Ez valami metafora akar lenni? Így verekszünk a múlton?

Több mint kilenc évvel ezelőtt Petrovics Emilnek írt, nemrég a Holmiban publikált posztumusz levelében rótta föl Fodor Géza, hogy az Operaház képtelen szembenézni Erkel két legnépszerűbb operájával, a Bánk bánnal és a HunyadiLászlóval, annak érdekében, „hogy végre Erkel hiteles kompozíciói szólaljanak meg, s ne 20. század közepi átdolgozások, amelyek keletkezésükkor történetileg talán indokolhatóak voltak, de ma már közönséges hamisítványoknak számítanak”.
Akkor, 2003-ban tette szóvá a mulasztást utoljára – magánlevélben, ezért radikálisan -, de nem először. Egy 1985-ben írt tanulmány igényű cikkét, amelyben a Hunyadi ősváltozatának lemezfelvételét recenzeálta, azzal fejezte be, hogy az újra felfedezett eredeti mű „remélhetőleg az Operaházat is meggyőzi arról, hogy az átdolgozott változat ideje lejárt, és előbb-utóbb vissza kell térni Erkel művéhez. Egyszerűen azért, mert jobb.”
A kritikus szava, még az olyan gáncstalan tudósé és zenei-színházi szakemberé is, amilyen Fodor Géza volt, pusztába kiáltott szó maradt. Az Operaház újfent a hamisítványt újította föl, ünnepi díszelőadásban. Ideológiát is gyártott hozzá. Az előadás műsorfüzete arra hivatkozva, hogy mivel a mű keletkezése óta amúgy is számos „szerzői átalakításon esett át, a harmincas években elvégzett módosítások bizonyos értelemben az opera természetes létformájának is tekinthetők”. (Ennek a megállapításnak a logikáját nem értem. A korábbi szerzői változtatások igazolják a későbbi idegen beavatkozást? Erkel saját kezű módosításai a hamisítást? És az utóbbi lenne „a természetes létforma”?)
Az ideológiagyártás nem idegen az átdolgozás-szindrómától. Az 1935-ös radikális változtatásoknak is (Radnai Miklós zenei, Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán szcenikai, dramaturgiai és szövegi módosításainak, amelyek újraírt librettót, döntő húzásokat, átcsoportosításokat és új zenéket eredményeztek) ideológiai okai voltak. Az átdolgozók abban a tévhitben éltek, hogy „Erkel olaszos-internacionális operájából ki lehet kristályosítani a vérbeli, gyökeresen magyar operát”. Az idézet szerzője – Fodor Géza – szerint: „Ez nem sikerült, mert nem sikerülhetett.” Az ideológiai cél azóta is a régi. Az alátámasztására használt retorika viszont sokat fejlődött.

Jelenet az előadásból / Tomas Opitz felvétele

A mostani felújítás is tesz-vesz, átigazít, csereberél, visszaállít – miközben a műsorlap úgy tesz, mintha az eredetit játszanák: egyetlen átdolgozót sem említ -, a témához közel álló idézettel szólva: „Ront vagy javít, de nem henyél.” Ki lehetne bogarászni a részleteket, de nem érdemes, fogadjuk el mint újabb„természetes létformát”. A szöveggel sem kell foglalkozni, mert Egressy Bénié (ő van kiírva, de lényegében nincs köze az elhangzottakhoz) tényleg használhatatlan volt, a toldozott-foldozott textus pedig részint használható, részint énekelve amúgy is (gyakran) érthetetlen. A stupid megoldások továbbra is stupidak, László most is csak annyit mond Cillei felkoncolása után, hogy „Uram, király, bocsáss meg nékik!”, kész, passz, slussz, holott az ősváltozatban előállt a minimálisan szükséges magyarázattal, amit az átdolgozók kihúztak. (Erre írta Fodor: „Meglehet, a Hunyadi László eredeti formájában is provinciális opera, de semmiképpen sem primitív.”) Arról a „fölöttébb művészies előérzetről és profetikus sejtésről-sejtetésről” (Fodor) pedig, amely egy kórus szólóepizódját a gyermek Mátyás szájába adja, jelezve, hogy „mi tudjuk, »mi lesz«” (ő lesz a mi nagy királyunk), az előadásnak maga az alapkoncepció jut az eszébe: nemcsak a záró pillanatban emeli ki, hanem mint a múltidézés, vagy mából visszatekintés, vagy múzeumi relikviamutogatás (nem is tudom, mi a leghelyesebb terminus) rendezői elvévé teszi. (Arról, hogy Mátyás egy prózában néma kisfiú, és helyette a vele udvarhölgyként sétáló Schöck Atala énekel, szeretnék elfeledkezni, mert eláll tőle a szavam, és úgy érzem, itt kellene befejezni az előadásról szóló kritikát.)
Nem értem az egészet. Először is van egy csomó mai öltönyös-kosztümös nő és férfi, akik bejönnek a nyitány alatt, kezükben bőröndök, amelyeket nyitnak-csuknak, csereberélik őket, időnként összevesznek rajtuk, és nekünk is megmutatják, mi van bennük: múzeumi tárgyak, koronaékszerek, papírtekercsek, meg egy jókora balta, amiről rögtön az azeri gyilkos jutott az eszembe (ez a direkt aktualizáló szándék átka, nem lehet megakadályozni, hogy a néző mindenféléket gondoljon). Ez valami metafora akar lenni? Így verekszünk a múlton? Vagy visszarepülünk oda, ahonnan jöttünk, repülőgépen, amely a háttérvetítésen megjelenik, egyenesen felénk száll, de mielőtt elütne, hollóvá alakul? A bőröndös civilek a kosztümös múltban is föltűnnek mint hírnökök vagy szolgák – a modernitás nem megy el addig, hogy végig vállalja a mai kontextust -, adogatják a relikviákat, ők a segédszemélyzet, sok lóti-futi sehonnai bitang ember a mából, némelyiket még jól meg is rugdossák. Vajon mit jelent ez? És honnan valók a „történelmi” kosztümök? Azokat is bőröndökben hozták múzeumi tárlókból összeszedegetve? Magyaros mente, szalonkabát, osztrák császári (vagy orosz cári?) díszruha, első háborús sisakos osztag, tányérsapkás cári (vagy szovjet?) katonatiszti uniformis, lengyeles fehér esküvői ancúg a szandomiri udvarból? Hol vagyunk? Mikor vagyunk? Elvarázsolt kastélyban, amely leengedett hajóhídon kínál szabad bejutást a királynak és Cilleinek, a kirekesztett csapat viszont már bent van, míg az előbb emlegetettek, aki korábban bent voltak, kint rekednek a nézőtéren, és kénytelenek az oldaljárásokban énekelni? Hol a kint és a bent? Ha nem jutunk el az alapvető szakmaiságig, hogyan lehetne, ahogy Fodor Géza kívánta, „ma érvényesen színre vinni” az általa „profi munkának” nevezett darabot? (Ő persze az eredetiről beszélt.)
A tetszetős, tágas – és teljességgel semleges – színpad állandó mozgásban van, katonásan vonulgat a kar, ütemre lép (énekelni nem mindig arra énekel, épp a slágerkórus végén), csapkod a ki tudja, milyen időkből való pallosokkal, fejet forgat, öklöt ráz, mereven gimnasztikázik, hogy ne álldigáljon mereven, mint a „régi idők operájában”. Nincs üres pillanat. László cavatinája alatt Diótörő-szerű balett jelenet fejlődik, Szilágyi Erzsébet rémlátomását a Macbeth-ből kölcsönkért boszorkányok táncolják körül. A horror vacui, az ürességtől való félelem pótcselekvéseket indukál, sok a futkározás, a szerelmesek rendezői balról jobbra sasszéznak éneklés közben egymást kerülgetve – mindezt azért, hogy pótolják a belső, tartalmi elemzés hiányát.
Az énekesekről csak mint énekesekről beszélhetünk. Fekete Attila egykor fényes tenorja megkopott, kiszálkásodott, inkább megöblösödött, mintsem hősies tónust nyert; túlforszírozva, tárt karokkal énekel, és adós marad László nemes tartású, férfias ethoszával éppúgy, mint bensőséges lírájával. Fodor Beatrix finom vonalú dallamvezetése megtalálja a középutat Szilágyi Erzsébet koloratúr és drámai szopránja között, a kivégzési jelenet állapotrajzához azonban minimális segítséget sem kapott, itt feltűnő az alulteljesítés. Miklósa Erika kissé szubrettes Gara Mária, nincs igazi súlya, és az ária utáni taps közben nem illene pukkedliznie, máshol ez nem szokás, a világban az énekesek a holt időben is a szerepben maradnak (már ha addig benne voltak). Pataky P. Dániel jó úton van afelé, hogy László király szólamát kiemelje a karaktertenor sémából, és jelentékennyé tegye. Szvétek Lászlóról legalább annyi elmondható, hogy megnyugtató formátumot tud adni Cillei szerepének.
A bemutató alapján úgy tűnik, a darab ma sem osztható ki megnyugtatóan. Ez nem új keletű probléma, ennél fogva a felelőseit sem ma kell keresni. Hosszú évek, sőt évtizedek inkompetenciája halmozódik. Valójában nem korrekt egy hiteles Hunyadi Lászlót számon kérni a Magyar Állami Operaházon, mert nincsenek meg hozzá a szakmai feltételek. Egyszerűen hiányoznak azok, akik ezt a feladatot teljesíteni tudnák. Fodor Géza 2003-ban azt írta, hogy egy nem hiteles Hunyadi-bemutató további egy vagy másfél évtizeddel odázza el a hitelesség lehetőségét. Mostantól újra elölről kezdhetjük számolni az időt.

Erkel Ferenc: Hunyadi László
Szövegíró: Egressy Béni. Karmester: Héja Domonkos. Rendező: Szűcs Gábor. A rendező munkatársai: Vasvári Csaba, Tóth Erika, Kovács Mária Anna. Díszlettervező: Libor Katalin. Jelmeztervező: Kárpáti Enikő. Koreográfus: Kováts Gergely Csanád. Karigazgató: Szabó Sipos Máté.
Szereplők: Pataky P. Dániel, Szvétek László, Fodor Beatrix, Fekete Attila, Schöck Atala, Safarek Krisztián, Kálmándi Mihály, Miklósa Erika, Ambrus Ákos, Hábetler András.

Magyar Állami Operaház, 2012. szeptember 29.