Acélkemény anya. Törékeny fájdalom-hercegnő.

A háborúnak nincs vége, tart örökké. A külvilágban és a pszichében. A címszereplő Anna Fierling, „akit Kurázsinak neveznek”, nem húzza keresztül-kasul a színen legendás kordéját (bár egy öblös kanapén többször átkocsiznak a színpadon). Nem megtört, elcsigázott markotányosnő áll előttünk a főszerepben, hanem érett, magabiztos, aranyflitteres ruhában pompázó, megfontolt üzletasszony.
Zsótér Sándor legújabb Brecht-rendezése kopogós, kemény, ütős; frivolan játékos. A festői képkompozíciókkal operáló, letisztult gondolatvilágú játék hideg szenvedéllyel kalauzolja végig szereplőit és nézőit a hosszú háború (és mindenféle gyilkos világégés) külső-belső etapjain. Amit látunk, brechti elidegenítés és stilizáció a felsőfokon: a szereplők látszólag szenvtelenül, érzelemmentesen mondják szövegeiket, sokszor a nézőtér felé fordulva. Takarékosan adagolt epikus narráció meg gyors térváltások, térmozgatások sora gördíti tovább a jelenetsorokat. Ambrus Mária színpadán áttetsző, többszintesen osztott leplek, ponyvák, függönyök, örökké mozgásban tartott festett paravánok tagolják a teret, s helyezik a szereplőket valamiféle időtlen, kortalan szituációba. A színpad magasában plazmaképernyőn látjuk, hogy hőseink éppen merre járnak, ám a konkrét szituációk kivetített ábrája mindig valamely történeti kontextusba ágyazott kép. A háttér hatalmas leplei, Jacques Callot kinagyított metszetei a pusztulás régmúlt, időtlen képeit idézik: akasztott emberek a faágakon, kerékbetörés, lincselés. A majdnem csupasz színpad állandó eleme még egy plexifalakkal határolt, ide-oda gördített kazetta, rajta virító neonfelirat: SMOKING ROOM, néha valóban visszavonulnak a szereplők ide dohányozni, néha a jelenlevők egy-egy csoportját metszik ki a plexilapok az időből és a térből. Zsótér és Ambrus Mária díszlettervező sokféle illusztratív játékelemet használ, ám a játék gondolati összképe korántsem illusztratív, hanem rendkívül rétegzett, gazdag jelentéstartományú. Rafinált hatásmechanizmus működik. Az áttetsző, festett és kivetített képekkel is mozgalmassá tett leplek mögött mozgó szereplők sokszor inkább csak átsejlenek, sem mint látszanak, a játékosok teste beleolvad a festői képekbe, egyúttal történeti kontextusba is állítva őket. A variábilis tér folytonos átalakulása, szereplők általi átdíszletezése e világ (s a játék) mibenlétére, létmódjára irányítja a figyelmet. A karcos Paul Dessau-songok (melyeket nagyobb erőfeszítés nélkül, könnyedén adnak elő a játékosok) az elidegenítés masszív, hatásos eszközei. A sokféle, látszólag különnemű elemekből komponált vízió roppantul egységes stílusúvá szervesül: a szereplők gyakran mesei öltözékei (Kattrin piros szandáljától Yvette Pottier derékra csomagolt párnáiig – jelmeztervező: Benedek Mari), a beszédes kellékek, tárgyak a villódzó kézi feszülettől a sárgán és kéken villogó közlekedési lámpáig teljes univerzumot rajzolnak. A festett vásznak közt is kitüntetett helyet foglalnak el a giccsesen szakrális, blaszfemikus hatású „szentképek”, Jézus-ábrázolatok, Mária-képek, amelyek mellé rendre képregény-kockák kopírozódnak. A festett képek materiális hordozóival fizikai kölcsönhatásba lépnek a szereplők, tépik, cibálják a vásznakat, takaróznak velük vagy tárgyakat illesztenek rájuk (példának okáért Kattrin intim fehérneműit). A városból visszatért néma Kattrin úgy húzza magára a kékes lepleket, hogy egyúttal Mária-szobor pózba merevedik. Kattrin halálakor anyja egy EU-s zászlót mintázó kék lepelbe burkolja elpusztított lányát; az aranysárga csillagok köríve töviskoszorúban folytatódik. A történések ideje a hiperrealista és stilizáltan történeti miliőben kitágul, relativizálódik: egyszerre vagyunk a harmincéves háborúban, a huszadik század második felében és a jelenben. A rendezés hiperrealizmusba old stilizációt és történelmi groteszket: a háború megélt, véres valósága képkompozíciókká lényegül át.

Jelenet az előadásból

Végtelenül sokszólamú, burjánzóan és sziporkázóan ötletgazdag Zsótér víziója (ami fokozott intellektuális odaadást kíván meg a nézőtől). Ennél már csak a színészi alakformálások rendje gazdagabb. Zsótér sokadszor talál ihlető forrásra a Radnóti Színház társulatában: rendező és színészei láthatólag hibátlanul értik és beszélik egymás nyelvét. A Vágyvillamosban is elementárisan hatásos és erőteljes Kováts Adél kiválasztása a Brecht-mű címszerepére telitalálatnak bizonyult: a rendezői értelmezés alapja s emblematikus arca is egyúttal ez a nagyvonalúan megvalósított, pazar nőalak. Kováts Adél Kurázsija mindennemű romantizálástól mentes, szikár fiatalasszony, aki hihetetlen benső erővel és önfegyelemmel tűri a háború sorscsapásait, gyermekei elvesztését. Józanul, illúziómentesen mérlegeli sorsának alternatíváit. Nem vajákos matróna: rezignált nő, aki tudomásul veszi, azt, ami van. Csak néha szakad föl belőle a fájdalom, de akkor üvölt és tajtékzik. Acélkemény anya. Törékeny fájdalom-hercegnő.
Méltó párja Petrik Andrea néma Kattrinja: ahogy néz, vagy magába zuhan elveszetten, unottan vagy űzötten, szerelemvágytól izgatottan, szemében a riadtság, a félelem, a kétségbeesés, a remény opálos tüzével, az többet mond minden kimondott szónál. Paradox módon az övé a legbeszédesebb arc, a legvibrálóbb tekintet, mert hisz semmi mást nem akar, mint élni, természetesen és magától értetődően, mint bárki más. Esetten kucorog. Anyásan bújik az ölelő karokhoz. Lehengerlően fölényes is tud lenni. Rába Roland tábori lelkésze mélyről fakadó iróniával, fanyar malíciával kommentálja környezetének, s a háborús pszichózisnak a fordulatait, Martin Márta a viharzó világ vehemens, nyers asszonyi viselkedésformáit jeleníti meg érzékeny erővel. A fiatalok arcéle elmosódottabb: Formán Bálint Eilifként, Rétfalvi Tamás Fejőként elnagyoltan hozza a felnőni nem tudó, az anyjuk szoknyája mellett tüsténkedő gyerkőcök figuráját. Szűcs Péter Pál tábori szakácsa lelkesen győzködi leendő üzlet- és élettársát közös jövőjükről, csekély sikerrel.
Az előadás konzekvensen és metsző elmeéllel viszi végig a rendezői koncepciót, ám Zsótér Brechtje nem rideg vagy steril gondolati konstrukció, hanem nedvdús, izzóan szenvedélyes, roppantul humoros és játékos színjáték. Súlyos lélegzetvételei, sprőd songjai, nagy erejű kórusai, s a motívumok hálózatának tág jelentésaurája mind a színpadi hatást, a katarzist készítik elő, holott a produkciót minden ízében átitatja a brechti – és zsótéri – elidegenítés. Ahogy a játék végén a néma Kattrin dobszó helyett fuldokolva énekelni kezd, s mikrofonba öklendezi fájdalmát a háború borzalmairól, ahogy Kováts Adél magára maradt Kurázsija kocsi helyett egy gyereket vonszol, rángat vad dulakodás közepette, mind kétségbeesettebben tovább és tovább, az az érzékiség s a gondolat diadala. Ritka, sűrű színházi pillanat: látjuk, ahogy a cselekvésből gondolat születik.

Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei
Fordította: Ungár Júlia. Zene: Paul Dessau. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kováts Adél, Petrik Andrea, Formán Bálint, Rétfalvi Tamás, Szűcs Péter Pál, Rába Roland, Martin Márta, Nagy Norbert eh. Zenei közreműködő: Kákonyi Árpád / Matkó Tamás.

Radnóti Színház, 2012. október 12.