Kafka valójában „egyszöveges” szerző, aki egész életében elnyomók és elnyomottak, bírák és bűnösök nyomasztó viszonyrendszerében gondolkodott.

Bodó Viktor végre befejezte a Kafka-összest. Persze nem az életmű végigolvasására gondolok, hiszen azon ő már nyilvánvalóan réges-rég túl van, hanem a szerző hosszabb epikus műveinek programszerű színrevitelére. A 2005 óta világszerte turnézó s mindenütt hangos és jogos sikernek örvendő, „A per miatt” elkészült, a Kamrából nemrég a Katona József Színház nagyszínpadára költöztetett Ledarálnakeltűntem mellé 2006-ban a Schauspielhaus Grazban
A kastély csatlakozott, 2012 őszén pedig ugyanitt, évadnyitó premierként, a legkorábbi, kereken száz éve keletkezett, de
csak írója halála után három évvel, 1927-ben megjelentetett korai töredék, az Amerika.

Ami más rendezőket gúzsba köt, az Bodó fantáziáját fel- és elszabadítja. Gondolok itt egyrészt a szépen épülő rendezői életműben egyre tekintélyesebb helyet elfoglaló regényadaptációkra, másrészt arra a mesteri, egyedülállóan invenciózus térhasználatra, ami korosztályából (de még azon túl is) csak kevés színházcsinálónak sajátja. A rendezőnek megvannak a jól ismert védjegyei (amik a kevésbé sikerült rendezéseiben önismétlő ötletparádénak hathatnak), köztük is a legfontosabb: az akkurátusan megszervezett káosz. A rendező és alkotótársai által körültekintő gondossággal prezentált nyílt színi őrült beszédben ugyanis mindig van rendszer, még akkor is, ha nézőként sokszor elveszettnek érezzük magunkat a Bodó-féle bizarr és mulatságos univerzumban.
És ha mi így érzünk, mit szóljanak a szereplői. Az Amerika protagonistája, a valamilyen rejtélyes okból mindenáron az Újvilágban a szerencséjét megcsinálni akaró Karl Rossmann tipikus Kafka-szereplő: sem elő-, sem utóéletét, sem motivációit nem ismerjük, csak annak a rémisztő folyamatnak vagyunk a szem- és fültanúi, ahogyan minden és mindenki ellene fordul. Valóságos viktimológiai eset, aki a hatalomnak a személye ellen irányuló packázásait érthető módon egyre nehezebben viseli mind testileg, mind lelkileg. Itt pedig már Bodó rendezésénél járunk: a törékeny testalkatú, riadt tekintetű, akrobatikus képességekkel rendelkező fiatal színész, Claudius Körber tökéletes választás a szerepre, aki a magyar nézőnek feltétlenül eszébe juttatja a budapesti Josef K.-t, vagyis Keresztes Tamást. Körber Rossmannja csillogó szemekkel, nagy várakozásokkal telve érkezik meg az ígéretek földjére, azonban rá kell döbbennie, hogy a sokszor elképzelt és oly nagyon áhított amerikai álom helyett legföljebb egy elnyúló rémálom lesz az osztályrésze. Ezzel párhuzamosan egyre gyűröttebb és törődöttebb lesz: keskeny vállaira mázsás súlyokat pakolnak élete megkeserítői, vagyis rokonai, barátai és üzletfelei. Meghurcoltatása minden helyszínén megpróbál körültekintően, óvatosan, mások érdekeit és kívánságait messzemenőkig figyelembe véve mozogni, de a talaj egyre jobban kicsúszik a lába alól.
Nem is kell talán túlságosan hangsúlyozni, hogy Amerika csak kulissza a befejezetlen pikareszk regényben, amiben Rossmann-nak a New Yorktól Claytonig tartó menekülését-keresését kísérjük végig (s a Kafka által használt, majd barátja-kiadója által önkényesen megváltoztatott munkacím, a Der Verschollene, vagyis A férfi, aki eltűnt is erre világít rá): Kafka valójában „egyszöveges” szerző, aki egész életében elnyomók és elnyomottak, bírák és bűnösök nyomasztó viszonyrendszerében gondolkodott. Bodó ezzel összhangban ravaszul meg is idézi (meg nem is) a száz évvel ezelőtti, Európából nézve majdhogynem elérhetetlen távolságban lévő, emiatt aztán kicsit a mitikus Eldorádóra emlékeztető országot, különösen némely általánosítható jellemzőjét, így az egyénen túllépő, lélektelen méreteit meg üzemszerű, gépiesített működését. Az atmoszféra megteremtésében nagy segítség az állandó alkotótárs Klaus von Heydenabernak egy ötfős kamarazenekar által élőben húzott muzsikája, ami jóval több egyszerű aláfestésnél: a tízes-húszas-harmincas éveket, a némafilmek, a big bandek, a dzsessz születésének korát előhívó melódiák az előadás dramaturgiájának alapkövei.
Ahogyan Balázs Juli lenyűgöző, folyton változó és épülő, a jókora forgószínpadra telepített hatalmas díszlete is szinte önálló életre kel. Valójában leépülést kellett volna írni, hiszen a két és fél órás előadás végére csak az óriási, üresen tátongó színpad áll előttünk: a szürkés-feketés színvilágú, fémállványokból, áttörhető és kiemelhető falakból, koszos ablakokból és poros rejtekajtókból álló, elsőre átláthatatlannak tetsző, bonyolult konstrukció szüntelenül tágul és szűkül (ebbe persze belejátszanak Bányai Tamás fényei is). A kietlen, kopár gyárcsarnoktól az intim szerelmi fészekig, egy repülőgép szűkös fedélzetéről a falanszterszerű telefonterembe másodpercek alatt jutunk el, miközben a színpadi masinéria az elejétől a végéig a csúcsra jár (Bodó rokonszenves módon megmutatja a csoda létrehívóit is: a tapsrendben legalább két tucat műszakis özönlik majd a színészek közé). Nagy Fruzsina komplex jelmeztára hasonló módon van óvatosan, de jól érzékelhetően elcsúsztatva a szürrealizmus irányába: hivalkodó arcszőrzet, szájból kilógó protézis, túl hetyke bajusz, ormótlan hastömés és tucatnyi más apróság jelzi, hogy valami nem stimmel ezekkel az emberekkel.
Amúgy tényleg: minél messzebb keveredünk a New York-i kikötőtől, annál erősebb az a benyomásunk, hogy az egyetlen Rossmann kivételével itt mindenki komplett őrült, s ezt támasztja alá az izgalmas szövegváltozat is (dramaturg: Veress Anna, Róbert Júlia, Christian Mayer). Nagyjából ugyan pontosan követjük a kafkai szöveg „kronológiáját”, de folyamatosan érzékelhető, hogy ez csupán laza és felcserélhető időrend: az alkotók a regényre pusztán ajánlatként tekintettek. Egyértelműen a koncepció része, hogy a fejezetek eleje és vége rendszerint nyom nélkül eltűnik, így aztán rögtön a történések sűrűjébe csöppenünk, s megnyugtató lezárásokra sincs esélyünk (nem mintha Kafka ezzel sokat fáradt volna). Egy-két epizód éles reflektorfénybe kerül, mások elkallódnak, így például a nyitó fejezetben a fűtő további sorsa nem lesz érdekes, csak az elhúzódó s a nagybácsi megismerésével végződő hajóközi „kihallgatás”, a Hotel Occidentalba érve pedig a Rossmannt a könyvben jó ideig pártfogoló főszakácsnő alakja tűnik a semmibe. Máskor épp ellenkezőleg: egy, a regényben csak mellékesen odavetett apróságból látványos és hosszú jelenet épül, lásd, mondjuk, a nagybácsinál tett „gyárlátogatást” vagy a hotelrecepción felbukkanó seregnyi különc jó tízperces jelenetét.
Izgalmasak (és számosak) a szerepösszevonások: a főszerepet játszó Claudius Körber kivételével mindenki több, az eredetiben is létező vagy éppen frissiben beiktatott, a közeget árnyaló és magyarázó (vagy éppen annak kontúrjait elbizonytalanító) szereplő bőrébe bújik. A Rossmann-nal újra és újra csúnyán elbánó hatalom embereit következetesen ugyanazok testesítik meg a grazi színház idősebb színészei közül: a tekintélyt parancsoló külsejű Gerhard Balluch főpénztárosként és főportásként máshogyan kíméletlen vele, ahogy a rejtélyes nagybácsit és a szálloda főpincérét is alakító Stefan Suskénak már a megjelenésében is van valami fenyegető és kihívó. Thomas Frank Greenként joviális álarc mögé bújtatja ragadozó énjét, Jan Thümer karót nyelt, robotszerű angoltanár és arrogáns, szemtelen Delamarche; ez utóbbiként tökéletes párja a romlottan érzéki Bruneldát játszó Pető Kata. Katharina Paul autista szobalány és segítőkész Therese, Katharina Klar vámpírszerű, kiéhezett Klara. A Szputnyik Hajózási Társaság vendégként közreműködő színészei a kisebb mellékszerepekben brillíroznak. Korántsem arról van szó, hogy lényegtelen epizodisták lennének csupán, épp ellenkezőleg: ők azok, akik fáradhatatlanul és kőkeményen dolgoznak azon, hogy minden egyes jelenet Bodó összetéveszthetetlen színpadi nyelvén szólaljon meg. Fábián Gábor vén tengeri medveként, Szabó Zoltán koreográfiára tikkelő fűtőként, Tóth Simon Ferenc kimért hajóírnokként, Jankovics Péter sok egyéb szerepe mellett az előző kettővel közösen teljhatalmú portásként is, Lajos András kerek képű kapitalistaként emlékezetes.
Bodó személyében profi idegenvezetőt kapunk Kafka sötét világához: a rendező és az író tökéletesen megérti egymást, egy nyelvet beszélnek. A valószínűtlen, a közönséget meghökkentő és megnevettető fordulatok szinte egytől egyig Kafkától származnak, az pedig már Bodó érdeme, hogy idővel a hihetetlent törvényszerűnek kezdjük látni: a rendező nagy empátiával és kifogyhatatlan ötletességgel, rendkívüli iramot diktálva dolgozik a mester keze alá.
A befejezés pedig a maga visszafogott, szerény módján lesz grandiózus: fülsértően trombitáló angyalok invitálják az Oklahomai Természeti Színház „tagtoborzó” irodájába Karl Rossmannt, aki persze nem tud ellenállni a mennyei harmóniáknak, bár jól sejti, hogy csak újabb kellemetlen megpróbáltatások várnak rá. Aztán egyszer csak fogja magát, és kafkai hőshöz illően észrevétlenül és hangtalanul távozik a színpadról. Senki sem veszi észre, hogy eltűnt, és senkinek sem fog hiányozni, hiszen akkor már mindannyian az egyre magasabbra és magasabbra szárnyaló zenekart bámuljuk. Valahová, ahol már nem is látjuk, csak halljuk őket – valahová, ahol bármi megtörténhet.