Szoboszlai Annamária: Szabásminta kánonban
Jó lenne tudni, mitől lesz ma valami nemzeti.
Gondban vagyok: az Örkény Színházban bemutatott Liliomfi vajon melyik ma elvárt értékrendnek felel meg? Kőegyszerű, olykor; mint egy szilveszteri kabaré. Közérthető, olykor; mint a népszínház. Édes, olykor; mint az operett. Vérbő, olykor; mint a flamenco. És annyira abszurd, mint egy közügyletileg átpolitizált irodalmi kánon. Vagyis elég alternatívával szolgál egy-két-három kőszínház nézőközönségének, hisz egy csomagban nyújtja a Liliomfit, plusz némi Rómeó és Júliát meg Hamletet.
Harsány nevetés és térdcsapkodás a nézőtéren, az életszerűtől mind hangban, mind mozgásban jó pár fokkal elemelt játék a színpadon. A teret a Kamilla kisasszony házában játszódó első felvonásban egy furcsa, a játéktérbe ékszerűen előre nyomuló duplaajtós berendezés osztja két részre; a két ajtó közt légüres kamrát, „vákuumot” alkot a szerkezet, melyben a színész köddé válhat anélkül, hogy elhagyná a színpadot. A második felvonásban azonban egyesül a két térfél, csak a zenészek metszenek ki maguknak egy asztalnyit.
Színész itt minden férfi és nő, mondja Vilmos, a Shakespeare. Mondaná Mohácsi János, a rendező. Színész, de nem csak azért, mert Szigligeti alakjai (s a Rómeó és Júliából itt vendégeskedő Róza személyében még azoknál is eggyel több) épp a Hamlettel bíbelődnek – minek folytán a happy endes Szigligeti-vígjáték sem ússza meg minimum egy tál mérgezett csülkös bableves és egy jelzésértékű kardsuhogtatás nélkül -, hanem mert bújtatottan valamiféle színészversenynek vagyunk tanúi. Hogy miért, arra csak a darab végén derül némi fény. A szereplők egymást túllicitálva komédiáznak. Noha az eredeti Liliomfi sem mentes a tréfától, Mohácsiék mind a szöveggel, mind a színpadra állítással egészen a végletekig mennek. A zöld szőrű, közönséges nepáli fenyőmacskáig. Illetve az azok kinyuvasztásáról szóló, egyszerre kacagtató és horrorisztikus jelenetig, melyet Szilvai Tódor szerepében Gálffi László prezentál a színpad szélén, szélesen gesztikulálva, igazi bohóc módjára. De vajon mi a tétje ennek a könnyfakasztó mókázásnak? Versenyeznek a színészek, Szellemfi (Máthé Zsolt), Liliomfi (Polgár Csaba), Róza (Szandtner Anna), és versenyeztetik az irodalmi (történelmi) kánon is. A színházról való kibeszélés stílusszintjei nem különben. Jó lenne tudni, mitől lesz ma valami nemzeti. Röpködnek a Petőfi-idézetek, az Arany János-félsorok, merthogy be-befordulnak szereplők a konyhába, a cimbalmos cigány letészi a lantot; felbukkan az álruhás Mátyás Király, Kossuth többször is üzen, s bizonyosan Széchenyi szelleme is, ha másért nem, Hamlet kedvéért ott lebeg a játszók felett. Hogy a napi kultúrpolitikáról már ne is beszéljünk. A remény színháza jegyében pozitív, előremutató darabok kellenek, pozitív, előremutató színészekkel, meg vígjáték, meg operett, ugye? A korszerű színészek játszotta korszerű hősök azonban egyenruhát hordanak, csak a rajzolt ornamentika különböző (jelmez: Remete Krisztina).
Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele
A hasonló vonalvezetésű ruhákon ki fodrot, csipkét, ki sűrűn ráncolt kötényt visel; más huszármentét, zsakettet, nyakkendőt. Ha a ruhákból nem lenne egyértelmű, a díszlet harsogja a néző arcába, hogy ez egy steril, előre preparált papírmasé világ (díszlet: Khell Zsolt). A mintegy egy-két méter magasan fehérre meszelt falak és ajtók fölött felsejlenek az eredeti színek és mintázatok: a fal sötétbarnája, egy tájkép, egy Petőfi-portré. A második felvonásban egy megszaggatott zászló… De lejjebb minden hófehér, minden egy szabásmintaként létező öltözet fél készültségi állapotát mutatja, szándékosan.
Rögtön az első felvonásban lelepleződik a színház a színházban játék, mikor Kamilla kisasszony (Für Anikó) megrója Mariskát (Törőcsik Franciska), amiért az nem az ajtón, hanem a falakon keresztül közlekedik. Akárcsak Hamlet apjának szelleme. De a Shakespeare drámával ellentétben itt nem a főhős – Liliomfi-Hamlet – apja, hanem történetesen az anyja, Emerencia halálozik el. Ennek ellenére, vagy éppen ezért kell komolyan vennünk azt a jelenetet, amelyben a pesti fogadósról, Schwarz úrról (Epres Attila) kiderül, hogy imádja a színházat. Közli, vett is már egy új kőszínházat. A következő évadban számít mindenkire, egyedül Lilomfi úr munkájára nem tart igényt. Ha nem is hamleti, mégiscsak tragikus vég. Kit jelképez ez a Liliomfi? Hát Schwarz? Ki a cigány, akire ráfogják, hogy ő Petőfi Sándor, s akit a színdarab végén kiadnak a fogadót körülvevő láthatatlan hatalmaknak, a perzekutoroknak? S ki/mi ez a hatalom, mely végül a mérgezett csülkös babot – a cigány nagy szerencséjére – megeszi?
Drámák, versek, népdalok, operett áriák csúsznak egymásba, alkotnak új kontextusú, mégis mai módon eredeti Liliomfit a Mohácsi fivérek átiratában. Néha túljáratódik egynémely poén. Kamilla (Für Anikó) az egyik zenés-táncos jelenetben tehetségesen – de felettébb gyakran – csapódik tánc közben a falhoz. A tibeti hangtál ünnepi csengő hangja dukál a nepáli zöld fenyőmacskához, szofisztikált kiegészítője a bá(csí) poénnak is, de orientalizmus, interkulturalitás ide vagy oda, nem hangolódik stíluselemmé. Nem úgy, mint a darab zenés betétjei. Voltaképp a „kórus” és a táncbetétek teremtik meg azt az ironikus szövetet, mely jelentéssel, jelentőséggel bír. Nemzeti értékek kellenek, amire büszkék lehetünk. Szórakoztatás is kell. S leginkább profit. Meg lojalitás.
Persze, van itt egy intellektuális csavar, könnyűnek tűnik rendezőként azt mondani, hogy nem értek egyet azzal, ami ma a (színházi) világban folyik, hát a mértékként állított kánon segítségével kacagtatom ki a mértékként állított kánont. Mohácsi szerencsére ennél tovább megy, akárcsak az előző Szigligeti-parafrázisban, a Buborékokban. De gondban vagyok: vajon mennyire jól hallhatón?Liliomfi
Szigligeti Ede nyomán írták a Mohácsi testvérek. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Krisztina. Zene: Kovács Márton. Koreográfus: Tóth Richárd. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Gálffi László, Für Anikó, Törőcsik Franciska e. h., Polgár Csaba, Máthé Zsolt, Csuja Imre, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Epres Attila, Ficza István, Bíró Kriszta, Szandtner Anna, Némedi Árpád m. v., Baksa Imre m. v. Zenészek: Némedi Árpád, Murányi Márta, Szathmáry Judit, Salamon Bea, Rozs Tamás.
Örkény Színház, 2012. október 5.
