Nehéz feladat úgy megírni egy kritikát, hogy pontos és igaz legyen, de semmiképpen ne másszon bele senkinek a lelkébe.

A színibírálat mindenkori szakmai viták tárgya. Sorozatunkban kérdéseket teszünk föl a szakma képviselőinek a kritika feladatáról, szerepéről, a kritikai visszajelzés kritériumairól, különféle megjelenési formáiról és a tárgykörhöz kapcsolódó más megközelítésekről.
TASNÁDI ISTVÁN
– A pályád elején rendszeresen írtál színikritikát. Miként lettél kritikus?
– Húsz éve a Miskolci Bölcsész Egyesület képzésére jártam, ahol többek közt Nánay István és Sándor L. István is tanított. Ők, illetve Bérczes László, az akkori Magyar Napló szerkesztője kapacitáltak, hogy írjak színikritikát. Utána többen is felkértek. Közben folyamatosan kapcsolatban voltam a diákszínjátszókkal – akkoriban már nem játszottam, hanem zsűriztem. Ezt is, azt is nagyon komolyan vettem, évente közel kétszáz előadást néztem meg.
– Így kritikusként ismerted meg a színházi szakma egy részét.
– Legfeljebb három-négy évig írtam kritikákat, mert amikor kezdtem megjelenni színházi szerzőként, úgy gondoltam, nem lenne tisztességes egyszerre két pályán játszani, ezért utána már csak külföldi vendégelőadásokról írtam. De sikerült ennyi idő alatt sok ellenséget szereznem. Az első kőszínházi bemutatómat rendező Znamenák István is elég kimért volt velem eleinte: tetszett neki a darabom, de haragudott rám egy régebbi kritikám miatt. Kifogásoltam benne a díszlet működését, és kiderült, hogy nem volt igazam: amit diszfunkcionalitásnak véltem, az szándékos jelzés volt a dolgok szétesésére. Ezt azért mondom csak el, mert akkor gondolkodtam el először azon, vajon honnan veszem a bátorságot, hogy a mások munkájáról kategorikus állításokat tegyek.
– Emlékszel valamilyen szemléletváltozásra, rutinra, amivel egy idő után minden kritikus szembesül?
– Nekem a kritikusi munka komolyabb iskola volt, mint az egyetem, mert nemcsak megnéztem rengeteg előadást, hanem gondolkodnom kellett róluk, aztán megírni, mire jutottam. S persze egy idő után jöttek a panelek, a megúszás rutinja – ha nagyon nem volt mit mondani a látottakról; miközben a diákszínjátszásból nagyon jól tudtam, hogy egy rossz előadásban is mennyi munka van. Eleinte szerettem rossz előadásról írni: a vitriolos, cirkalmasan gonosz bántásokkal komoly sikereket lehet elérni. Ráadásul akkoriban még nem is tudtam, ki kicsoda, bátran nekimentem bárkinek. De egyszer csak elszégyelltem magam, megértettem, ezt nem lehet csinálni. Ettől azonban egyre szürkébben írtam, úgyhogy jó is, hogy nem folytattam tovább azt a munkát. Nehéz feladat úgy megírni egy kritikát, hogy pontos és igaz legyen, de semmiképpen ne másszon bele senkinek a lelkébe.
– „Bárkinek nekimenni” függetlenség.
– Így van: kezdő kritikusoknál gyakran látom ezt, mondjuk, amikor tanítottam a Hajónapló Műhelyben, az ilyesmit üdítő olvasni, még ha sokszor szemtelenségnek vagy pofátlanságnak tűnik is. Az elfogult tekintélytisztelet sokszor zavar a hivatalos kritikában. Érzem, a szakmailag respektált alkotóknak nem karmolnak oda a kritikusok. Van olyan rendező, aki plusz harmincról indul, van, aki mínusz harmincról. Ez nem szerencsés, még ha értem is az okát.
– Helytelen, ha egy kritika „odaáll” egy értékként védhető színházi gondolkodás, egy előadás mellé?
– Tendenciózusnak, elfogultnak lenni akkor is hiba, szerintem. Egyébként ennek én is haszonélvezője voltam – talán azért lehet súlya annak, amit mondok. Amíg azt sem tudtátok, ki vagyok, nagyon pontos kritikákat kaptam, aztán ahogy besorolható lettem egy közösségbe, egy stílusba, ha rosszat csináltam is, megengedőbb hangúakat. Ha pedig jót csináltam, akkor rendkívüli figyelmet és egyöntetű elfogadást, ami nagyon jólesett, akkor is, ha közben tisztában voltam azzal, hogy mások hasonló kvalitású munkáját nem övezi ekkora figyelem. Az ember persze nem kéri ki magának, hogy miért szeretik, de a most zajló kultúrreváns nem teljesen független ettől. Ha eddig nem tudtuk, most muszáj belátnunk, hogy a legjobb szándékú kritikának is van felelőssége, a hallgatásnak is van jelentése, mert a közélet felől nézve ennek a munkának óhatatlanul is van kultúrpolitikai vetülete.

Tasnádi István. Schiller Kata felvétele

– Értem, és sok mindennel egyet is értek, ugyanakkor az a gyakorlat, amit te pontosan tudsz, hogy megnézek egy bemutatót, és másnapra megírom a kritikát, mindennemű tévedés lehetőségével együtt is jellegéből adódóan elnagyolt. Igenis jellemző, hogy a „kritikusok által kedvelt színházi alkotók köre” megbízhatóan hoz egy minőséget, nem tud annyira rossz lenni, hogy nyomatékosan rossz kritikát kapjon.
– Tudunk annyira rosszak lenni, szerintem. Egyébként meg egy szakmailag korrekt előadás még nem feltétlenül jó, ezt muszáj tudni differenciáltan felismerni és kimondani. Ez a kritika rangját is emelné. Most a kiszámíthatósága miatt a szakmai kritika nagy része szinte semmi meglepőt nem mond. Vagy nagyon ritkán. Ami pedig a kritikusi gyakorlatot illeti: ha egy előadást megnézel kétszer, netán többször is, akkor nyilván differenciáltabban gondolkodsz róla. De tudom, nincsenek a kritikusok abban a helyzetben, hogy kétszer nézzenek meg egy előadást, pláne ha azt vidéken játsszák.
– Még az is kérdés, egyszer mit néz meg a kritikus: sokkal több előadás születik egy évadban, mint ahány este van (még határon belül is). Idővel ráadásul az ember azt is megtudja, hogy egészen különböző feltételekkel állnak neki dolgozni társulatok. Van ezzel dolga a kritikának?
– A kritikának az alkotást kell középpontba állítania, s közben az se baj, ha vitát tud generálni. Persze ez visszás lehet, ha valaki mindenáron provokálni akar, és közben lemond bizonyos morális elvárásokról. De lássuk be, ez működik: amíg lehetett, elsőként én is Molnár Gál Péter írását kerestem egy bemutató után, és bizony kaján örömmel olvastam, amikor odacsördített olyannak, akiről én is úgy gondoltam, „megérdemli”, és felszisszentem, amikor igazságtalannak éreztem. Az ő írásai egyébként amolyan kritika apropójú krokik voltak, imponáló kultúrtörténeti tudással, de olykor relevánsnak nem tekinthető szakmai állításokkal. Mégsem volt olyan színészbüfé, ahol ne emdzsípíztek volna, tehát fontos volt, amit csinált: fontossá tette az előadást, és nem csak a szűkebb szakma számára.
– Ez mindenképpen elvárás egy kritikától?
– Nincs egységes elvárás, ezért nincs egyfajta kritika sem. Az egyre kevesebb felületet kapó napi kritika és szakmai elemző kritika között széles a skála, tulajdonképpen minden lap és netes oldal, illetve ezek olvasói mást és másféle kritikát várnak a szerzőktől. A szaklap persze túlnyomóan a szakmának szól.
– A szakma jelentős hányada nem olvassa.
– De sokan vannak, akik igen. Azt akkor is muszáj olvasni, ha nehezebben befogadható. Akinek kezdetben nehézségei vannak, az kénytelen pallérozni magát, mert azok az írások mindenképpen a javára válnak – ezekből legalább mindenki levesz annyit, hogy milyen rétegzetten és mennyi szempontból lehet gondolkozni egy előadásról.
– Neked melyikféle kritika szól leginkább?
– Mindegyik, mert bizonyos értelemben ezek egymásra épülnek, bár sajnos nagyon ritka, hogy többféle terjedelemben és stílusban kritikát lehessen olvasni egy előadásról. Persze drámaíróként ritkán olvashatok a saját munkámról, a kritikus a szövegre legfeljebb egy bekezdést szán egy-egy ősbemutatóról írva, mert az általános gyakorlat szerint a karakteres rendezők előadásai kapcsán elsősorban a rendezésről, máskor pedig a színészi munkáról értekeznek hangsúlyosabban. Mindez nem is lenne baj, ha volna drámarecenzió, de nincsen. Így aztán egy szöveg sorsa azon múlik, milyen előadást kerítenek abból elsőre. Ezért gyakran igazságtalanul tűnik el egy darab azért, mert nem sikerült elég jól az ősbemutató. És tudunk erre ellenpéldát is: közepes minőségű szöveg is elsülhet jól egy ügyes előadáson, amiért utána számtalan helyen színre viszik.
– A szakmán belül, a kollégáidtól jön kritika? Nyilván nem megírva, de alkalomadtán vannak olyan beszélgetések, amelyek kvázi-kritikaiak, elemzők?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem van néhány olyan kollégám, például Kárpáti Péter, aki mindig keményen és elemzően megmondja, mit gondol a munkámról, ha tetszik, ha nem. De ez nem jellemző a szakmára. Úgyhogy joggal kérdezed ezt, mert amikor például egy fesztiválon írókkal, rendezőkkel beszélgetünk, kevés olyan megjegyzés hangzik el, ami felvillanyoz, mert új szempontot hoz be, amire addig nem gondoltam. Emlékszem egy tíz évvel ezelőtti beszélgetésre: állunk a Kertész utca sarkán Ascherral és Schillinggel, a Sirájról van szó, mondok egy olyan mondatot Trigorinról, ami nagyon nem tetszik Aschernak – erre egy komplett elemzéssel válaszol. Na, amit akkor végighallgattam Csehov dialógustechnikájáról, az igazi élmény volt. De hát tízévente egyszer, nem túl jó átlag. Könnyű a kritikusra mutogatni, hogy nem gondolkodik elég mélyen, de azt látom, egymás előadásáról sem vagyunk hajlandók érdemben gondolkodni.
– Nem lehet, hogy ez inkább valami félreértett szakmai lojalitás?
– Biztos ez is benne van, az ember nem szívesen kezd bele olyasmibe, amivel akaratlanul is megbánthatja a másikat, még csak nem is feltétlenül számításból. Bár azt soha nem tudhatod, ki ül a következő kuratóriumban, ami majd dönt a lapodról. Talán ezért is megy most az óvatoskodás.
– Kritikát mondani hálátlan dolog, amit egyfelől szívből értek, én is nehezen viselem, de mostanra ez odáig fajult, hogy a kritika szitokszó lett, kritikusnak lenni nem tevékenység, hanem lelki defektus.
– Ez egy pszichózis, nem lehet csak a kultúrában vizsgálni: amit mondasz, az tökéletesen vonatkoztatható a közéletre. Ha kritizálsz, akkor ellenség vagy – ami kiegyensúlyozott közegben fel sem merül. Például egy munkát értékelő német szakmai beszélgetésen nagyon kemény állítások hangoznak el, amit nem követ harag, mert ott az nyilvánvaló, hogy egy kritikusnak joga van véleményt, ellenvéleményt formálni. És amit mi már itt el is felejtünk lassan: egy vita azon kívül, hogy hasznos, élvezetes is lehet. De a közegnek, a szokásoknak hatalma van. Amikor Forgách András „ügyes kis ujjgyakorlatnak” nevezte a Cyber Cyranót, első pillanatban felhúztam az orromat, de aztán rájöttem, mennyivel okosabb lenne egy olyan riposzttal válaszolni, amiből egy jó vita vagy beszélgetés kialakulhat. Az őszinte beszédnek van ám öröme is, de a mi közegünk egyáltalán nem erre van temperálva, úgyhogy hivatásos ellentmondónak lenni most hálátlan feladat.
– Visszatérve az írott kritikára, van olyan, ami általában zavar egy írásban?
– Az szokott dühíteni, ha a kritikus feltételezi, hogy akár a rendező, akár egy színész nem tudja, mi megoldatlan a munkájában. Az ember nem gonoszságból csinál rossz előadást: egy előadás működő organizmus, amit néha sikerül jó felé mozdítani, néha pedig nem. Ritkán lehet azt kiszúrni, hogy egy próbaidőszakban nem akartak dolgozni az alkotók. Jellemzően mindenki igyekszik jót csinálni, és ha valaki hibázik, azt nem kifejezetten a te bosszantásodra teszi. Persze olyan is van, amikor viszont éppen azt várom a kritikától, hogy olyasmire mutasson rá, amitől megérthetem, miért nem működik valami, miért nem jó úgy, ahogy van.
– És volt már ilyen?
– Nem is egyszer. A legértőbb elemzést egyébként egy számomra akkor még ismeretlen kritikustól kaptam: Tóth Ákos írt az Alföldben a Fédra fitneszről, a drámaszövegből kiindulva. Mondanom sem kell, nem azért volt jó, mert dicsért – van olyan magasztaló kritika, amitől az ember elsüllyed szégyenében. Ez az írás összegző, elemző volt, ami nekem is hasznos volt, mert olyan összefüggéseket fedezett fel bizonyos darabjaimban, amelyek bizony öntudatlanul jöttek létre.
– Azon kívül, hogy sok előadást néz, időt, figyelmet szán az aktuális feladatára, és alapvetően támogató szándékkal dolgozik, mi viheti még előre a kritikust?
– Bölcsész-indíttatással, ami jellemző a kritikára, lehet gondolkodni bizonyos típusú előadásokról, esetleg egyes rétegeiről, de ez nem eléggé átfogó. Csendben mondom, nem lenne haszontalan színházat csinálni annak, aki ír róla. Ezt azért is állítom, mert amikor drámaírást tanítok, annak a leginkább gyümölcsöző része a játék, amikor ki is próbálják, amit megírtak. Mindezt persze nem azért javasolnám, hogy a kritikus megértőbb legyen, hanem mert sokszor érzem azt írásokban, hogy az illető nem mer állást foglalni bizonyos kérdésekben, ugyanis nem tud mire hagyatkozni. Ezzel egyébként nincs semmi baj, mert akinek nincs mire, ne is legyen bátor.
– Valóban sok színházi ember mondja azt, hogy keveset tudunk a munkafolyamatról, amikor írunk egy előadásról. Hasznos lehetne netán próbákat is néznünk?
– Lehet, hogy igen. Vannak olyan fázisai a próbaidőszaknak, amikor lenne mit megfigyelni, ugyanakkor vannak olyanok is, amikor vagy unalmas lenne, vagy senki másra nem tartozó munka folyik, de ezzel együtt részemről például mehetne ilyesmi. A szakma nagy részéhez képest nyilván empatikusabb vagyok a kritika iránt, lévén magam is csináltam. Azonban úgy érzem, a kapcsolatkeresésnek, párbeszédnek egy évben egyszer van igazán helye: a Színikritikusok Díjának átadóján. Ám az év többi részében el kell játszanunk a szakmánk által ránk rótt szerepet, és mert egyik nincs a másik nélkül, egymásra vagyunk utalva. Tudomásul kell venni, ez egy kétpólusú rendszer. Azt pedig drámaíróként teszem még hozzá, egy történetben rendkívül nagy szerepe van az ellenfélnek, minél nagyobb formátumú, annál inkább – ha kiveszem az antagonistát, akkor minden összeomlik. Szóval azt hiszem, mindössze az a feladat, hogy mindkét fél komolyan vett szakmaisággal tegye a dolgát.
PELSŐCZY RÉKA

Pelsőczi Réka. Schiller Kata felvétele

– A tavalyi Színikritikusok Díjának átadóján vetítettetek videókat arról, hogy mit mondanak kollégáid a kritikáról, de amit láttunk, annál sokkal több beszélgetést vettetek fel a témában. Ha egy állításban kellene összefoglalnod, mit mondtak a legtöbben?
– Nagyon sok fájdalmat okoz a kritika. Ezzel egyet is értek: magam is megéltem ilyet. Ugyanakkor most, hogy újra járok az egyetemre, és annyi más mellett Báron György tanít minket kritikaírásra, éppen azzal szembesülök, könnyű mindenfélét számon kérni egy kritikán, de amikor neki kellett ülnöm, és két flekkben értelmesen, érthetően, szellemesen kellett volna megfogalmaznom, amit gondolok, azt éreztem, mintha nem magyar lenne az anyanyelvem. Nagyon tanulságos volt. Az általad említett felvételekből pedig világosan kiderül, milyen nagy felelőssége van a kritikának: az egy ember véleménye, mégis olyan, mint egy ítélet. Gyakran hangzott el az, hogy a kritikusok nem éreztetik azt, hogy tudnák, mennyi minden összetevője van egy jól sikerült előadásnak – meglehet, nem is tudják. Sok írásból tűnik ki, hogy a szerzője nem érti meg az alkotók szándékát. Erre Báron György azt mondja, nem is az a dolga. Ebben nem vagyok egészen biztos. Már az sem igazságos, hogy a kritikus kritizál, mert ez a munkája, de őt nem kritizálja senki. Én nem szólalhatok meg. Nem magyarázkodhatok. Nem védhetem meg magam.
– Amikor azt mondod – amivel szerintem mindenki egyetért -, hogy felelőssége van a kritikának, mire gondolsz?
– A színház pillanat-műfaj, amelyből a későbbiekre a kritika marad meg. Hiába vannak felvételek, azok ugyanis elég hamar értelmezhetetlenné válnak, mert egy előadás csak azonos idejű lehet, rengeteg momentum jelentése nagyon gyorsan változik, ezért a technikailag jó minőségű rögzítés sem ad reális képet egy előadásról, de még egy színészről sem. Láttunk mi is régi színházi felvételeket, amelyek híresen nagy színészekről készültek – ezek sokszor inkább komikusnak tűnnek, semmint fajsúlyosnak. Ezért egy szakmailag alapos kritika mindig is többet lesz képes mondani egy előadásról – ahogy ezekről a mai szemmel viccesnek ható alakításokról is a korabeli kritikából tudjuk, mi volt akkor azok hatása és ereje. A felelősségen továbbá azt is értem, hogy aktuálisan is súlyos következményei lehetnek elfogultságoknak, mert azzal a színháziak hamis visszajelzést kapnak, s ennek még akkor is van hatása, ha az ember magában pontosan tudja, milyen munkát végzett.
– Tényleg vannak észrevehető elfogultságok?
– Persze. Jellemzően pozitív értelemben, ami tehát azt jelenti, hogy a kedvelt rendezők és színészek sem kapnak reális visszajelzést, a többiek – más színészek, színháziak, rendezők – pedig joggal fájlalják azt, hogy nem esnek egyenlő elbírálás alá. Ehhez aztán most, ebben a művészileg is nehéz időszakban hozzájön az elég hosszúra nyúlt pillanatnyi zavar, hogy mit is helyes gondolni egy színházi állításról, amit egy előadás közvetít. Az végső soron akaratlanul is politikai állásfoglalás, hogy bizonyos előadásokról azért nem írunk rosszat, mert alkotóit méltatlan és folyamatos támadások érik. Egyfelől értem persze, mert ez nagyon is emberi reakció, másfelől mégis észre kellene venni, hogy ezzel hosszú távon többet lehet ártani, mint használni. Nyilván nem mindig olyan egyszerű kikerülni azt, hogy ha a kritikus szerint egy előadás fontos dologról beszél, akkor aki rosszat írna róla, éppen azt kérdőjelezné meg. Illetve az is természetes, hogy roppant nehéz észrevételezni, ha egy évtizedeken át bizonyítottan a legjobbak közé tartozó és mindig egy minőséget képviselő rendező vagy színész éppen gyengén teljesít.
– Sok helyen, sokféle terjedelemben és stílusban születnek írások, a napilapoktól vagy a folyamatosan frissülő portálokról kezdve a szakmai lapokig és folyóiratokig. Mégis melyik kritika áll legközelebb hozzád?

Pelsőczi Réka. Schiller Kata felvétele

– Amelyik kint van a faliújságon. Viccelek: ma már olvasok kritikát, de korábban tényleg inkább elkerültem, mert néhány esetben olyan rosszul érintettek, hogy az már befolyásolta a munkámat, olyan helyzetekben bizonytalanított el, amelyekben nem volt szerencsés. Sokszor annyi is elég volt, hogy meg sem említenek egy írásban – amit egyébként máig ugyanígy látok: a kritikának színészként szinte nem is létezem, ami ahhoz képest, hogy tizenöt éve az ország egyik legjobb társulatának tagjaként beszélek, legalábbis furcsa. És ez akkor is rossz, ha pontosan tudom, nem vagyok a társulat vezető színésze; számos előadásunk rengeteg elismerést és dicséretet kapott, de a kritikákból úgy tűnik, ebben szinte semmi részem nem volt. Egy színésznek persze nem a kritikától kell éreznie, hogy a pályán van, de azt hiszem, ha ezen kívül nem foglalkoznék mással, ettől mégis boldogtalan lennék. Tudom, nagyon sok színész hasonlóan van ezzel. Közben azt is értem, ennek gyakorlati oka van: például rendezőként jóformán alig jelentem meg, és rögtön kaptam visszajelzéseket – a kritika tükrözi is a színházi világot, az pedig közismert, hogy rendezői színházi korszakban vagyunk. Azonban elég nyilvánvaló, bármi és bárki más nélkül van, ellenben színész nélkül nincs színház. Talán túlzás, de a kritika némileg úgy tekint a színészre, mintha báb lenne. Pedig a szerepét általában a színész maga csinálja meg, tehát a mi történetünk szerepek története, nem elsősorban előadásoké. A kritikákból úgy tűnik, kevesen látják meg, hol tart, mit tud mondani egy színész azzal a feladattal, amit éppen kap.
– Mi lehet ennek az oka?
– Szerintem van egy nagy vonalakban egységes érdeklődés, ízlés és hagyomány – amit nem kizárólag a kritika határoz meg, ez ott van a színháziak és nézők fejében is, s attól kockázatos bármerre is eltérni, és ezért elég jól sejthető előre egy előadás fogadtatása is. Meglehet, a nézők inkább érdeklődnek a színészek iránt, és sokan azért jönnek színházba, vagy úgy emlékeznek a látottakra, hogy azt színészekhez kötik.
– Abban biztosan van igazság, hogy elég kiszámítható, mit írunk. Ugyanakkor valóban elég konstans, hogy mit tud, és hogyan dolgozik egy színész vagy rendező.
– Persze, ez elég valószínű, ezért gyakran egyet is értek azzal, ahogy a kritika favorizál egyes színészeket, mert valóban vannak köztük olyanok, akik szinte tényleg mindig jók, bármekkorát vagy bármit játszanak is, és ugyanígy vannak rendezők, akik egy bizonyos minőséget mindig hoznak. De akadnak, akik számomra beláthatatlan, mégis létező közmegegyezés miatt eleve „jók”, még akkor is, amikor nyilvánvalóan nem azok.

Pelsőczi Réka. Schiller Kata felvétele

– Ha jól értem, hiányolod a visszajelzést, amit különösen azok a színészek kevesen kapnak meg, akik nem játszanak rendszeresen főszerepeket. Ezt több dologgal is ki tudnám egészíteni, hogy mennyi mindenről nem írunk, sajnos. Mit lehetne tenni?
– Nem tudom. A saját dolgommal vagyok elfoglalva. Lehet, hogy rémesen hangzik, amit mondok, de amikor régi újságokban komolyan jártas és szakmailag hiteles szerzőtől olvasok egy-egy színészportrét egy szerep kapcsán, akkor irigykedem, mert ilyen ma már, pláne rendszeresen, nincs. A színháziaknak pedig nagyon jót tenne – úgy érzem, egyre szeretethiányosabb szakma vagyunk. Persze a régi kritikák is a legjobbakról zengtek ódákat. Azt viszont tudom, hogy munkáim során számos nagyszerű színésszel találkoztam vidéken és Budapesten is, róluk mégsem lehet olvasni. A kritikusoknak az is lehetne feladatuk, hogy felismerjék az új tehetségeket, és írjanak róluk.
– Valóban sokat változott a sajtó, ahogy a színház is. Szerinted kritika nélkül is lenne színház?
– Persze, de kérdés, milyen lenne. Hamar kiderülne, hogy miért és mennyire hiányzik, mert ez egy szimbiózis. Az ember vár visszajelzést, és senki nem érezné magát jól kritika nélkül, az sem, aki ezt tagadja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy színház és kritika alapvetően szemben áll egymással. Gondolom, a kritikus is szereti a színházat – nem hiszem, hogy kedvetek ellenére dolgoztok. Ahogy mi sem direkt csinálunk időnként rosszat, ti sem gyűlöletből írtok rosszat – ezt érdemes időnként kimondani.
– Mennyire tudod megítélni saját munkádat, illetve a társulatban mennyire szokás őszintén kimondani munkával kapcsolatos meglátásokat, problémákat?
– A saját munkámmal elég jól tisztában vagyok, és mivel itt kimondódnak dolgok, szembesülök is azzal. Ritkán van, hogy valaki rosszabbat gondol rólam, mint én magamról. De amikor mindenemet odaadom egy előadásért, dolgozom, drukkolok neki, akkor igazságtalannak tűnik, hogy ötven ember munkáját – mert minimum ennyien dolgozunk egy előadáson – valaki egyszerűen leszólja. Mindenki szeretne jó lenni. Aki azonban benne van egy kevéssé sikerült előadásban, és azt kell meghallgatnia kollégáktól, hogy az hogyan és miért nem jó, nincs könnyű helyzetben. Van olyan előadás, amit mi többre tartunk, ami valamiért fontos: egy társulat felől nézve ugyanis nem az egyetlen mérce az elkészült előadás szakmai és/vagy közönségsikere, hanem hosszú távon érthető módon lehetnek más szempontok is. Ugyanakkor nem mindig kell megmondani valakinek, hogy rossz: ahogy nekem sincs jogom senkit akaratlanul megbántani, másnak sincs. Egyébként pedig mitől is lenne olyan fontos az én véleményem.
– Azt mondod, jónak kell lenni, amit mindig és mindenki akar. Hogyan lehet ehhez közelebb jutni?
– Ha sikerül úgy bemenni a színpadra, mintha az életem múlna azon, mint egy légtornásznak, akkor közelebb vagyok, azt hiszem. Minden darabnak úgy állunk neki, hogy abból a legjobb jöjjön ki, azonban vannak olyan anyagok, amelyekről már előre sejtjük: az előadás nem lesz közönségsiker. Ahhoz, hogy valami nagyot szóljon, sok minden kell. Mostanában például úgy tűnik, a politika kezd hasonlítani ahhoz az időszakhoz, mint amikor ellenszínházat kellett vagy lehetett csinálni. Tehát lehet miről beszélni, de ettől még nem feltétlenül készülnek elementáris előadások, mert közben rendkívüli apátia is van. Ideje újrafogalmazni néhány dolgot.

AZ INTERJÚKAT KÉSZÍTETTE:
PROICS LILLA