Mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás…

Mindvégig kacéran ölelkeznek a kettősségek Pintér Béla és Társulata legújabb produkciójában. Tragédia és vígjáték, lazán csúsztatott poénok és dermesztően feszült pillanatok, szappanoperába illő giccses klisék és érzékeny társadalmi felvetések stb., no meg persze leginkább születés és halál váltják egymást, nem is csak kettő, hanem sokkal több szinten. Voltaképpen a kettősségek inkább sokféleségek, ahogyan ki-kibújnak egymás alól, mint a hagymahéj újabb és újabb rétegei. Azért vannak fő motívumok A 42. hét történetében, például két központi születés-halál motívum, amely köré csoportosul a többi, hol szimbolikusan, hol a szó szoros értelmében vett halál és születés.
Először is két terhes kismama, a művészvérű Lola és a pedáns Ági érkezik el a 42. hétig, vagyis a szülésig. De a gyerekeik világra kerülése csak egyiküknek hoz újjászületést, a másik nőnek láthatóan inkább a véget. Pont fordítva, mint ahogy várták: Ági az új élet nevelgetésére készült, Lola valaminek a lezárására. Másodszor pedig az anyák szülész-nőgyógyásza, Dr. Virágvári Imola halad át a kettős stációkon. Férje, Karcsi meghal, ő viszont a Boci nevű ünnepelt színész karjaiban új életre talál. De elvész valami a lányával, Enikővel való kapcsolatából. De lobog az új szerelem. Aztán elég: szalmaláng volt, Boci lelép. Előtte még csinál egy oltári nagy baklövést, ami miatt a doktornő nem tud ott lenni a két kismama szülésénél. Tragédia. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy az új szerelem annyira megújított benne mindent, hogy figyelmetlen lesz, elkövet egy szakmai hibát, és részese lesz Ági, vagyis Ági újszülött babája tragédiájának. Sőt a lánya is magára hagyja. Összeomlás következik, és egyenes út az öngyilkosságig. Újabb tragédia. De nem! Lola hívja a begyógyszerezett szülésznőt, és beszámol az anyaság csodájáról (pedig kihordás után nevelőszülőkhöz akarta passzolni a kicsit), és köszöni szépen a segítséget, most már jó lesz, mondja, és szedni fog egy bizonyos gyógyszert. Csakhogy azt a gyógyszert pont nem kéne, ébreszti fel a hívás Imola életösztönét, és így végül – talán – mégis megmenekül, mondhatni ismét újjászületik. Most persze azt lehetne gondolni, hogy Pintér Béláék ezúttal szigorú komolyságú és mély igazságokkal szerkesztett szomorújátékot prezentáltak a Szkénében. Hát nem.

Csákányi Eszter, Pintér Béla és Roszik Hella / Schiller Kata felvétele

Az igazságok és drámai momentumok pontosan kiszámítva bukkannak fel, de a szomorúság teljességgel hiányzik. Lehet, hogy néha ajkukra fagy a mosoly, de a nézők rendületlenül végignevetik a csaknem két órát. Hogy is lehetne megállni, ahogy Pintér Béla Karcsija szélütötten mered a kisbolti amorozót játszó Szakonyi Györkre, aki szakállas nagyapó létére őrző-védő bomberben szedte fel a lányát. Vagy ahogy Roszik Hella tinédzsere emós-gótikus Enikő helyett apja temetésén már rózsaszínban zokog és bűnbánó templomi kórustaggá válik. Ahogy Csákányi Eszter Imolája kivirultan és fürgén kefélget a karácsonyra kapott szaunában Thuróczy Szabolcs lapos tekintetű, sármos Bocijával, aki pont csak annyira jellemtelen, amennyire egyes derék művészemberek szoktak olykor. Ahogy a flegma Lolát játszó Stefanovics Angéla rezignáltan megjegyzi, na, erre most mit mondjak, amikor firtatják, hogy érzi magát. Friedenthal Zoltán főorvosának és Enyedi Éva Ágijának feledhetetlen felvidéki akcentusát egyenesen Rozsnyóról. Vagy ahogy Quitt László Balázskája átadja elvetemülten értelmiségi karácsonyi cédéjét valamiféle csőhangokkal, és fel is hívja a figyelmet egy dinamikus scherzóra. Káprázatosan, Feydeau-szerű könnyedséggel, ellenállhatatlanul sziporkáznak a poénok. De mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás, és egyszeriben megfagy a levegő. És jön a valódi dráma. Mert Csákányi Eszter tragikus hősnőt is eljátszik, nemcsak komédiázik. Dr. Virágvári Imola (már ez a név is!) ugyanolyan vicces, mint a többi karakter, de Csákányi elnyűtt háziasszony is, szürkén és jelentéktelenül téblábol hálóruhában, kispolgári rettegéssel, hogy Kő László reggel hétkor ugrik fel hozzájuk. Pirospozsgás boldogsággal hancúrozik Boci oldalán, de remek a tépelődés is, amikor már megnyúlt arccal dolgozik benne, hogy uram ég, mi lesz a szülő kismamákkal, míg ő a hűvösön csücsül. És mikor a tabletták lenyelése után kilép a szaunából, mert Lola hívja, és ő újra orvosként segíthet, szinte ki is lóg az előadásból, annyira őszinte, drámai súlyú a megteremtett pillanat. De persze megvan ennek is a helye, ahogy minden másnak a forgatagban.
Pintér Béla rendezése termékeny teatralitást idéz a színpadra. Könnyedén játszik a térrel, stílusokkal, a szigorú korlátok leomlanak, és ettől még egy-egy apró, mellékesnek tűnő momentum is friss levegővel, jelentéssel töltődik fel. Például amikor a rendőr lassan, szinte kitartottan vonul a letartóztatott Imolával: borzasztó teátrális, hiszen csak a vonulgatás történik, és mégsem unalmas, ahogy Pintér rendőre lassan, büszke álltartással lépdel, Csákányi doktornője pedig merő bűnbánatként követi, mindez még éppen stílusban van tartva, vicces is, épp a kitartottsága miatt, de mégis van benne valami őszintén szívszorító. Remek pillanat. Vagy ügyesen folynak egymásba a jelenetek, főleg mikor váltás helyett a rendező az új helyszínt úgy bízza a nézői képzeletre, hogy az új szereplő egyszerűen belemasíroz. Nincs környezet, üres a tér, csak pár hangsúlyos elem van, atmoszférát a színészek játéka, a játék tempója, meg a világítás teremt. Na és a zene!
Egy csodálatos vonósnégyes zongorával kiegészülve, időről-időre belopózik a színre, és nemcsak aláfest egy hangulatot, hanem a történések szerves részévé válik. Elsőként akkor jelennek meg, amikor Karcsi szívrohamban meghal. Beszállingóznak Kéménczy Antal vezetésével, zenélgetnek, majd szürreális és ironikusan kikacsintó jelenlétük felfokozódik, ahogy az apa haldoklása tetőfokára hág egy szépen komponált, zaklatott képben. Mintha valami barokkos opera lendülete söpörne végig a színpadon, ahogy a zenészek rákezdenek. Teljesen más a hangulat, de a működési elv ugyanaz, amikor Imola és Boci egymásnak esik: a szerelem végigsöpör a színpadon, a gyors futamok pedig részévé válnak a színpadi valóságnak. Egyszerűen pompás a zenekar valamennyi belépése, az előadás sokfélesége velük is tovább gazdagodik. És még groteszkebb lesz a kavalkád, amely, néha melodrámai, mint egy tévésorozat, máskor kalandos és fordulatos, akár egy Lope de Vega színjáték, de vannak pontok, ahol thrillerbe illő izgalmakat lehet átélni, míg a nagy drámai fordulatnál felsejlik a hübrisz és a görög sorstragédia, miközben olyan apróságokkal is szívesen elpepecselnek a játékosok, mint kis színes leletek a hazai színművészet civódásaiból. Minden van itt, mindent meg is kapunk.

A 42. hét
Jelmez: Benedek Mari. Tér: Tamás Gábor. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Zenészek: Kéménczy Antal, Veér Bertalan, Veér Csongor, Sipos Gergő/Vámos Marcell, Póta György/Ács Péter. Írta és rendezte: Pintér Béla.
Szereplők: Csákányi Eszter, Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, Roszik Hella, Friedenthal Zoltán, Enyedi Éva, Stefanovics Angéla, Quitt László, Szakonyi Györk, Hajdú Rozi.

Szkéné Színház, 2012. szeptember 28.