A kulturális szalon főszereplője a költő Olivier és a zeneszerző Flamand, akik részint a saját művészetük elsőbbségi jogáért, részint Madelaine grófnő szerelméért versengenek. Mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg, teszi föl a kissé doktriner kérdést a két rivális (anno egy Salieri-opera librettója kolportálta a témát, ezt találta meg könyvtári kutakodás közben Stefan Zweig, és ajánlotta Straussnak alapkoncepcióként), a döntést a rajongott hölgyre bízva. A disputában többen is részt vesznek, mindenekelőtt La Roche, a kellő önbizalommal, szakmai háttérrel és renoméval bíró színigazgató (modellje a Strauss-kortárs nagy rendező, Max Reinhardt, aki kimentette a dilettánsok kezéből, és színházilag sikerre vitte A rózsalovag drezdai ősbemutatóját), valamint a grófnő bátyja, aki műkedvelőként nemcsak a művészettel kokettál, hanem a művésznőkkel is, ha fiatalok és csinosak.

 

Kocsis Zoltán / forrás: www.mupa.hu

Strauss rendkívüli invencióval és zenedrámai érettséggel oldja meg a feladatot, a műnemi problémákról szóló csevegés összekötését a szerelmi galantériával – az előjáték szalonhangulatot teremtő vonós szextettjétől Az istenek alkonya fináléjával szándékosan azonos hangnemben, d-mollban írt záró részéig -, és teremti meg az egész darab elégiával, humorral és finom iróniával átkomponált stílusegységét. A reflexiók, utalások és idézetek intellektuális játéka frivolitást kölcsönöz a tónusoknak, anélkül, hogy a darab szofisztikálttá válna, ellenkezőleg, megőrzi könnyed, elegáns közvetlenségét. Az öregkor megengedő bölcsessége és rezignáltsága nyilvánul meg abban, ahogy Strauss föloldja a „konfliktust”: fölösleges egy opera alkotóelemei között győztest hirdetni valamelyik rovására – ha valamit kiemelünk, másvalami elvész -, hiszen együtt alkotnak egészet. A nagy kérdések nyitva maradnak. Tessék arról komponálni operát, ami érdekli azokat, akik beszélnek róla: erről a délutánról, amelynek a részesei voltak. A darab végén a költő és a zeneszerző felkérést is kap a megírására. Mi pedig az elmúlt több mint két órában már végig is hallgattuk. Íme, az opera – szemtől szemben. Ahogy a gróf mondja a darabban. Mesterkurzus. Operai végrendelet. „Az ember nem ír kétszer hattyúdalt”, közölte a 77 éves Strauss a Capriccio és operai életműve befejeztével.
Kocsis Zoltán elévülhetetlen érdeme, hogy sorra veszi a ritkán vagy sohasem játszott jelentős opusokat, megpróbálja kiszakítani az operajáró közönséget az agyonjátszott darabok konvenciójából. Minden leletmentés lefarag valamennyit az időből, amelynek elteltével a nagy művek végképp „ismeretlenné” válnának. Egy operakultúrájára büszke zenei fővárosban – elárulom: Budapestre gondolok – a Capricciót is blokkszerűen kellene játszani, repertoár darabként, legalább két-három évadon át, de most örülni kell, ha – ha! – kétszeri alkalomra megtelik a Művészetek Palotája.
Pedig ez egy nemzetközi színvonalú produkció. Kocsis a partitúra pazar koloritját messzemenően előcsalja a Nemzeti Filharmonikusokból, a zenei formálás kompozícionális egésze és részletgazdagsága egyaránt elsőrangú, a formálás kiegyensúlyozott, az arányok optimálisak, a karakterek játékossága, dallaminvenciója és szigorú keretbe foglalt „szeszélyessége” a virtuóz hangszerelés révén érvényesülő teljes szépséget megcsillogtatja.
Az énekesek a nemzetközi operai szcéna magasan jegyzett résztvevői, és megérik a pénzüket. Kiemelkedik a La Roche-t alakító Franz Hawlata, akinek hangminősége és szólambiztonsága kivételes személyiséggel társul, ráadásul azzal az intelligenciával, amely kiemeli a „tudálékos” színigazgatót az öntetszelgésből, és művészi ars poetica birtokosává teszi. Monológja a „magaskultúra” értékeiről minden öngerjesztő hiúságával együtt is felér egy függetlenségi nyilatkozattal: itt egy kulturális értékvédő és egy kivételes egyéniség szólal meg, a legautentikusabb a jelenlevők közül. Pompás parallelje Bo Skovhus az igyekvő és lelkes művészetpártoló gróf szerepében, aki a lenge civilt, a férfias vivőrt és a művészetproblémát kissé kívülről néző amatőrt egyaránt megjeleníti; a vokális teljesítmény nála is kiváló. A Madelaine-t alakító Ildikó Raimondiról az utóbbi már nem mondható el fenntartás nélkül, hangjának volumene a középfekvésben kielégítő, finom valőrökkel és kulturált énektechnikával, a felső regiszterben viszont nem működik hibátlanul, magyarán ügyes trükközéssel takarja el, hogy nem birtokolja a kellő magasságot. A játszott karakter illúziót keltően elegáns, választékos és disztingvált, némi karizmatikus ambivalencia, bensőséges frivolitás és titokzatosság azonban hiányzik belőle. A rivális művészek – a versére hiú költő és a szonettet a helyszínen megzenésítő zeneszerző – egyaránt kiváló megszemélyesítőre találtak Haja Zsolt és Jörg Schneider személyében. Meláth Andrea vokálisan és játékfelfogásban is energikus, markáns, meggyőző portrét rajzol a színésznő Claironról. Az olasz duett-persziflázs megnyerő közvetítője Szalai Ágnes és Horváth István, s a kisebb szerepek birtokosai is színvonalasak, beleértve a cselekményt karikírozó lakájok oktettjét.
A szalonjátékot rendező fiatal Rebekka Stanzel füves dombságot varázsolt a MűPa színpadára, ezáltal plein air kerti ünnepéllyé avatva a cselekményt, és megkímélve önmagát a zsúfolt berendezés itt amúgy is kivitelezhetetlen, részletező naturalizmusától. A hepehupák között lelassultak a mozgások, és ez jótékonyan hatott a stílusra. Ebben a darabban nem kell sokat közlekedni, elég az intenzív jelenlét és a pillantások révén érvényesülő metakommunikáció, ami meg is valósult: a szereplők határozottan érzékelhető belső életet éltek, hogy úgy mondjam, megvolt a véleményük az eseményekről, az italokat felszolgáló, időnként – a szerepük szerint – unatkozó lakájokat is beleértve. Richard Strauss egyik életrajzírója, Matthew Boyden szerint a Capriccio egyike a szerző azon három operájának, amelyet a rendezők nem sajátítottak ki. Ezúttal sem. Az előadók viszont a magukénak érezték, és remélhetően a közönség is. E sorok írója mindenesetre.Richard Strauss: Capriccio (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar – Művészetek Palotája)
Szövegét írta: Clemens Krauss és Richard Strauss. Fordította/feliratozta: Jánszky Lengyel Jenő. Díszlet, jelmez: Markus Pysall. Koreográfus: Szelőczey Dóra. Rendező: Rebekka Stanzel. Karigazgató: Antal Mátyás. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart vezényli: Kocsis Zoltán.
Szereplők: Ildikó Raimondi, Bo Skovhus, Jörg Schneider, Haja Zsolt, Franz Hawlata, Meláth Andrea, Csapó József, Szalai Ágnes, Horváth István, Pintér Dömötör, Kálmán László, Lisztes László, Gavodi Zoltán, Blazsó Domonkos, Silló György, Czier Zoltán, Boros Sándor, Mokán László, Szelőczey Dóra.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2013. március 11.