Az előadás nemcsak fix drámaszövegre, de konkrét cselekményre sem épít.

A művészek, ha önreflexív, vallomásos művet hoznak létre az alkotás mibenlétéről, jellemzően háromféleképpen látják magukat: istenként, őrültként vagy halottként. Istenként, pontosabban teremtőként, mint az Örkény-egyperces hőse, aki a nagy mű elkészítése után megpróbálna a Balaton vízén járni. Őrültként, mint a megannyi díjjal kitüntetett, rendkívül tehetséges, a színházi közegtől sem idegenkedő filmrendező, Hajdu Szabolcs Off Hollywood című filmjének főszereplője, aki a pitiáner, földhözragadt körülmények kiszolgáltatottjaként olyannyira képtelen belefeledkezni az alkotás emelkedettségébe, hogy abba végül szinte belerokkan. És halottként, mint Hajdu temesvári színdarabjában, a Békeidőben, amelynek írófigurájára olyannyira rátelepszik a kapott feladat – írjon drámát -, hogy az végül a vesztét okozza.

A Hajdu Szabolcs által írt, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának improvizációi alapján formálódott – és előadásról előadásra tovább változó – darab legalább ugyanannyira önreflexív alkotás, mint az Off Hollywood. És nem csak a hasonló téma miatt; Hajdu mintha saját pályájának egyfajta összegzésére törekedne. Az előadás két fontos szereplője, Török-Illyés Orsolya és Szabó Domokos az Off Hollywoodban (meg a korábbi Tamaracímű filmben) is főszerepet játszott, s megjelennek a színpadon olyan, korábbról ismerős motívumok is, mint a Tamarajellegzetes halandzsabeszéde. Sőt, a Békeidőben maga Hajdu is a színpadon van: skatulyából kihúzott, divatos ruháin még ott lógó árcédulával többnyire oldalról figyeli az eseményeket. Amelyek egyébként részben-egészben mintha az alkotó főszereplő (Szabó Domokos) agyában játszódnának: a szereplők úgy „halnak meg”, majd kelnek fel újra, miközben az arra járó rendőr épp körülrajzolná őket krétával, ahogy az író agyában formálódik, születik meg és vétetik el az új figura gondolata; s a lakásként szolgáló tér (Iuliana Vîlsan munkája) is mintha ötlettemetőként szolgálna a sarokba félredobott, elvetélt gondolatokkal, meg az asztal aljából kinövő kitömött borzzal.

bekeido_1

Fotók: Nagy András

Mindezek miatt eleinte úgy tűnik, Hajdu Szabolcs a sajátos formával szeretné közölni mondandója nagyobb részét; sokáig úgy látszik, a posztdramatikus előadás nemcsak fix drámaszövegre, de konkrét cselekményre sem épít, inkább szabad asszociációs láncként tekeredik a néző lába köré: egy temetkezési vállalkozó korrupciójából egy politikaiagitáció-paródia teljes jelenete bontakozik ki, az író mamájának távozásából pedig egy frusztrált újságírónő nagymonológja. Azonban a cselekmény fényes kardjával mégis lerázza a láncot: ahogy telik az idő, egyre inkább előtérbe kerül egy konkrét, ha nem is realista eszközökkel, de azért különösebb agymunka nélkül követhető, lineárisan kibontakozó történet. És a kettő – az álomszerűen csapongó fantazmagória meg az egyszerű, az alkotás folyamatáról és az alkotó ember problémáiról az untig ismert toposzoknál többet nem elmondó történetmesélés – nem fér meg egymással. Ha ugyanis egy történet darabjai állnak itt össze egésszé, akkor nehéz mit kezdeni az abból minden irányba kilógó, öntörvényű epizódokkal (például egy fotelről, amely megerőszakolna egy nőt, ezért összeverik, majd a kórházban megröntgenezik és megnyugtatják, hogy nem komoly a baj, vagy egy fiúról, aki allergiája miatt az olcsó, kukoricát is tartalmazó sörtől rohamot kap és meghal). Márpedig a könyve megjelenése után színházi munkára felkért, és a feladattal küszködő író története fokozatosan egyre inkább rátelepszik az előadásra: az utolsó fél-háromnegyed órában Hajdu már ki is lép a maga teremtette kísértetkastélyból, és belefeledkezik egy hosszú, melodramatikus, és a korábbiakhoz képest szinte már realista haldoklás-jelenetbe.

bekeido_2Pedig amíg nem zárul le ilyen zavarba ejtő módon a csata az előadás két, egymással csak ritkán harmonizáló összetevője között (ilyen harmonikus pillanat például, amikor az író életre kelt figurái kórusban éneklik el az épp születő verset), addig könnyű bizakodni abban, hogy végül majd a sajátos formanyelvet erősítő, s nem gyengítő módon állnak össze a mozaikdarabok. Az előbb-utóbb mindig groteszkbe forduló jeleneteknek nemcsak a humora jó, de a legelvetemültebb részeket is teljes komolysággal és mély átéléssel játszó színészek is sokat tesznek azért, hogy mindig izgalmasak legyenek. Lőrincz Rita és Tar Mónika színészkettőse (nekik írja a darabot az író) megtalálja azt a vékony sávot, amelyben civakodásuk egyszerre életszerű is és abszurd is. Borbély B. Emília orvosként épp komolyságával, mélyben gyökerező bánatával teremti meg paradox módon a szituációk komikumát – hiszen közben például egy fotelről készült röntgenképet tart a kezében. Bandi András Zsolt több szerepben is egy-egy erős színből festi meg figuráinak karikaturisztikus portréját, míg Török-Illyés Orsolya figurája légies visszavonultsága és csendes kiismerhetetlensége révén válik érdekessé – egyedül csak Szabó Domokos főszereplője marad túlontúl egyszínű.
De hiába menetel az előadás hosszan látszólag egy csúcspont felé, az út még a cél előtt véget ér. Sem a forma nem hoz létre olyan erős víziót, amely egymagában is elvinné az előadást, sem a cselekmény nem ad katarzist, és az izgalmas díszlet vagy az extravagáns kellékek – mint az Eldzsí nevű, egy LG mosógép dobozában álló kitömött farkas – sem válnak szimbólumokká, nem építenek fel egy láthatatlan, de érzékelhető sorok közti világot. Mintha az előadás túl pontosan követte volna az író történetét. Az íróét, aki meghalt, mielőtt kielégítően befejezhette volna a nagy művét.Hajdu Szabolcs: Békeidő

Díszlet- és jelmeztervező: Iuliana Vîlsan. Világítástervező: Nagy András. A rendező munkatársa: Gálovits Zoltán. Rendezte: Hajdu Szabolcs.
Játsszák: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Hajdu Szabolcs, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Szabó Domokos, Tar Mónika, Tasnádi-Sáhy Noémi, Török-Illyés Orsolya.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2013. március 27.

Facebook Comments