Könnyű kis darab, a bulvár és a pszichologizáló komédia között valahol félúton…

A kortárs amerikai szerző, David Ives darabja afféle technikás, jól megcsinált színmű. Pergő dialógusok, laza poénok, némi extrém erotika, csipetnyi atelier-fíling, amitől a néző mindjárt beavatottnak érezheti magát. Nem akar mélyre hatolni, mikor férfi és nő párharcát boncolgatja, ám mindenképpen fenn akarja tartani a masszív lélekábrázolás illúzióját. Lehetőleg úgy, hogy könnyen befogadható maradjon a matéria, mégis, picit töprengésre késztessen: játsszuk el, mintha alámerülnénk az emberi természet sötét bugyraiba.

Könnyű kis darab, a bulvár és a pszichologizáló komédia között valahol félúton, ha akarom, mélylélektani búvárlás, ha akarom, habkönnyű, frivol játszadozás az érzékekkel és az érzésekkel, romantikus komédia, amely a tizenkilencedik századi osztrák szerző, Leopold von Sacher-Masoch hírhedt (szado)mazo regényére épül. Az amerikai színház és az amerikai filmes álomgyár tucatjával ontja az effajta fordulatos, túlcsordulóan érzelmes, poénokra kihegyezett történeteket, lehet rajtuk pityeregni is, meg röhögcsélni, különösen, ha jól bejáratott, négycsillagos sztárok játsszák a kulcsszerepeket.
A Vénusz nercben (Venus in Fur, fordító: Várady Szabolcs) drámai alapképlete egyszerű, mondhatni kevéssé szofisztikált. Thomas, a kezdő drámaíró-rendező főszereplőt keresve új darabjához, castingot tart. Vanda, az állástalan fiatal színésznő késve esik be a meghallgatásra, s eleinte úgy tűnik, hamar kihullik majd a válogatáson, míg végül a rendező, kelletlenül bár, de rááll a meghallgatására. Ám ahogy elkezdi bemutatni színésznői tudományát, s lassan kiismeri a férfit, fokozatosan fölébe nő; öldöklő játék alakul ki köztük: már nem a szerepről és a színésznő alkalmasságáról vagy alkalmatlanságáról kezd szólni a párviadal, hanem a szexus hatalmáról, a másik birtokbavételéről, leigázásáról és szexuális rabszolgává tételéről.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A férfiról gyorsan kiderül, hogy bár félénknek és tapasztalatlannak látszik, elég erős vonzódást érez a szadomazo megaláztatás rituáléihoz, amelyekben ő a kiszolgáltatott fél. A színésznő hamar ráérez a pasi titkolt perverzióinak ízére, az ebben rejlő lehetőségekre, s egyre inkább belehergeli partnerét az erotikus játékokba, amelyekben természetesen ő a domináns fél, a domina, aki fekete bőrszerkóra és fényes lakkcsizmára vetkezetten (öltözötten) játssza a férfit lealázó szigorú amazont. Közben szerepet is játszanak, hiszen a meghallgatás apránként átcsúszik a színmű megjelenítésébe. Fokról fokra belemelegednek a megírt konfliktusokba, s a megidézett figurákba feledkezve kezdik fölfejteni a másik személyiségét. Ez a szüntelen libikóka adja David Ives darabjának sajátos humorát és állandó vibrálását: hőseink azt játsszák, hogy szerepet játszanak, miközben kibogozhatatlanul egymásba gabalyodik élet és szerep, a valóság és a színház. Mondom: nem véletlenül szeretik a Broadway-nézők az effajta, dupla fenekűnek kikiáltott játékokat. A rendező közben kedvesét hívogatja mobilon, majd az is kiderül, hogy a színésznő jó előre feltérképezte a rendező szerelmi hátországát, s nem véletlenül jött a meghallgatásra fekete bőrcuccokban. A birtokbavétel pillanataiban a szerencsétlen lúzer pasi telefonon elhajtja egyre követelőzőbb barátnőjét, a szakító mondatokat már természetesen a színésznő diktálja.
Marton László Pesti színházi rendezése annak mutatja be a színjátékot, ami, könnyed fél-bulvár komédiának, amely úgy mesél a szex s a szerepjátszás hatalmáról, hogy közben egy percig sem feledkezik meg a darab pszichologizáló, vígjátéki hatásmechanizmusáról. A premieren elég lassan kapott lábra a játék, sokáig csak kóstolgatták egymást a játékosok, s úgy a második óra kezdetére jött lendületbe a produkció, lettek igazi színei, helyzetei, indulatai. A bájos Bata Éva Vandaként eleinte meglehetősen egysíkúan és fakón hozta az álmatag férfit leiskolázó hányaveti, dörzsölt csajszi figuráját. Akkortól vált alakítása valamelyest színesebbé és önfeledtebbé, mikor a szadomazo leigázás stációit játszhatta el: egy nyakra tekert hosszú sál, amellyel a fizikai kényszert imitálta, hajkoronájának csapkodása, amellyel a korbácsos verést illusztrálta, megmutatták erejét, vadóc fölényét. Csipkés fekete fehérneműbe vetkezett s hosszú leplekben és buja pózokban hintázó Vandája persze nem tűnt igazán érzéki vampnak, ahogy hideg, számító nőcinek sem, aki erotikus kisugárzásával rombolni képes. Nem, ez a lány láthatólag elsősorban játszadozni szeret, vagányul, önfeledten pörgetni a pasikat, könnyelműen és felelőtlenül csapongva. A rendezőt, Thomast eleinte kissé közhelyes nagyvonalúsággal, majd egyre szenvedélyesebben játszotta Telekes Péter, egyszerre érzékeltetve a férfi végletességét, álmatag, ábrándos lényét, s a lelke mélyén takargatott perverzióját. (Az eljátszott-imitált aktusok finom stilizációként jelentek meg a játékban.) Telekes akkor volt igazán elemében, mikor egyszerre lehetett áhítatos szerető és rajongó perverz, vagy amikor szerepet cserélve partnerével, ő játszotta a dominát, aki szeret korbácsolni, és élvezi, ha megalázhat másokat.
A színmű humoros vonulata kellőképpen teret kapott a nem túl invenciózus előadásban; a közönség főképp a verbális poénokra volt vevő. Lisztopád Krisztina színpadképe egy színház hátsó próbatermi szögletének zsúfolt miliőjét idézte, csövekkel, egymásra hányt drapériákkal, fellógatott jelmezekkel. A koszlott, magaslati ablakokból gyakorta égzengés, dörgés, villámlás fényei, hangjai zúdultak a játéktérre, az illusztratív, didaktikus háttérfestést egy idő után igencsak el lehetett unni. Akárcsak az élveteg kergetőzést, amely majdnem mindig egyfelé tartott, akárhonnan indultak, s akármerre kalandoztak is hőseink. A csaknem végig azonos érzelmi regiszteren játszott, érzéki alakváltozásokat ritkán mutató produkció persze így is sikert arat; a két fiatal színész játékát hatalmas ovációval, szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a Pesti Színház törzsközönsége. Élveboncolás és szilaj, erotikus kalandozás helyett könnyű komédia pergett ezen az estén.

David Ives: Vénusz nercben
Fordította: Várady Szabolcs. Díszlet-jelmez: Lisztopád Krisztina. Dramaturg: Deres Péter. Szcenika: Krisztiáni István. Világítás: Csontos Balázs. Rendező: Marton László.
Szereplők: Bata Éva, Telekes Péter.

Pesti Színház, 2012. november 23.