…nehéz bárkiben is meglátni a jót, s ebben Zsótér sem segít.

Az ország vezetője nem hallgat az ép észre, nem törődik a fennálló renddel, és gátlástalanul saját csókosa kezébe ad címet, státuszt és hatalmat, és ebben még az sem akadályozza meg, ha tönkremegy tőle az ország. A politikusok saját céljaik érdekében bárkin képesek átgázolni, bárkit elárulnak, és csak akkor nem hazudnak, ha véletlenül épp nincs rá szükségük. Bertolt Brecht korai, Christopher Marlowe históriája alapján, Lion Feuchtwangerrel együtt írt darabjából úgy tűnik: sem II. Edward kora, azaz a tizennegyedik, sem a dráma születése, azaz a huszadik század eleje óta eltelt idő nem volt elég ahhoz, hogy végleg elkorhadjanak az európai társadalmak pilléreinek rothadó darabjai.
Zsótér Sándor idei harmadik Brecht-rendezése mögött is az a tűz ég, ami az előző kettőt is izzította: hogy ami ma Magyarországon körülvesz bennünket, az egy folyamat része lehet, s ez a folyamat oda vezethet, amit senki nem akar megtapasztalni. Zsótér betörte a tűzjelző üvegét, és a vészcsengő hangját viszi magával minden színházba, ahol rendez – most épp Kecskemétre.
II. Edward férfiszeretője, a csélcsap Gaveston megöletésének, a megalázott és elhagyott királyné érthető árulásának, az opportunista Mortimer felemelkedésének, a király Londonból való kivonulásának és végül cseles kivégeztetésének története különösen félelmetes hangon adja át annak a bizonyos csengőnek a csörgését – mert nehéz benne bárkiben is meglátni a jót, s ebben Zsótér sem segít. Az előadás vége felé lehetne rokonszenvezni az elvei mellett kitartó, a korruptak közt szinte tisztának tűnő, a koronát az őt zsarolóknak átadni nem hajlandó királlyal – ha felednénk, hogyan juttatott méltatlan szeretőjének tisztségeket, s hogyan sodorta egocentrikussága miatt háborúba az országot; ráadásul Porogi Ádám játékából úgy tűnik, mintha a király csak afféle gyermeki makacsságból, „csakazértis” ragaszkodna a koronához. Lehetne rokonszenvezni a sajátjuk mellett azért az ország érdekeit is szem előtt tartó, a királlyal szemben álló nemesekkel, akik véget vetnének a pojáca uralmának – ha módszereik nem lennének aljasak és vértől áztatottak. Ebből a túlontúl ismerős, rendetlen berendezkedésből hiányzik akár csak egyetlen feddhetetlen figura. Valószínűleg épp ezért olyan ismerős az egész.

Jelenet az előadásból / Walter Péter felvétele

Zsótér Sándor ezt a sötét és kilátástalan világot csupa kontraszthatással állítja színpadra, s az ebből eredő feszültség végig vibrálóvá, erősen színházivá és kellően elemeltté teszi az előadást. Benedek Mari egészen kiváló, a vörös ötven árnyalatát felvonultató jelmezei és Ambrus Mária azokat tökéletesen kiegészítő tere hivatottak felidézni a darab erőszakosságát. A ruhák és az egyetlen „díszletül” szolgáló padlóborítás hosszú évek, évtizedek odaszáradt vérfoltjait jelzik: csak az áldozat Gaveston és a mindig csak az oldalvonalon maradó királyné ruhái nincsenek tele hentes-köpenyt idéző foltokkal. (Persze a dolog ennél összetettebb: akárha „brechties” elidegenítésről volna szó, a vörös hol bordó, hol rózsaszín, s ez – meg a jól átgondolt, vörös-fehér világítás – nem engedi elfeledni, hogy egyrészt metaforákról, másrészt színházról van szó.) Zsótér pompáson kiigazodik és kiigazít a díszletek nélküli térben: olyan könnyedséggel olvasztja egybe vagy választja szét a színeket, jelöli ki a jelenlévőket és jelen nem lévőket, hogy magától értetődik, melyik üres tér melyik helyszínt is jelöli. Emellett ráadásul rengeteg az esztétikai értelemben is figyelemreméltó beállítás Ambrus Mária baljós padlóján.
Amely vértengeren sokszor költői szépségű jelenetek elevenednek meg: a halott Gaveston sokáig a színen marad még, és saját sírját jelképező virágföldből „rajzolt” jelekkel üzenget a másik oldalról szerelmének; de ugyanez a színész játssza a király gyilkosát is, ami által nem is emberölésnek, hanem a két szerető túlvilági újraegyesülésének tűnik fel az ítélet.
A metafizikai sík jelenléte hasonlóképp kontrasztos a játékmóddal, amely nemhogy nem metaforikussá, de félreérthetetlenül konkréttá tesz mindent. A színészek örömükben a másik nyakába ugorva csókolóznak, vidámságukban táncra perdülnek és énekelnek, kisgyerek módjára gúnyolódnak, teljesen nyilvánvaló teszik érdektelenségüket, és így tovább. Valahogy úgy vegyítik a lélektani realizmust a groteszkkel, ahogy Andrei Şerban is teszi több rendezésében. Ezt a fajta játékmódot remekül sajátítja el Trokán Nóra – aki már a tavalyi évadvégi Buborékokban is a legemlékezetesebb alakítást nyújtotta -: különös, elsőre oda nem illőnek tűnő mimikáját, hangsúlyait mindig pontosan meg tudja indokolni, egyszer rezignáltsággal, máskor kiábrándultsággal, megint máskor teljes elkeseredéssel, rendkívül érdekessé téve ezzel a királyné karakterét. Az ő Annája hosszú utat tesz meg: először az őrület határáig roncsolt önérzettel jelenik meg, majd szabályosan kivirágzik, ahogy férje fő ellenlábasában, Mortimerben újra társra talál, aztán amikor rájön, hogy inkább kihasználják, mintsem szeretik, újbóli csalódása miatt minden mindegy lesz számára. Átgondolt, jól felépített, koncentrált alakítás Trokáné.
Kisebb mellékszerepeit mindig tartalommal tölti meg Kertész Kata is; ezek közül legemlékezetesebb Baldockként, a király hű, Kertész alakításában szinte anyukaként-nagymamaként viselkedő társaként, aki logikusan átlátja, miért kell egy idő után mégis elárulnia a – valójában rég, hivatalosan még nem – bukott uralkodót: döntésének meghozása és megélése pár perc csupán, mégis teljes tragédia sűrűsödik össze benne. Csémy Balázs is jó a kisszerűségét nagy akarással leplezni akaró, becsvágyó Mortimer szerepében – de a figurából mintha hiányozna a hit, hogy végül valóban lehet ő a nyertes, pedig ez tenné izgalmassá az alakítást. Porogi Ádám királya és Orth Péter Gavestonja grimaszokból, kifacsart hangsúlyokból, túlzásokból építenek maguknak erős és míves várat, de falaik közül még hiányzik a támaszték.
Hogy Zsótér több szerepet játszat egy-egy színésszel, annak (most is) oka van. Annak például, hogy a felnövő királyfit, a majdani III. Edwardot apjához hasonlóan Porogi Ádám játssza (csak épp hálóingben), az egész előadás értelmezését megváltoztató szerepe van: mintha egy ilyen velejéig romlott környezetben lehetetlen lenne nem átörökíteni az előző generáció bűneit „a jövő nemzedékére”, mintha ilyen viszonyok között törvényszerű lenne, hogy az apa hibái és bűnei a fiúban ismétlődnek majd meg újra. Amikor már mindennek vége, meghalt a rossz és a még rosszabb (vagy a nagyobbik és a kisebbik rossz), akkor az ifjú Edward így fohászkodik apja holtteste felett: „Isten adjon neki feloldozást ezen az órán, / Hogy ne a mi nemzetségünknek kelljen levezekelnie a bűnt. / Nekünk pedig adja Isten, / Hogy romlott ne legyen a fajtánk már / Az anyaöltől fogva”. Más szóval, hogy a gyalázatos politikában felnőttek ne gyalázatosan politizáljanak.
Mi pedig az előző két és fél óra után már biztosak vagyunk benne: a fohász nem talál meghallgatásra.

Bertolt Brecht: Angliai második Edward élete
Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg, fordító: Ungár Júlia. Rendezőasszisztens: Vári János. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Porogi Ádám, Trokán Nóra, Szokolai Péter, Fila Balázs, Orth Péter, Csémy Balázs, Hegedűs Zoltán, Fazakas Géza, Kertész Kata

Katona József Színház, Kamaraszínház, Kecskemét, 2011. november 30.