Keresztesi József helyenként shakespeare-i (vers)formában megírt színdarabban szerepelteti korunk antihőseit, akiket még a karakterében machiavellista vonásokat is felmutató Masavári sem tudja kizökkenteni szürkeségükből.

A Holtszezont még nem mutatták be színházban, de szép karriert futott be: megosztott harmadik díjat nyert az Örkény István Színház drámapályázatán, a 2012-es POSzT Nyílt Fórumán elnyerte a Vilmos-díjat, megjelent a Jelenkorban, részletet lehet olvasni belőle a Litera.hu-n. Közlésével tehát ezúttal „csak beállunk a sorba”, de azt gondoljuk, nem hagyhatjuk ki, ha az elmúlt évek figyelemre érdemes kortársdráma-kísérletei között válogatunk.
Korunk ellenáll a heroizálásnak. Amikor Masavári, a fogyasztóvédelmi megbízott mélyebb indulatokat, súlyosabb konfliktust sejt Kisgömböc kirohanása mögött, a részlegvezetőnő kollégái visszavezetik a reális világba az ellenőrt: megmagyarázzák neki, hogy Kisgömböc csak kiborult, úgy, ahogy bárkivel előfordulhat („Ő tényleg könnyen fölkapja a vizet. Így van bedrótozva.”) Keresztesi József helyenként shakespeare-i (vers)formában megírt színdarabban szerepelteti korunk antihőseit, akiket még a karakterében machiavellista vonásokat is felmutató Masavári sem tudja kizökkenteni szürkeségükből. Mint ahogy a művészet, a vallás súlyos kérdései is csak leegyszerűsített fogyasztói problémákként jelennek meg mai valóságunkban, annak egy tipikus helyszínén, az élelmiszerüzletben. Pedig a lét kérdéseit is firtató oknyomozó fogyasztóvédő nem is titkolja azon szándékát, hogy a dolgok mögé lásson: „Van valami ebben a történetben, ami nem hagy nyugodni. Aminek a végére kell járnom, mert azt gyanítom – vagy legalábbis valami azt súgja nekem -, hogy elárul valamit erről a bonyolult és kényes egyensúlyról, amelyben… Amelyben élnünk adatik.”
Korunk ellenáll a mitizálásnak is. Hiába válik a pénztárosnők, eladók kara természetfeletti lények csapatává, megjelenésük maximum ironikus lehet: a shakespeare-i tündérvilág paródiája. A „görög kórus” sem éppen sorskérdésekről szólal meg, lásd: „Mondjuk ki nyíltan, ne féljünk a szótól: / Pitiánerség, faszariság, / Fingfestés, piszlicsáré, tyúkszaros / Békaegérharc, bolhaköhögés, / Fikamikádó, árnyékbokszolás.”

Részlet Turbuly Lilla Drámában nincs holtszezon – Nyílt Fórum 2012 című cikkéből (Criticai Lapok, 2012/9.):
„A látszólag banális történet (ellenőrök érkeznek egy szupermarketbe, mert vásárlói bejelentés érkezett, hogy büdös a parizer) mögött a jussában és önérzetében megsértett kisember igazságkeresése és annak kilátástalansága áll. A darab rájátszik Kohlhaas Mihály történetére, de a Kisgömböc meséje is ott rejlik benne. De a darabnak van egy krimi-, sőt, inkább thrillerszála is. Ami a nyelvhasználatot illeti, Keresztesi József a mindennapi nyelven belül a fontosabb szereplőknek külön beszédmódot dolgozott ki, és mindezt az eladónők/sorsistennők és a hentesek elemeltebb kórusaival vegyítette.”

Az író így vall („Egy jó tragédiában mindenkinek igaza van” – Takács Tímea interjúja Keresztesi Józseffel, Litera.hu):
„Személyes élmény indította el, konkrét emlékkép áll ennek a drámának a hátterében. Egyik reggel a bevásárlóközpontba mentem, a műszaki bolthálózat üzletébe, de korán érkeztem, így várnom kellett. Öt perccel nyitás előtt tanúja lehettem a napi eligazításnak. Az egyik boltbeli kisfőnök, sorba állítva a dolgozókat, elmagyarázta a napi teendőket. Nem hívta oda őket maga köré, hanem sort álltak, akár a katonaságnál. A kép olyan megdöbbentő volt számomra, hogy sokáig bennem maradt, és végül ebből a képből bomlott ki a drámát indító szituáció. […]
Azt szerettem volna, hogy legyenek benne tragikus és komikus elemek is, de ne valamiféle libikókajátékban, egymást váltva, hanem, ha lehet, egyszerre maradjon érvényben a kettő. Tragikomédiának talán azért tekinthető, mert az alapkonfliktus voltaképpen egy pitiáner dolog: szimpla munkahelyi konfliktus egy áruházban, amiből mégis sorsdráma nő ki, égi, földi és túlvilági erőkkel. Tulajdonképpen felfogható paródiaként, de szerettem volna megtartani abban a regiszterben, hogy tragikus is maradjon, vagy legalábbis ez a lehetőség ne törlődjön ki belőle. Emellett persze eklektikussá akartam tenni, mindig is vonzott az eklektika. […]
Azt hiszem, ennek a darabnak alapjában véve a mának az idegessége, a feszültsége a gyújtópontja. Mindenki ideges, de nem tudja pontosan, hogy miért. Ezt a feszültséget szerettem volna lassan pattanásig fokozni. Az aránytalanságot, ami végül tragikomédiává teszi mindezt, a feszültség és a pitiáner alapkonfliktus ellentéte adja. Mindenki idegesítő, és ezáltal taszító valamilyen szinten, így senkinek nem adunk igazat lényegében.”