A színészek jól beleállnak az áriákba, biztosan énekelnek, kedvvel adják elő a szándékosan rontott prozódiát.

Annakidején, valamivel több, mint tíz évvel ezelőtt, kimondva és kimondatlanul a többség egyetértett azzal, hogy az egyébként zseniális Parasztopera csak a Pintér Béla Társulatnak áll jól, mert annyira eredeti, annyira kiforrott, a szerzőkre jellemző, a színészekre költött, hogy más nem is akarja majd színre vinni. És ez így is volt hét éven át, aztán a kaposvári egyetemisták megtörték a varázslatot. Azonnal kiderült, hogy van élet a halál után, sőt, azóta tudjuk: több is.

A tiszta forrásból táplálkozó népies opera balladai története Szikszai Rémusz rendezésében elevenedik meg a temesvári társulat által. A felkérés utólag igazolja az éppen hogy rendezővé lett színészt, aki ugyan már az első munkájában (Caligula helytartója, Vádli Társulat, FÜGE produkció) megmutatta kvalitásait, de a második rendezése (Képmutatók cselszövése) után is még mondhattuk kaján rosszindulattal, hogy remek csapattal persze, hogy ügyesen dolgozott. Most azonban bizonyíthatóan is továbblépett: remek csapattá igazította össze a temesvári társulatot, ami további, kölcsönös örömre ad okot.
Darvas Bence akkoriban barokk „slágerekből”, kalotaszegi, mezőségi siratóénekekből építkezett, amit szinte első hallásra megtanultunk egyben hallani. Ehhez képest az előadás második felében reveláció volt a cowboy zenei megszólalása (mint idővel kiderül, sokadik) választott hazájából; a hetvenes évekbeli Billboard listavezető dala a viccen túl egy csiklandozóan releváns szabadságszerű hangulatot is behozott, tökéletes zenei dramaturgiával. A mű eredetisége tetten érhető a temesváriak előadásában is: a színészek jól beleállnak az áriákba, biztosan énekelnek, kedvvel adják elő a szándékosan rontott prozódiát, és jó svunggal szólnak ki a virágnyelvből a ma élő szófordulatokkal. A játékosságuk, az igyekezetük a pontosságra tiszta, jól felépített előadást adnak, megkockáztatom, kemény, dolgos próbaidőszakkal a hátuk mögött.

Jelenet az előadásból / Biró Márton felvétele

Azt már nem tudom felidézni, hogy az általam korábban látott Parasztoperák is ennyire keservesek voltak-e, mint ez a temesvári, most azoknak inkább a humorára, a szürreális bolondériára emlékszem, de azt hiszem, ennek az előadásnak nemcsak azért tűnik ki az engesztelhetetlen szomorúsága, mert a Halál (Mátyás Zsolt Imre) nyitja és zárja a játékot. Ruhája népi halottas viselet motívumait mutatja – látványban, illetve „hallomásban” hozzá tartoznak a nagyszerű zenekar muzsikusai is. A hat zenész nemcsak jó lendülettel eljátssza a penzumot, hanem betölt mindent: általuk nincs más levegő a teremben, csak a tragédiáé. A színészek is ebben a közegben játszanak, magától értetődő könnyedséggel átlendülve a szenvedélyes néptáncba, stilizált mozgásokba. Az előadás alkotói nem féltek használni az archaikusnak ható tér-, jelmez- és mozgáselemeket – ezáltal időtlen a történet.

A cseppet tán szűkös teret mozgalmasan használják: az esküvői készülődéstől kezdve udvart, kertet, szobabelsőt, netán szabadtéri kápolnát is gondolhatunk a kerekeken gördülő, jellegzetesen ronda, rendezvényforma kétpados asztal, illetve az egyik hátsó járásba vezető csupasz fém boltív által. A színpad elején egy kivilágított boros hűtőben vértelen, összecsuklott halott disznó szorong, minden pillanatban az elkerülhetetlen végre emlékeztet.
A történet szerint a módos gazdálkodó család fia, Roland (Kiss Attila) – hogy ne mondjak népiesen autentikus definíciót róla, ahogy a gazda magáról, persze karcos öniróniával kimondja, miféle alak – házasodni készül, de már az első vallomásos dal közben csinos mostohahúga (Lőricz Rita) kezét markolássza. Ám erről a boldogságtól elvakult, sugárzó szépségű menyasszony (Tasnádi-Sáhy Noémi) nem vesz tudomást. Az esküvőre serénykedő anyát (Tokai Andrea) már ekkor körüllengi valami titok. A böszme apa (Balázs Attila) hatalmas nyers májjal dolgozik. A menyasszony hamarosan megjelenő szüleit szinte megelőzi boldogtalanságuk híre: a tiszteletes (Kocsárdi Levente) és pikírt, reményvesztett felesége (Éder Enikő) „szórakoztató műsort” adnak elő a házasság mibenlétéről, de lányukon ez mit sem fog. Meglehet, azért sem, mert kettős esküvőre készülődnek, ugyanis a nevelt lányt egyúttal a részeges állomásfőnökhöz (Aszalos Géza) akarják adni, amiből aztán nem lesz semmi, csak egy közlendület a görög tragédiai fordulathoz. Az örömanya ugyanis a szertartást vezető örömapa házasságot akadályozó okot firtató kérdésére kiböki: nem ő az apja Etelkának, hanem a faluban egyszer megfordult Cowboy. Akiről az állomásfőnök jóvoltából hamar kiderül, hogy a módos gazdacsalád huszonöt éve nyomtalanul eltűnt fia. Molnos András Csabának jól áll ez a szerep, hangilag is. A mályvacukor hangulatú jelenet után pedig beteljesednek a sorsok: az életek egymás után erőszakos véget érnek, hevernek szerte a halottak, bezzeg a vérfertőző kapcsolat túlél mindent. A hűtőben, a disznó helyén a Cowboy kabátja, kalapja. Gyönyörű, költői befejezés.Pintér Béla – Darvas Benedek: Parasztopera
Díszlet: Varga-Járó Ilona. Jelmez: Kiss Julcsi. Rendezőasszisztens: Sarvadi Paul. Zenei vezető: Cári Tibor. Korrepetitor: Valentina Peetz. Koreográfus: Katona Gábor. Rendező: Szikszai Rémusz.
Szereplők: Kiss Attila, Tokai Andrea, Balázs Attila, Lőricz Rita, Tasnádi-Sáhy Noémi, Éder Enikő, Kocsárdi Levente, Aszalos Géza, Molnos András Csaba, Mátyás Zsolt Imre. Zenekar: Valentina Peetz, Dragalina Cristian Csaba, Sonia Ionescu, Desdemona Fehér, Számtartó Zsolt, Cendan Gavril.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2013. február 4.