A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény.

Az előadás első negyedórájában elbűvöl a korszerű színházi realizmus. A falusi pályaudvar épületének vastraverze, bezárt pénztárablaka és képzeletbeli közlekedési múzeumba illő, kulccsal nyitható szemaforállító-szekrénye percek alatt a múlt század harmincas éveibe varázsol. A tér és a tárgyak működtetése realista látványköltészetet teremt a színpadon: az expressz közeledtét az épület hangos rezgése jelzi elő, a szerelvény megérkeztére és tovarobogására az erősödő zaj mellett a becsapódó villózó fényekből, valamint a huzat befújta porfelhő látványából következtethetünk. És közben az épület ipari kupolájának nyitott közepén, irreális helyen, ahova később majd a hold kúszik fel, az állomás nagyórája kandikál be.
Keresztes Tamás Hudetz állomásfőnöke tökéletesen miliőbe illó figura, tiszteli az eszközöket, gazdaságosan kimért, precíz mozdulatokkal nyúl hozzájuk, árad belőle, hogy kívül-belül kötelességtudó beamter. Nem kell Ödön von Horváth drámáját, A végítélet napját részletesen ismerni ahhoz, hogy e felütés világosan értelmezhető legyen. Elég a szórólap ajánlójának első mondatát előzetesen elolvasni, hogy ti. „Hudetz, a kötelességtudó állomásfőnök egyetlen elkésett mozdulatával szörnyű vonatszerencsétlenség okozója lesz.”, és máris „ordít” a színpadról, hogy Keresztes precizitásmániája a későbbi hibaelkövetés ellenpontjaként igyekszik a majdani ellentmondást előre kiélezni, a feszültséget megalapozni. Ekkor még izgalmas a játék, mert kitűnő színészek nagyszerű színpadi körülmények között és bimbódzó drámai szituációban színjátékba kezdenek, amely sokat ígérő folytatással kecsegtet. A „folytatás” nekem már akkor picit körülményeskedővé és lassúvá válik, amikor Anna, a vendéglős fiatal lánya (Pálmai Anna formálja meg ügyesen és adekvátan) többször és hosszú másodperceken át „terelgeti el” Hudetz figyelmét felelősségteljes munkájáról. Már a két színész első egymásra pillantásakor érződik, hogy itt valami baj lesz, és ahogy telnek a másodpercek, megy az évődés, egyre inkább világossá válik: Anna a gépezetbe került homokszem, most és miatta fogja az állomásfőnök lekésni azt a bizonyos mozdulatot.

Jelenet az előadásból / fotók: Dömölky Dániel

A katasztrófa után a darab realizmusa elkezd finoman abszurdba változni, ezt Bagossy László rendező nemhogy felismeri, hanem apró gesztusokkal ki is hangsúlyozza. Teljesen reális Ödön von Horváth meglátása, hogy a korabeli kisemberek lelkük mélyén – mai szóval – nagy katasztrófaturisták, a bámészkodók viselkedése, megszólalásuk a szituációban mégis szinte már abszurd („Nini, nézze, egy sebesült!”), az előadáson pedig a szenzációs túlélőként érkező Kohutot, a Fűtőt (Takátsy Péter) megtapsolják, ő élvezi is a hirtelen népszerűséget: többeknek kezet nyújtva, büszkén bemutatkozik.

A bemutató másnapján újraolvasva a drámát, megerősödött bennem, hogy az író a katasztrófa után fokozatosan, kisebb-nagyobb szünetekkel, visszalépésekkel ugyan, de igen határozottan a realizmusból az abszurditás felé viszi el a történetet, illetve annak motivációit. Sőt: ez az ide-odabillegő játék a dráma valódi, jelentéshordozó mozgatója, ettől válhat előadása egyszerű „bűn és bűnhődés” történetnél többé.
Bagossy is hasonló útra lép, de rendezésében inkább a különös realizmus jut diadalra, legalábbis ritkán, és csak rövid ideig sikerül elemelnie az előadást az egyszerűen értelmezhető rögvalóságtól. Nem egyszer, amikor erre kísérletet tesz – éppen a sikeres költői, avagy abszurd elvonatkoztatás hiánya miatt – a szereplők motivációi érthetetlennek, vagy legalábbis megalapozatlannak tetszenek. Rögtön a végére szaladva, például Hudetz „percenkénti” ötletváltásai (hogy tudniillik új öltönyt szerezve elmeneküljön, vagy öngyilkos legyen inkább, vagy pedig a földi igazságszolgáltatásra bízza magát) az előadáson valahogy a levegőben lógnak, mert nem teremtődik meg von Horváth abszurd világának atmoszférája (sem valami hasonló), amelyben átérezhetővé válhatna a (kis)emberek mindig valamilyen aktuális, befolyásolhatatlan felsőbb erő által irányított, hányattatott sorsa.

Rajkai Zoltán, Fullajtár Andrea, Keresztes Tamás

A baleset utáni ügyészi kihallgatás – bár elképesztő fordulatokkal szolgál – reálisan motivált: a féltékenységtől szinte eszét vesztő „öregecske” Hudetzné (Fullajtár Andrea játssza kitűnően) kitálalásával férjének és önmagának is súlyosan árt, Anna bűntudatból fakadó hazugsága is teljesen érthető. Izgalmassá és feszültséggel telivé a harmadik képben, az állomásfőnök visszatértekor a vendéglőben játszódó jelenetben válik az előadás. Itt kiteljesedik a közösség korlátoltsága, megmutatkozik, mennyire könnyen befolyásolhatók a nehéz sorsú, megélhetésért küzdő, beszűkült emberek. A hosszú vizsgálat után hazatért állomásfőnököt szinte hősként fogadják (fel sem merül bennük, hogy vétkes lehet), feleségét és sógorát (Alfonst, a drogériatulajdonost Elek Ferenc adja magas színvonalon, a tőle megszokott érzékenységgel) meg kirekesztik, pedig ők egyszer sem hazudtak. Hudetz és Anna kinti beszélgetésekor, amikor megszakításokkal mindig felhangzik a benti mulatság söröződala, azt gondolom, hogy ezek a figurák Ödön von Horváth tipikus, fasizálódó kisemberei. De nem a társadalomkritika és a történelmihelyzet-elemzés mentén bonyolódik tovább a történet, hanem a karakterek belső „bűn és bűnhődés”-motívumai erősödnek fel. Anna és Hudetz eljegyzik egymást a közös bűnben és a halálban (ez Hudetz szóhasználatában a gyilkosság eufémizmusa), Alfons a nővérét, Hudetznét is bűnösnek nevezi, mert állandó féltékenységével jóval fiatalabb férjét házasságuk rabjává tette. Hudetz már a gyilkossággal is egyéni feloldozást keres („valami nagyon nagy bűnt kell még elkövetnie, hogy megbüntethessék…”), és lényegében a darab végéig az állomásfőnök bűnhődése és feloldozhatósága marad a központi téma. Válasz azonban nincs. Sem Ödön von Horváth nem ad, sem Bagossy László.

A korábban épülgető áthallásos irreális-abszurd világ is összeomlik, amikor – Hudetz képzeletében – a holtak banálisan moralizálva kvaterkázni kezdenek. Mai világunknak szóló üzenetnek pedig kevés az, hogy a nagy bűnöket kisebb sorozatbűnök előzik meg, és a Hudetz által megfogalmazott végső tanulság is vékonykának tetszik: „A fődolog, hogy az ember ne maga ítélje el és ne maga mentse fel önmagát…” A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény. Nem erre a végítéletre készültem a biztató kezdet után.

Ödön von Horváth: A végítélet napja
Díszlet: Bagossy Levente m.v. Jelmez: Ignjatovic Kristina m.v. Zenei vezető: Darvas Ferenc m.v. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Tóth Judit. Fordította: Thurzó Gábor. Rendező: Bagossy László m.v.
Szereplők: Keresztes Tamás, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Ujlaki Dénes, Pálmai Anna, Ötvös András, Kiss Eszter, Jordán Adél, Bán János, Vajdai Vilmos, Rajkai Zoltán, Takátsy Péter, Kocsis Gergely, Tasnádi Bence; zongorista: Darvas Ferenc m.v. / Darvas Kristóf m.v.; továbbá Héricz Anna, Pilinszki Edit, Brusznyiczky János, Nagy Lajos.