Trendet vélek felfedezni a Többszörös orgazmus-szerű jelenségekben.

A Többszörös orgazmus már első hallásra csábító a legtöbb néző számára, jómagam élveztem is az előadást. Kedvelve a szórakoztató színházi extrémitásokat, a színlapot előzetesen szemlélve, az orgazmus mellett a TÁP Színházra is felkaptam a fejemet, ám utólag kicsit csalódott vagyok, mert előbbi az utóbbinál jóval több volt az esten, mivel annak, amit a TÁP Színház jelent nekem, még a nyomát se nagyon fedezhettem fel. Felfedeztem viszont egy új formációt, a Budapesti Anarchista Színházat, amely saját önmeghatározása szerint nem is anarchista, csak a „B” és a „Sz” közé kellett nekik egy jól hangzó „A”, amely egyébként (az előadás megtekintése óta tudhatom) lehetne az anális kezdőbetűje is.
Ennyi kedvcsináló után belevágok aggodalmaim közepébe: trendet vélek felfedezni a Többszörös orgazmus-szerű jelenségekben. Óvatosabban fogalmazva: tartok tőle, hogy a független, alternatív színjátszás jövője a látottak felé tart, támogatás nélkül vagy igen csekély támogatással ugyanis a kísérletező kortárs színháztól csak valami ilyesmit lehet elvárni. Félreértés ne essék, tényleg jól szórakoztam az előadáson, egyáltalán nem tartom rossznak az eseményt, sőt színháznak vélem, dacára annak, hogy a produkcióban professzionista színjátszás, rendezés és színdarab körülbelül annyi van, mint TÁP Színház. Ha az ember leírja vagy kimondja a „műkedvelő” vagy „amatőr” szót, azonnal bántóvá válik, pedig a műkedvelő játékmód egyáltalán nem a tehetségtelenség szinonimája, hanem stíluskategória (is), amely elsősorban a – tágan értelmezett – körülmények kínálta lehetőségek adekvációja.

Az előadás plakátja

Nézőként nem tudhatom, hogy mi köze van a BASz-nak a TÁP-hoz, annál is inkább, mert a TÁP-produkciókban eddig jórészt az ország legjobb színészeit láttam, az Anarchista Színházban pedig leginkább nagyközönség előtt ismeretlen, sok-sok jelenetben képzetlennek tetsző, de néhányszor önmagukat felülmúló, elismerést érdemlő színjátszók mókázását élvezhettem. Miközben független (hatos) pályázati kategóriába tartozó, Európa-hírű társulatok mondanak le – támogatás híján – előadásokat és premiereket. (Persze a Többszörös orgazmus alkotó-előadó gárdájában kitűnő emberek és már bizonyított alternatív művészek találhatók, van köztük például Rio de Janeiróban élő filmes szakember, „ex-bëlgás, koraiörömös, Sickratman néven is ismert zenész, író, alkalmi színész és dorombművész”, kitűnő csellista, műsorvezető Gálya Bál– és Gecy-rendező, valamint sokoldalú kortárstáncos.) Nem tételezek fel itt konkrét, ok-okozati összefüggéseket, de elkerülhetetlenül felötlik bennem a gondolat: a független területen nem tudnak megfizetni professzionista színészeket és rendezőket, ezért műkedvelők játszanak és rendeznek, akik egy-egy produkcióra jóindulatból megkapják a jól bejáratott alternatív márkanevet, hogy nagyobb eséllyel érjék el a megfelelő látogatottságot. És akkor elérkeztünk a kísérletező, új színházi kifejezésmódokat kereső műhelyeket is – az elégtelen financiális helyzet miatt – egyre inkább sújtó mételyig, a differenciálatlan jegybevétel-kényszerig.

Ha eztán a kísérletezők sem kockáztathatnak meg bukásokat (mert nem tudják a következő pályázathoz produkálni a megfelelő nézettséget, mert jegybevétel híján nem fogadja be őket senki, mert attól a kicsi, létfontosságú bevételtől is elesnek), akkor elkerülhetetlenül beindul a néző kegyeinek alternatív, de kétes értékű keresése, amely nagyon könnyen a régi, klisés, gatyaletolós poénok egyfajta kortársos újratermeléséhez vezet. A Többszörös orgazmusban nem csusszan le „váratlanul-véletlenül” nadrág, de másfél órán át altesti folyamatok körül szerveződik a cselekmény és folyik a szó (meg egyszer humorosan, felnagyítva spriccel egyéb is), és ez ellen semmi kifogásom nincsen. De azt már nehezen veszem be, hogy mindeközben, talán ha egyszer-kétszer, néhány rövid pillanatra merül csak fel annak a gyanúja, hogy elemelkedve a rögvalóságtól, megfogalmazódik valami áthallás vagy üzenetféle, esetleg kialakul egy lírai, katartikus vagy drámai szituáció, ne adj isten, lenyűgöz valamilyen artisztikus élmény. Csak jópofa hülyéskedés zajlik szextémákkal.
Dicsérendő, hogy a megjelenítés még a leplezetlen, naturalisztikus akciók közben is ízléses, miközben bátor és őszinte. Tabutémák (ha léteznek még ilyenek) is megjelennek, a fiataloknak szánt előadás fiatalok szókimondó nyelvén szólal meg. Feltételezem, hasznos hatása az estének, hogy segít nehezen megfogalmazható kérdéseket kimondani, valamint a korcsoport tagjait fontos kérdésekben önismeretre késztetheti. De nagyon nem lenne jó, ha egy idő után ezt és az ehhez hasonló produkciókat kellene kortárs művészetként számon tartanunk. Persze lehet, hogy az anarchisták éppen ezt az aggodalmat fogalmazták meg az előadással.

John Sable: Többszörös orgazmus (TÁP Színház – Budapesti Anarchista Színház)
Szöveggondozás: Gazdag Péter. Nyersfordítás: Balogh Marcell, Pálházy Henriett. Videó: Eörtzen Nagy Gergely, Csobay Bence. Fotó: Kováts Dániel. Jelmez: Király Tamás. Rendezőasszisztens: Gazdag Hajnalka, Lipták Noémi. Rendező: ifj. Sebő Ferenc.
Szereplők: Balogh Orsolya, Paizs Miklós, Gera Marina, Ifj. Sebő Ferenc, Komán Boglárka, Kertész Endre, Pálházy Henriett, Szász Dániel, Orgován Letícia.

JURÁNYI Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2012. november 2.
FÜGE Produkció