A rendező bátortalan a vaskosabb aktuálpolitizálásban, amelyet a darab tálcán kínál…

Áll a színpad közepén Mathieu, foglalkozására nézvést eredetileg popolus, a mostani színlap szerint sans coulotte, mindenképpen a forradalom által felszínre dobott kétes elem, és nemes szabadságharc magasabb céljaira gyűjt. Elkéri a tisztelt nép ékszereit s egyéb mozdítható értékeit.
Tudtuk előre, hogy Giordano André Chénier-je aggasztóan aktuális darab, ám itt mégis belénk hasít a nyilvánvaló párhuzam a mával, hisz nemzetgazdasági miniszterünk épp a premier előtti napon sorolta el, milyen értékeinket kéri (veszi) el tőlünk a nemzet érdekében vívott szabadságharc folytatásának céljából. A figyelmes néző arra számítana, hogy Mathieu fölveszi a horganyzott lemezből készült vödröt, kisétál a nézőtérre, és a publikumtól is elkér néhány aranykarkötőt, igazgyöngy nyakláncot, briliáns gyűrűt. A produkció ennyire nem briliáns, szolidabb eszközökkel él. Bodolay, a rendező gyakran hozza be szereplőit a nézőtér felől, időnként színpadi hősei is kiszólnak, kimutatnak, át a rivaldán. Mindez hatásosabb volna, ha ilyenkor fölkapcsolnák a nézőtéri villanyt, hadd lássuk, kiknek is szól az intelem, kiket akarnak szembesíteni vele! A rendező bátortalan a vaskosabb aktuálpolitizálásban, amelyet a darab tálcán kínál, vagy egyszerűen csak azt gondolja, hogy az efféle társadalomábrázolás nem feladata a színháznak. (Pedig mi is forradalmi időket élünk, s a következményekről a darab elég aggasztó képet vázol.) Fő feladatának a forradalmi kavalkád megteremtését tekinti, s ez Velich Ritának az Állami Operaházból importált sokszínű jelmezeivel sikerül is. Mint az eredeti bemutatón, most is kénytelen vagyok megállapítani: a tervező nagy fantáziával öltözteti a kórust és a mellékalakokat, és szolid konfekciót juttat főhőseinknek, különösen a két férfinek. Újfent azt feltételezem, ennek fő oka, hogy az előadásnak, azaz a rendezőnek is csak sablonos elképzelése van arról, hogy ők pontosan kicsodák. Az is fura, hogy a bujkáló Madeleine az utolsó felvonásra vadonatúj hófehér ruhakölteményben jelenik meg a börtönben. Mintha divatbemutatóra igyekezne, nem vérpadra. Székely Lászlónak főképp a tavalyi Haramiák-díszletből összetákolt játéktere egészen jól funkcionál, csak a börtön hangulatát nem árasztja. Az ide-oda pakolt színes padok és asztalkák viszont ügyesen idézik föl a már lerombolt, de még újra nem épített város képzetét, ahol még minden ideiglenes, percenként változtatható.

Jelenet az előadásból / Fotó: SZNSZ/Veréb Simon

Bodolay fő szándéka a zűrzavar ábrázolása, s ebben látványos sikereket ér el. A darabról és a történetről egyedi, erős víziója nincs. Az első két felvonás vígoperai hangulatú. A forradalom által elsöpört arisztokráciát ütődöttek tömegének tűnteti föl, ami lerontja az ellenük folytatott küzdelem étoszát. Gérard agg apját például az előadás középkorú játékmestere (Toronykői Attila) adja, mókás liszferences parókában, kétszer is úgy botlik, s ejti el tálcáját, hogy az akármelyik opera buffának becsületére válna. Az érthető, hogy egy prózai rendező nem tud mit kezdeni olyan kifejezetten operás jelenetekkel, mit egy ária vagy egy szerelmi kettős. Az viszont sokkal kevésbé, hogy akkor mi a csudának akar mégis újra és újra operát rendezni? (Amikor Rejtőt megkérdezték, mi ihlette a Piszkos Fred, a kapitányt, állítólag ezt felelte: „Szerettem volna venni egy biciklit.”) Az ihlet hiánya legfájóbb a záró duettben, amely látványban minden költőiséget és emelkedettséget nélkülöz – hacsak nem érjük be azzal az „emelkedettséggel”, hogy a két szereplő egy padra fölállva énekel. Előtte viszont hatásos képet alkot a rendező: Mathieu dúdolja félhangosan a Marseilles-t, a halálra ítéltek pedig félhomályban várják kivégzésüket a himnusz hangjaira.

Mindez azért érdekes igazán, mert Umberto Giordano legismertebb alkotását másodrendű remekműnek nevezhetjük. Önnön értékei miatt nem sorolhatjuk az operaműfaj legelső sorába, ám feltétlenül oda tartoznak a lehetőségek, amelyeket előadóinak kínál. Három pompázatos főszerepet, hatásos, és eltérő hangulatú kórustablókat, rengeteg nagyszerű karakterfigurát, s nem utolsósorban egy hullámzó, fordulatos történetet, amely egy különös kor működését mutatja meg a zene eszközeivel. Azt, ahogy a történelem kerekei forognak és bedarálnak három embert.
Mindebből egyértelműen következik, hogy a darab jó előadásához első osztályú, sőt még inkább osztályon felüli alkotói csapatra van szükség. Hogy mást ne mondjak, mindhárom főszerep nagy volumenű és sokszínű drámai hangot, ráadásul bonyolult lélekrajzra való képességet kíván. Azaz elsőendűen alkalmatlan arra, hogy egy énekverseny darabja legyen. Most a két nehezebb főszerepet hirdették meg. A spanyol származású Eduardo Aladrén, aki pályája derekán tart már, a címszerepben egyértelmű diadalt aratott. Az első pillanatokban nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalmár költő perzselő temperamentumával nem rendelkezik. Ezzel azonban pillanatok alatt megbékültünk, mert a szólamhoz szükséges varázslatos színű, árnyalatgazdag, erőteljes tenor hanggal viszont igen. Az operában gyönyörű és kifejezésteli hang önérték. Aladrén viszont színésznek sem rossz. Kedves figurát állít elénk, aki naivan hisz eszményeiben, a szabadságban és a szerelemben, s aztán emelkedetten törődik bele sorsába. Miért ne lehetne Cheniér ilyen? A premieren a III. felvonás Si fui soldato áriájáig egyenletesen emelkedett a teljesítménye. A szünet nélkül következő IV. felvonás szólójában, a valódi Chenier-versre komponált Come un bel di di maggio gyöngébben sikerült, de a fináléban újra magára talált. Esélyes lehet a verseny férfi előadói díjára. Leila Zlassi aligha. Kezdő lírai szopránnal van dolgunk. Sem külseje, sem hangszíne, sem formálása nem sugározza azt a szépséget, ami a figura lényege. Madeleine nagyobb szabású orgánumot és izgalmasabb személyiségét kívánna. Ezért aztán nem zárjuk szívünkbe, kevéssé hat meg bennünket, hogy muzikálisan formál, és a legdrámaibb részeket nagyjából győzi hangerővel. Réti Attila énektechnikája határozott fejlődést mutat: most sokkal kevésbé préselt, amitől eltűnt a gurgulázós jelleg és az intonáció is biztosabbá vált – miközben megmaradt a hang ereje és sötét színe. Kár, hogy épp nagy monológja, a Nemico della patria hozza elő a régi hibákat. Talán mert azt már régebben megtanulta. Mindvégig indulatos, szenvedélyes Gérard, ami az első két felvonásban illik a lázadó szolgálóhoz. A III. felvonás kétségek között gyötrődő férfiját viszont leegyszerűsítve mutatja.
A Chénier-hez nemcsak „a világ három legjobb énekese kell” (copyright by Gregor József), hanem egy csapat pompás compimario is, ami lehetőség és teher egyaránt. A színvonal itt nagyon egyenetlen. A sor élén a visszavonulófélben lévő Szonda Éva fél halottan is igazi undort keltő, hátborzongató Madelonja áll, aki egymagában sugározza a fanatizmus iszonyú irracionalitását. Nyomában Vajda Júlia finom öniróniával pompázatossá formált Coigny grófnője következik. Szerekován János egységes karakternek mutatja a besúgó alakját. Ám az Incroyable még ennél is gazdagabb lehetőségeket kínál. Cseh Antal és Lőrincz Zoltán megjelenésben, magatartásban és hangban is telibe találja Mathieu megkettőzött szerepét. Hiba viszont az összetéveszthetetlen Lőrinczet szükségből beállítani vérbírónak. Különösen, hogy az I. felvonás Háznagya a végén a koncepció keretében csinál forradalmi karriert – mint börtönőr. Taletovics Milán sajnos mindkettőt szürkén énekli. Kálnay Zsófia ígéretes mezzó, bár Bersiként néha kevésnek hat a hang volumene. (Színes adalék: Bersi a librettóval ellentétében nem mulatt, azaz barna, hanem fehér, Madeleine pedig nem szőke, hanem barna. Szerencsére a szöveget kijavították.) A kórus nagyszerű színészi és megfelelő hangi teljesítményt nyújtott. A tánckarnak is jutott bőven feladat a kavalkádban. Varga Józsefnek, aki koreográfusként maga is részt vesz a játékban, akár bele is írhatnák a szerződésébe mint szerepköri leírást: „hivatásos, állandó Halál”.
A zenekar és az egész népes gárda élén Pál Tamás viszi diadalra az estét. A világos drámai vonalak és a biztos arányok nem tévesztik hatásukat. Többen úgy gondolják, hogy ha megfelelő a szereposztás, Pál a Szegedi Szimfonikus Zenekarral minden darabot sikerre visz. Ám mégsem azt mondanám, hogy a sikert kizárólag a zenélés magas színvonala hozza. Inkább az egész színházi működés jó összjátéka, a fékek és ellensúlyok nem egymást kioltó, hanem erősítő bonyolult rendszere.UMBERTO GIORDANO: ANDRÉ CHÉNIER
Szövegét LUIGI ILLICA írta. Díszlettervező: SZÉKELY LÁSZLÓ. Jelmeztervező: VELICH RITA. Karigazgató: KOVÁCS KORNÉLIA.
Súgó: ZSOLDOS ANIKÓ. Ügyelő: KÜRTÖS PETRA. Zenei asszisztensek: HERCZEG ÁGNES, RÁKAI ANDRÁS, ZALÁNKI RITA. A rendező munkatársa: TORONYKŐY ATTILA. Vezényel: PÁL TAMÁS, GYÜDI SÁNDOR. RENDEZŐ: BODOLAY.
Szereplők: EDUARDO ALADRÉN, VADÁSZ DÁNIEL, LÁSZLÓ BOLDIZSÁR, KELEMEN ZOLTÁN, RÉTI ATTILA, VAJDA JÚLIA,
GAÁL-WÉBER ILDIKÓ, LEÏLA ZLASSI, MIKSCH ADRIENN, KÁLNAY ZSÓFIA, LACZÁK BOGLÁRKA, ALTORJAY TAMÁS, KISS ANDRÁS ANTAL, SZÉLPÁL SZILVESZTER, SZONDA ÉVA, TÓTH JUDIT, SZEREKOVÁN JÁNOS, BÖRCSÖK BÁLINT, SZÉLPÁL SZILVESZTER, TARNAI DÁVID, DECSI ANDRÁS, HERCZEG FERENC, TALETOVICS MILÁN, NAGY LÁSZLÓ, TARNAI DÁVID, LŐRINCZ ZOLTÁN, ANDREJCSIK ISTVÁN, CSEH ANTAL. Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara.

Szegedi Nemzeti Színház, 2012. október 6.
Armel Operafesztivál