Én olyan típusú dramaturg vagyok, aki rendezőfüggő, méghozzá konkrétan egytől függök. A darabok is, a díj is a kettősünkről szól. Az én munkámat Zsótérral együtt lehet értelmezni.

A megbeszéltnél pár perccel korábban érkezik, mégis aggódva kérdi, vajon elkésett-e. Éppen a Radnóti Színházból jön, próbáról, beszélgetésünk után pedig már egy következő szövegen fog dolgozni Zsótér Sándorral, akinek húsz éve állandó munkatársa. Mire az interjú megjelenik, talán már mindkét bemutatón túl lesz.
Ungár Julit nehéz rábírni, hogy magáról beszéljen. Közlékenyebb és szenvedélyesebb viszont, amikor a színészi munkáról, Brechtről vagy arról az időszakról esik szó, amikor kamaszként rajongással
és teljes elfogadással nézett színházat.

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem Rákóczi úti épületének tornatermében nemrég mutatta be A gömbfejűek és a csúcsfejűek, avagy A gazdag a gazdaggal társul szívesen című Brecht-darabot az V. éves bábszínművész-osztály, Zsótér Sándor rendezésében, a te fordításodban. Nem ismert és nem könnyű szöveg. Szerinted hogy sikerült? Mennyire értették meg a fiatal színészek ezt a darabot?
– Iszonyú nehéz anyag. Félig még Brecht tandráma-korszakából való, de valamennyire már ki is nő belőle. Próbálgatja benne az epikus színházi eszközöket. Harcos darab; kiindulópontja a Szeget szeggel, de megbonyolítja. A szegény-gazdag ellentétet szembeállítja a csúcsfej-gömbfej ellentéttel, ami könnyen behelyettesíthető a cigány-magyar, zsidó-nem-zsidó, muszlim-keresztény ellentéttel. És a gazdag-szegény ellentétet tartja lényegesnek. Hogy a színészek értik-e, azt nem tudom, de az előadásból úgy tűnik, mintha értenék, és valamennyire képviselik is. Ez lényeges, mert szerintem kevés színész gondolja azt, amiről a színpadon beszél, pedig az lenne jó, ha hittel tudná képviselni, amit mond, ha véleménye lenne arról a világról, amit megmutat. Ahogy ebben a lekoszlott teremben néztem a vizsgát, meghökkentő érzésem támadt: a Nannát játszó Spiegl Anna játéka, jelenléte olyan, mintha Brecht rajta tartaná a tekintetét az előadáson.
– Úgy tűnik, nagyon figyelmesen követed a színészek munkáját, pedig a dramaturgnak gyakran mondják, hogy próba alatt ne szóljon közbe. Te mennyit kommunikálsz a színészekkel?

Ungár Júlia. Schiller Kata felvétele

– Azt gondolom én is, hogy a dramaturg ne instruáljon, és főleg ne mondjon semmit a rendező ellenében. Kell a színésznek valaki, aki valami biztonságot jelent neki a próbák alatt. Praktikus vagyok: figyelem a színészt. A beszéd az, amiben igazán segíteni tudok: a hangsúlyok, a magyar mondat. Ez például nem ellenkezik a rendezői szándékkal.

– Ez azt jelenti, hogy végigülöd a próbafolyamatot?
– Ha van rá mód, igen. Ha nem ülök ott rendszeresen, kevésbé az enyém.
– Nincs ennek olyan veszélye, hogy elveszíted a kritikus, külső tekinteted?
– De igen. Biztos, hogy másképp látom az előadást, hiszen láttam a folyamatot, hogy miből lett. Hogy ez mennyi szenvedéssel járt – mert többnyire szenvedéssel jár. De van a próbáknak egy pillanata, amikor a színész rátalál hirtelen egy gesztusra, valami igazira. Engem mindig próbán ért olyan élmény, hogy ez az, ez az igazi színészet, az igazi színház. Utána már csak ismétlés. Isten ajándéka, ha sikerül felidézni azt a jó pillanatot, ami először megszületett.
– Kegyelmi pillanat? Mondasz te ilyet?
– Nem. Földhözragadt vagyok. Valamilyen titok persze mindenképpen van, és van egy pont, amin túl senki sem segíthet, nem lehet helyette, nem lehet belemászni, a színész egyedül marad a figurával. Tehát feltétlenül van egy nem racionális része.
– Van olyan pont a próbafolyamatban, amikor mint dramaturg elengeded, útjára engeded az előadást?
– Nem gondolok dramaturgként magamra a próbafolyamat alatt. A dramaturgi munka inkább előtte van: amíg végigbeszélünk egy darabot, amíg megfejtjük. Ez a legjobb része; olyan, mint egy verselemzés. Amikor csak mód van rá, újra is fordítom a szöveget. És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy otthon ülök a szótárral, hanem Zsótérral együtt, elemzés közben. De ha nem fordítom le a darabot, akkor is többnyire ott van előttem az eredeti szöveg. A kezdetektől fogva úgy csináltuk, hogy én néztem az eredetit, és ezzel a segítséggel született az előadás szövege. Aztán egyszer Zsótér mondta, hogy most már elég legyen, inkább fordítsam újra. Az első ilyen szövegem Brecht Galileije volt, ott írtak ki először fordítóként.
– Amikor lefordítod vagy újrafordítod a darabokat, nem nő meg hirtelen a felelősség?
– Egyáltalán nem. Végtére is ezeket a szövegeket nem kiadásra szánjuk. A megértés miatt kezdtük el őket újrafordítani. Mivel nálunk főleg költők – és nagyon jó költők – fordítottak, mindig belekerül valahogy a szövegbe az ő világuk, ami szép és jó, de nem biztos, hogy feltétlenül igaz az eredeti szöveg szerzőjére. Amit én csinálok, az nyersfordítás, vagy nevezzük színpadi szövegkönyvnek; a szerzőhöz a lehetőség szerint hű, és a beszélt nyelvhez áll közel.
– Annyira nehéz kihámozni, hogy mi a dramaturg munkája: vannak közhelyes és vicces meghatározásai is. Rengeteget idézik például, hogy a dramaturg a rendező barátja. Meg hogy ő megy ki a reptérre a külföldi vendégművészért. És volt, amikor azt mondták, hogy ő a színházban a besúgó.
– Nagyon szerteágazó. Olvasni, idegen nyelveken is, minőségérzékkel bírni, színpadi érzékkel, diszkrécióval. Szöveggel bánni tudni, húzni (én például egyáltalán nem tudok). Műsorfüzetet, szórólapot szerkeszteni. Hírlevelet írni. Alázatosnak lenni. Ütközőpontnak lenni. És még nyilván egy csomó minden. Én rossz dramaturg vagyok, ha mindezt számon akarom kérni magamon.
– Szerinted a dramaturg szakmai és szellemi megbecsültsége és lehetőségei min múlik inkább: a képzettségén vagy a színházak helyzetén?
– Először is most komolyabb képzés van, mint például akkor, amikor én végeztem. Amikor elkezdtem, elégnek látszott a bölcsész alapképzettség, és hogy értsen az ember valamit az irodalomhoz és a színházhoz. Helyesbítek: nem elég csak érteni hozzá. Azt hiszem, szeretni is kevés. Színházban kell gondolkodnia.
– A te évfolyamodban nagyon sokan végeztetek, mégis körülbelül háromból lett dramaturg.
– Akkor néhány éven keresztül volt egy hároméves levelező képzés, amit főleg színházigazgatóknak, tanácsi dolgozóknak hirdettek meg. Abban az évben, amikor jelentkeztem, színházelmélet-dramaturgia szaknak keresztelték el. Én csak nagy nehézségek árán jutottam be. Egy éve dramaturgként dolgoztam Békéscsabán, és azért akartam odajárni, mert féltem, hogy elhülyülök. Szóval hogy rákényszerüljek a rendszeres olvasásra, dolgozatok írására, hogy mozogjon az agyam.
– Az egyetemen szeretted meg Brechtet? Annyi fordítás, újrafordítás, darabjainak felfedezése és újrafelfedezése kötődik a nevedhez.
– Nem tudom megmondani, hogy mikor szerettem meg Brechtet. A bölcsészkari felvételin például választhattam volna, de én inkább Németh László mellett döntöttem. Aztán harmadéves bölcsészként B. Mészáros Vilma drámaszemináriumán A kaukázusi krétakörre jelentkeztem; aztán egy másik félévben a három Johanna-drámára. Sikerem volt ezekkel a dolgozatokkal, és nyilván ebből jött, hogy a szakdolgozatomat is Brechtből akartam írni. A francia nyelvtörténet tanárom, Gáldi László nagyon letolt, teljes joggal, hogy nem is tudok németül, nem gondolhatom ezt komolyan. Akkor halasztottam egy évet az egyetemen, és kimentem az NDK-ba – nem volt olyan nagy kunszt, mert a szüleim ott dolgoztak -, és beiratkoztam egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamra. Aztán bekéredzkedtem a Berliner Ensemble próbáira. Délelőtt a próbákra jártam, délután a Brecht-darabokat szótároztam, este előadásokat néztem. A tandrámákból írtam végül a szakdolgozatot. Brecht legdidaktikusabb tandrámáiban is szépséget vélek felfedezni. Pándi Pál volt a témavezetőm. Szeretetből választottam őt, és ő is szeretetből vállalta el, mert nem az ő szakterülete volt. Fodor Géza óráira jártam ötödévben. Óra után hajlandó volt beszélgetni velem azokról a dolgokról, amik Brechttel kapcsolatban foglalkoztattak. Ezek a beszélgetések nagy segítségemre voltak. Nemcsak a szakdolgozat megírásában.
– Vannak, akik száraznak találják, de Brecht nagyon is szenvedélyes, nem gondolod?
– Meg akarja változtatni a világot, és a világnak szüksége is van rá. Meg nekünk is, és a színházaknak is.
– A szórakoztatóipari színház zavar? Hiszen van művészszínház is, azt például te képviseled.
– Nem képviselek én semmit. Szerencsém van, mert szabadúszó lévén abban dolgozom, amit szeretek, és amiben hiszek. Olyasmire kényszerülnek mostanában a színházak, ami intézményileg nem dolguk. Reklámkampányokat indítanak, hangzatos rendezvényeket szerveznek. Több energiát fordítanak arra, ami kívül van, mint ami belül. Ezt borzasztó szomorúnak tartom, és tőlem nagyon távol áll.
– Úgy gondolod, bajok vannak a repertoárválasztással?

Ungár Júlia. Schiller Kata felvétele

– Mivel belülről ismerem, tudom, hogy nehéz olyan műsort összeállítani, ami érdekes is meg értékes is, és legyen jó a közönségnek is és a színészeknek is. Vannak kivételes helyzetek, mint amiben például a Katona volt, amikor elindult, és még bármit megtehetett. Emblematikus társulat volt, egymást választották, csupa tehetséges, a világtól, a színháztól, egymástól valamit akaró ember: az első években rendelkezésre állt a világ drámairodalma. De idővel változott a társulat, és változtak a darabok is. A törzsközönség nem mindig örül a változásnak, nosztalgiázik, bezzegezik. Jogosan vagy jogtalanul. Most a legtöbb jó nevű, hagyományos kőszínházban újabb közönségrétegekért folyik a harc. Az eszközök az én ízlésemnek nem nagyon felelnek meg, de én régi ember vagyok, már nem tudok, és igazából nem is akarok más értékek mentén dolgozni. De én könnyen beszélek, mert gyakorlatilag kiléptem az intézményes színházi életből. Persze fáj, ha az általam becsült és értékesnek tartott előadás nem közönségsiker. A mai generációnak más a kultúrája, az utóbbi tíz évben gyökeresen megváltozott. A színészek is, a közönség is. Felgyorsult az élet. A figyelem csak nagyon rövid ideig tartható fenn. A bonyolultabb szövegek kevés érdeklődésre tarthatnak számot. Engem viszont azok érdekelnek.
– Ha végignézek a pályádon, nagyjából három vonalat látok: vannak a nagy, súlyos klasszikusnak mondható darabok és adaptációk – például: Peer Gynt, Kurázsi mama és gyerekei, Arturi Ui feltartóztatható felemelkedése, Vassza Zseleznova, Stuart Mária, Lear király, A velencei kalmár, Az idióta, Bánk bán, Lorenzaccio. Vannak meredek új darabok: Getting horny, Hans Henny Jahn Medeája, Akropolisz, A városok dzsungelében, A néger és a kutyák harca; és a látszólag tinglitangli szövegek, amelyek mélységet nyernek: Az olasz szalmakalap, Chicago, Elkéstél, Terry!, Maya. Nem soroltam fel mindent, és még az sem biztos, hogy jó az osztályozás. Egészen jó pályakép ez. Kiolvasható belőle egy világlátás, gondolkodásmód. Gondolom, ezért is jött a Jászai Mari-díj 2003-ban.
– Nekem nincs pályám; egy színházi előadást senki sem tud egyedül létrehozni. A színészek a legkevésbé nélkülözhetők egy előadásból, tehát legfeljebb egy színész tudná egyedül megcsinálni. Én olyan típusú dramaturg vagyok, aki rendezőfüggő, méghozzá konkrétan egytől függök. A darabok is, a díj is a kettősünkről szól. Az én munkámat Zsótérral együtt lehet értelmezni. Minden anyag nehéz, ha az ember dolgozni kezd vele. Én például nagyon szeretem a „tinglitanglit”, ha az jó. Gyerekkoromban a tévében látott operetteken nevelődtem, és a József Attila Színház Lulu című zenés vígjátéka miatt akartam mindenáron színházban dolgozni.
– Hogyan indultak a Zsótér Sándorral közös munkák?
– Zsótért Békéscsabára hívták játszani, Határ Győző Jézus Krisztus születésében. Akkor nem dolgoztunk együtt. Én éppen a Hamleten dolgoztam Tasnádi Márton rendezővel, és ő kérte fel Zsótért, hogy vegyen részt ő is a munkában. Ültünk egy füstös szobában, beszélgettünk, és meglepődtem, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk. Akkor Zsótér még nem is rendezett. Utána Nyíregyházára került, ott kezdett rendezni, onnan egyszer felhozták Pestre a Titus Andronicusát. Azt gondoltam, ez az a fajta színház, amihez szeretném, hogy közöm legyen. Odáig ragadtattam magam, hogy levelet írtam neki (pedig írni egyáltalán nem szeretek). Zsótér Miskolcra szerződött, én pedig otthagytam Békéscsabát – megelőzve egy kirúgást -, és nem is nagyon volt munkám. Azon a nyáron felhívott, hogy van-e kedvem átnézni a Woyzeck-fordítást, majd később újra, hogy van-e kedvem dramaturgként is részt venni benne. Ez volt az első hivatalos közös munkánk: ő mint rendező, és én mint dramaturg.
– Körülbelül húsz éve jártok Zsótérral színházról színházra. Miért nem állapodtatok meg sehol hosszú távon?
– Ez bonyolult. Mind a ketten különböző színházakban voltunk szerződésben. Egy évet voltunk együtt, Szolnokon, amikor Spiró György Zsótért vezető rendezőnek, Gaál Erzsit rendezőnek szerződtette. Én akkor már két éve ott dolgoztam. Nagyon jól indult, és ha nem rúgják ki Spirót, és mindenkit, akit ő hívott a színházhoz, talán másképp alakul az egész életünk. A társulati lét előnye a biztonság, és hogy nem következmények nélküli a munka: fel lehet építeni egy színészt, egyik munkáról a másikra. Másfelől az is igaz, hogy a legösszetartóbb társulat is egyszer csak túléli magát.
– Nem kell mindig újra kezdeni a meggyőzést, a ráhangolódást így, hogy minden előadásban új társulattal dolgoztok?
– Akármerre jártunk, kíváncsian, megváltásra éhesen várták Zsótért, főleg hogy ő volt az egyetlen más hang. És a legtöbb helyre vissza-visszatérünk, úgyhogy nem kell mindig mindent elölről kezdeni. Azért nem érzem olyan nagyon a társulat hiányát – régebben nagyon fontos volt nekem valahová tartozni -, mert minden kis csapat, ami összeverbuválódik egy produkcióra, helyettesíti ezt. Zsótérnak képessége van rá, hogy arra a pár hétre közösséget tudjon kialakítani. Ezek a szigetek egybefolynak – én így élem meg.
– Soha nem jutott eszedbe drámát írni?
– Sem drámát, sem mást. Az egy képesség vagy tehetség, hogy valaki írni tudjon. Ráadásul valami nagy vágy mozgatja ilyenkor az embert, hogy valamit megírjon. Bennem nincs ilyen. Ami regényadaptáció, azt is Zsótér csinálja.
– Ha ennyire összenőttetek, milyen érzés más rendezővel együtt dolgozni? Nem fordult elő sokszor, de néha felbukkan a neved mások rendezései mellett is.
– Mint különböző színházak szerződött dramaturgja számos produkcióban ott szerepelt a nevem. Ez hol semmit sem jelentett, hol aprómunkát, és néha valóságos dramaturgi munkát. Volt, akivel kellemes volt együtt dolgozni, tanulságos, és öröm is. A Zsótérral való munka barátság és szövetség. De még ilyen is volt. Inkább az a különbség, hogy a gondolkozásomnak nem kell megalkudnia.
– Visszakívánod a nem szakmai, gyermeki tekintetet?
– Nagyon jó lenne úgy színházban lenni, mint gimnazista koromban, amikor minden tetszett. Így is olvastam: nem érdekelt, ki írta, mi a címe; csak örültem neki. Ha valami igazit látok, most is végigfut a hátamon a hideg – nagyon ritkán.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
SEBESTYÉN RITA