Koltai Tamás: A helyzet fokozódik
Az előadás a klisék folytatása más eszközökkel.
Hiába lett Bacsó Péter filmje, A tanú (1969) betiltott kultuszfilm, amelyet csak tíz évvel elkészülte után engedtek bemutatni, semmit sem értenek belőle azok, akiknek a Kádár-rendszerben nem nőtt be a fejük lágya, vagyis a ma negyven éven alattiak. Elnézően olvasom a darabismertetőnek azt az ironikus mondatát, hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”. Aki nem tudja, hogy ez a blőd mondat idézet, akár a valóságból, akár a filmből – teljesen mindegy, mert szlogenné vált, a korabeli politikai terminológia paródiájává -, az a lényeget nem érti, bár erről a legkevésbé sem tehet. A film – egyébként nem „nagy” film, hanem művészi kordokumentum – az átélésre épít. Nem sztanyiszlavszkiji, hanem profán, hétköznapi, tapasztalati értelemben. Mindenki érti, aki átélte. Mindenki más, aki nem látta – nem a filmet, hanem a valóságot -, csak saccolhat, hogy milyen lehetett. Ahogy a Thália Színházban bemutatott darabváltozat főszereplője, Pelikán József gátőr is saccra megmondhatja, mekkora a Dunából kifogott harcsa, de a valósághoz nem lesz köze, mivel nem látta.
Ha A tanút ma színpadra viszi valaki, el kell döntenie, mit akar vele. Könnyű azt mondani, hogy nem filmadaptációt akar, ennyi azért kevés. Végig kell gondolni, mi a cél. Leleplezni a Kádár-rendszert? De hát a cselekmény a Rákosi-rendszerben játszódik! (Ki a csöcs az a Rákosi? – kérdezhetné bárki egy másik, közelebbi filmmel, a Moszkva térrel, amely lassan szintén a felejtésre ítélt, átnevezett történelem része lesz.) Megérteni az ötvenes évek mechanizmusát? Közel hozni a múltat, amely egyre inkább a jelen? Megérteni, hogy mennyiben vagyunk utódállam? Vagy csak egy szórakoztató estét kell összedobni? Jópofaságot? Bevételt a színháznak?
Az újraírás szerzője Hamvai Kornél, a kedélyes, könnyed és kézügyes drámaíró, akiből dőlnek az ügyeske színpadi dolgozatok. Átvesz és újít. Pelikán József, „az egyszerű gátőr” belekeveredik a politikába, mert szerencsétlenségére gyerekkori barátja Dániel miniszternek, aki ellen koncepciós per készül – a fogalom a fiatalabb nézőnek a „mi a csöcs” újabb minősített esete -, és eljön az idő, amikor „kérnek tőle valamit” (újabb kultikus szlogen), ami nem más, mint a (hamis) tanúzás, vagyis betanult vallomás a kitalált kémhistóriáról, az ürgebőrbe kötött fémdobozokról (újabb toposz), amelyeket a miniszter mint békaember a Dunába merülve (és még egy!) szolgáltatott ki az ellenségnek. Pelikán „elvtárs” előbb uszodaigazgató lesz, aztán Vidám Park-igazgató, aztán a „magyar narancs” főtermesztője (ez is kultusz sztori, a hason nevű hetilap címéig bezárólag), utóbb viszont börtönlakó, megkínzott, tárgyalásra cipelt és végül halálra ítélt.
Kállai-Tóth Anett felvétele.
Lehetne ebből pamflet, groteszk komédia, abszurd és sok minden más, ami elrugaszkodik a magyarázatra szoruló kisrealizmusról. A szöveg nem sok eligazítást ad, és nem sok teret nyit a fantáziának. Klisészerű dialóg, kabaré, poénvadászat – rutin. Sok konvenció, kevés invenció, még kevesebb valóságismeret. Hamvai leginkább a színházi környezetben mozog otthonosan, egyetlen jelenetre fordít gondot, amelyben egy kirúgott színházi rendezőnő tanítja be Pelikánnak a bírósági szereplést. (Copyright by Bertolt Brecht
Az előadás a klisé folytatása más eszközökkel. Csányi Sándor színvonalas kabarészínészetet művel, beáll egy „figurába”, és végig úgy marad, poénra hegyez, száraz fapofa humorral állítja elő az állítólagos kisembert, aki egyrészt teljesen mulya, tudatlan és tájékozatlan, egyáltalán nincs képben, a legegyszerűbb dolgokat sem érti, másrészt csodálkozó szemekkel kérdezi: „Nekem van alteregóm?” Szelektív műveltségének magyarázata lehetne fifikás álnaivitás, „megvan a magához való esze” típusú magatartás, de Csányi nem ezt játssza, és Pelikán nem is ilyen. Ő tényleg egyszerű ember, de teljes ember, karakter – nem egy képlet.
Figurában Csehalmi György is otthon van, kitalál magának egy gyomorbajos-klausztrofóbiás, rossz tartású, szinte már nyomorék Virág elvtársat, egy pállott embert, akit tönkretett a mozgalom. Kapcsolata nincs sem Csányival, sem a darabbal – ebben az előadásban mindenki magának játszik. Ez a legjobban Szombathy Gyulának áll. Ő Bástya elvtárs, a „nagy ember”, nem lehet pontosan tudni, kicsoda, mert bár az arcképe az ünnepi díszletek része, mint a fő-fő elvtársaké (Rákosi, Kádár stb.), de közben személyesen asszisztál mindenhol, még a tárgyaláson is olyan, mint a diszpécser, mikrofonon keresztül instruál, dühöng és fenyeget. Szombathy nem zavartatja magát attól, hogy nem tudni, kicsoda, hozza a skatulyából előhúzott általános pártvezért.
Futnak még, anélkül, hogy beérnének a célba a fregoli szereplők, akik számos szerepet játszanak: Hunyadkürti István, Schmied Zoltán, Szegezdi Róber, Müller Júlia és Kovács Vanda.
Balikó Tamás, a rendező nem panaszkodhat, mert nagy színpad áll a rendelkezésére a kis kabaréhoz, van forgó is, van sok pénz is, mert akkora díszletelem-klisék (Horesnyi Balázs) forognak be rajta az uszoda, a Vidám Park, a micsurini narancstermesztés röpke jeleneteihez („ki a csöcs az a Micsurin?”), hogy még kinézhetnének is valahogy, ha tudni lehetne, mire jó ez az egész. De előnyére szóljon: senki sem ütközik össze senkivel.
A tanú (Bacsó Péter filmje alapján)
Színpadi változat: Hamvai Kornél. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Rendező: Balikó Tamás.
Szereplők: Csányi Sándor, Cserhalmi György, Szombathy Gyula, Hunyadkürti István, Schmied Zoltán, Szegezdi Róbert, Müller Júlia, Kovács Vanda.
Thália Színház, 2012. december 6.
