Napról napra

Pakolni jöttek a telezsúfolt házba, de a lomtalanítást végül el sem kezdik, és a közöttük lévő emberi viszonyokban sem sikerül igazán rendet tenni. A gyűjtögetés és a halogatás körei, akárcsak az elhallgatások és felcsattanások, ismerősek a néző számára, a Legközelebbi ember szereplői mégis sokáig eléggé távoli emberek maradnak.

Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van. 

…a zsákutcába jutott férfiszerepek érdekelték Hajdu Szabolcsot: az Egy százalék indián alakjai hagyományos férfiszerepeket kaptak örökségül, ám az erre adott válaszaik nagyban eltérnek. Vagy nincs is semmilyen válaszuk, pontosabban rá se látnak saját magukra.

„Fontos, hogy az előadásban minden nagyon természetesen történjen meg…”– nyilatkozta Hajdu Szabolcs a Radnóti Színház blogjának, és ezt a célt maradéktalanul el is érte a rendező. A természetesség a legfőbb erénye az új bemutatónak.

A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.

A fesztivált átszövő nagy korrupciós keretjáték nyilvánvalóan nemcsak arra volt jó, hogy néhány napig eltartható álvalóságmentes fikciók jöhessenek létre, hanem arra is, hogy tovább formálódjon egy amúgy is formálódóban lévő közeg, egy egyelőre nagyrészt a fővárosban koncentrálódó közösség, amelyben fontos szerepet játszanak a politikailag aktív fiatalok.

Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve.

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt” képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan.

Az előadás nemcsak fix drámaszövegre, de konkrét cselekményre sem épít.

A külcsínében és a még ott lakó emberek belbecsében is igencsak lepusztult lakótelep egyfajta magyar Dögvill, amelyet bűnözésre is hajlamos, moralizáló kisemberek népesítenek be.