szerint a szexuális diszkrimináció tiltásának is be kellene kerülnie az alkotmányba. Bogdan Georgescu rendező megtörtént és éppen zajló eseményekből építette fel a színművet – a homofób diszkrimináció ma is él a Moldvai Köztársaságban, a rendőrök rendszeresen zsarolják a homoszexuálisokat, és megtehetik, mert a nyilvános szférát az ortodox egyház hatalmi gesztusai és a szűk látókörű, megfélemlítő beszédmód uralja.
Mint minden előadás után, itt is nyilvános beszélgetésen vehettek részt nézők, színészek, rendezők. Alapkérdés volt, hogyan fogadták Chis¸ina˘uban az előadást; a saját nevükön szereplő nevetgélő politikusok nem szorgalmazzák-e a színház bezárását (ami egyébként nem menne könnyen; Nicoleta Esinencu színházalapító olyan struktúrát talált ki, amelyen nehéz fogást találni: egyrészt egy kis mosodában játszanak, másrészt az ERSTE Stiftung finanszírozásából tartják fenn magukat). Kiderült, hogy a politikusokat annyira nem érdekli a művészet (és a világ, amelyben élünk), hogy meg se rezzentek, az ortodox homofób egyenruhások pedig kénytelenek voltak a zsebükben hagyni a köveket meg minden egyebet, amivel meg akarták védeni az Isten – Haza – Család szentháromságot, mivel semmi olyasmi nem történt a színpadon – még véletlenül sem csókolóztak rózsaszín boában férfiak -, ami tettlegességre provokálhatta volna őket.
A bukaresti Teatrul Mic Zéró decibel című előadása a különféle hallásproblémákkal küzdő emberek hangérzékelését, a süketek társadalmi megítélését mutatta be társadalomkritikai megközelítéssel, virtuóz hangeffektusokkal. A târgovistei színház (az olténiai kisváros kizárólag arról ismert, hogy itt lőtték le a Ceausescu házaspárt) A játék Târgoviste címmel több helyszínen párhuzamosan futó, tizenöt-húsz perces jeleneteket adott elő úgy, hogy a jelenetek szüneteiben a nézők dönthették el, melyik helyszínre mennek. Vásári kikiáltók vezették őket a hatalmas színházépület lépcsőin és folyosóin, míg végre az egész egy sérült fiatalember történetévé állt össze, aki képzeletbeli motorjával sétára invitálja az arra járókat.
A legjobb előadó díját a kolozsvári Ecsetgyárban működő Colectiv A társulat kapta a Gianina Carbunariu által összeállított és rendezett, X milliméter Y kilométerből című dokuszínházi előadásban nyújtott alakításukért. A darab egy 1985-ös kihallgatási jegyzőkönyvet kelt életre, vagy ahogyan Nicolae Mandea fogalmazott: a jegyzőkönyvet „szkreccselik” előadássá, újravéve jeleneteket, hozzátéve aktuális sóhajokat stb. [Lásd Tompa Andrea írását a SZÍNHÁZ júniusi számában. – A Szerk.]
A Story Theatre nevű szekció prózát vitt színre. Ezek közül kimagaslott Ada Milea rendezésében Gellu Naum, az ismert szürrealista román költő és prózaíró Sziget című zenés előadása, mely a társadalmi elkötelezettségű, dolkumentumokkal dolgozó teatro povera mellett a kortárs román színház másik fontos vonulatát képviselte, a groteszk, szürreális, fantazmagóriákat és kitörő életörömöt megjelenítő színházat.
A Színház és közösség szekcióban az Ofensiva Generozitatii társulat (bajos lefordítani, mert a generos sokkal magától értetődőbb és teljesebb jelentésű szó, mint a magyar „nagylelkű” vagy „bőkezű”) Támasz nélkül című előadásában három roma nő mondja el, hogyan lakoltatták ki őket a bukaresti Rahova-Uranus térségben (roma gettóban) önerőből és néhány fiatal művész önkéntes munkájával létrehozott közösségi házból. A színház mint civil ellenállás, mint közösségteremtő forma erejével, ugyanakkor saját tehetetlenségével szembesülhetett a néző, és ezt megteheti majd a bukaresti kávéház-színházban, a Green Hoursban, amely felvállalta a produkciót.
Az ötödik szekció, a Student Show a kolozsvári és a temesvári színiakadémia hallgatóival készített kiváló előadásokat, ők minden délelőtt színészmesterséggel és színházelmélettel foglalkozó műhelymunkán is részt vettek.
A fesztivál utolsó előtti napján felavatták a Temesvár közelében, a freidorfi ipari parkban létesített high-tech Díszletgyárat, amely a térség más színházait is képes lesz kiszolgálni. Végre nem darabonként készítik a díszletet, s nem ámulnak el, mennyire nem így gondolták, amikor először látják a színpadon – itt lehetőség van a tervezett térbe építeni, együtt elgondolni a különféle színpadi elemeket.
Ha az együgyűségig jóhiszemű, de azért érvekkel védhető végkicsengést akarnék adni beszámolómnak, azzal zárnám, hogy ezen a kilenc napon a színház tíz nyelven (román, magyar, angol, német, francia, spanyol, orosz, japán, cseh, lengyel) szólt úgy, hogy mindenki megértett mindenkit, mint valamiféle ellen-Bábelban. De hát túlságosan nyilvánvaló, hogy térségünkben nem errefelé tart a világ. Így csak annyit: a temesvári Díszletgyárban ősztől (legalább) a tárgyak már képesek lesznek egymáshoz viszonyulni.