Mert mi vagyunk a nép, és belőlünk áll a konvent, mi hallgatunk, és közülünk kiáltanak egyszer éljent, másszor haljont.

Közel húsz éve, 1994-ben Márton László a Színház hasábjain így kezdte a Danton haláláról (r.: Hargitai Iván) szóló kritikáját: „Eleinte azt hittem, hogy az előadásnak valamilyen egészen nyilvánvaló aktuálpolitikai értelme van. Mondjuk, a Fidesz belvillongásairól szól.” Majd néhány mondattal később így folytatta: „Vagy esetleg – morfondíroztam a további jelenetek láttán – azt látjuk, amint a fásult liberális értelmiséget lemossák a pályáról az acélos újtechnokraták?” Az előadás akkor a Katona József Színház Kamrájában ment, és hogy ma a nézők jelentős része gyaníthatóan hasonló feltevésekkel ül be a Vígszínház nézőterére, az máris sokat elmond aktuálpolitikáról és történelemről, a két dimenzióról, ahonnan a darab nézhető. Büchner 1835-ben (mindössze huszonkét évesen) írta meg első drámáját arról, hogy látja a történelmet és a forradalmat, miközben röpiratszerzőként (Hesseni Hírmondó, 1834) maga is cselekvő részese volt saját kora közéletének, a darab a rendőrségi nyomozás ideje közben, menekülőfélben született. (Az író két évvel és három drámával később halt meg, de vele nem hóhér, hanem a tífusz végzett.)
Alföldi Róbert rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy a mából néz rá 1794-re, hogy a vér, ami a színpadon folyik, a mi vér nélküli forradalmunk jó húsz éves kivéreztetésének a története is, amelynek során a „nem merik megtenni” mantrájától eljutunk a megérdemeljük kérdéséig vagy kijelentéséig.
A vér egyébként a nyaktilón folyik, és ez a nyaktiló uralja Menczel Róbert színpadképét. Már az elején úgy jön be Stohl András, farmerban, edzőcipőben, hogy a fejét nem látjuk a színpadot keresztbe szelő, óriási penge mögött. Ezen kívül egy háromelemes, többféleképpen variálható fémszerkezet alkotja a díszletet, amelyből, ha összetolják mindhárom részt, akár híd is lehetne, de nem annak használják, hanem szónoki emelvénynek, bírói pulpitusnak, a barikád egyik vagy másik oldalának, tehát olyasvalaminek, ami elválaszt, nem pedig összeköt. Nagy Fruzsina jelmezeiben keveredik a mai és a korhű, és van egy jelenet, amelyben Robespierre szigorú fekete felöltője és Danton vörös kabátja a fekete háttér előtt egy egész Stendhal-regényt varázsol oda László Zsolt és Stohl András köré.

László Zsolt és Stohl András / fotók: Kallos Bea – MTI

Nem könnyen játszható darab a Danton halála, tele van hosszú monológokkal, szónoklatokkal (ezek többsége egyébként történelmi dokumentumokon alapul), ezért egyes jelenetek könnyen statikussá válhatnak, a retorika rátelepedhet a drámára. A szövegben hemzsegnek a változó mélységű, szentenciaszerű kijelentések. Hogy csak egy – nem szó szerinti – példát hozzak: az élet egy epigramma, de hát kinek lenne kedve végigjátszani egy öt felvonásos előadást. A Kosztolányi-fordítás helyett újat használnak, Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor munkája jóval nyersebb, a mai, köznapi nyelvhasználathoz közelibb, és időnként a szentenciákat is magyarítja: lecsapunk néhány fejet, és a haza fényre derül.

László Zsolt és Stohl András

Ez a statikusság, szóközpontúság főleg az első felvonásban néha talán el is engedné a néző figyelmét, hogy ez mégsem történik meg, az annak a nagyon határozott rendezői szándéknak is köszönhető, hogy a nézőket direkt eszközökkel vonják be az előadásba, teszik a színpadon zajló történések részesévé. Folyton ránk gyújtják a villanyt, közénk jönnek, közülünk kiabálnak föl a színpadra, az arcunkba beszélnek, és ránk hivatkoznak, elsősorban is az egyetértésnek, belenyugvásnak vett némaságunkra. Mert mi vagyunk a nép, és belőlünk áll a konvent, mi hallgatunk, és közülünk kiáltanak egyszer éljent, másszor haljont. A másik eszköz, mely időnként kizökkent a retorikából, a zene: Bella Máté hol operettre, hol magyar nótára, hol kupléra emlékeztető dalai.

Nem kell ahhoz (és első látásra-hallásra talán nem is lehet) minden szónoklat minden mondatát pontosan értelmezni, szétszálazni és összerakni, hogy a nézőben mindez összeálljon egy gyanakvásra, félelemre és hallgatásra épülő, lépésről lépésre saját magát is szalámi taktikával felszámoló hatalmi mechanizmus rajzává.
A Stohl András – László Zsolt páros ezúttal is remekül működik. László Zsolt Robespierre-je egy (ólomsúlyos) tömbből faragott személyiség, önmagához is szigorú jezsuita alkat, aki hisz a terrror és az errrkölcs mindenhatóságában. (Ahogy a színész az r-eket pergeti, az megérne egy külön bekezdést). Stohl Dantonja jóval ellentmondásosabb: elege van a forradalomból, hárítana és élne bele a nagyvilágba, az ösztönlényből a halál közeledtével kell kihoznia a sorsával szembenéző embert. A harmadik ex nemzetis színész, Hevér Gábor Saint-Justje hol hangvesztő szónoki fortissimóba hergeli magát, hol rolleren cikázik a színpadon, épp olyan ügyesen, ahogy a többieket manipulálja. A népes szereplőgárdából még többen érdemelnének említést, mint például a Camille-t alakító Varju Kálmán, vagy a férje elvesztésébe beleőrülő feleséget játszó Bata Éva. Összességében azonban észrevehető némi stílusbeli különbség a nemzetis és a vígszínházas színészek között.
Furcsa szavunk a megérdemli, mert vonatkozhat jóra és rosszra egyaránt. Amikor Danton a vesztőhelyre megy, azt kéri, mutassák fel majd a fejét a népnek, mert megérdemli. Alföldi rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatásnak és a „nem merik megtenni” önáltatásának mindig az a vége, hogy – egy Rakovszky-verssel szólva – „az idő mint nyaktiló lesújt”. És aki hallgat és önáltat, az megérdemli. Okos, pontos és távolságtartó előadás született a Vígszínházban, utóbbi abban az értelemben, hogy megszólít, de érzelmileg nem, vagy csak pillanatokra von be. Nem rendít meg, de meggyőz a maga igazáról.

Georg Büchner: Danton halála
Fordítók: Bíró Bence e.h., Ivanyos Ambrus e.h., Thury Gábor e.h. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Nagy Fruzsina. Zene: Bella Máté. Mozgás: Király Attila. Dramaturg: Vörös Róbert. Irodalmi konzultáns: Forgách András. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Alföldi Róbert.
Játsszák: Stohl András, Varju Kálmán, Csőre Gábor, Józan László, Kerekes József, László Zsolt, Hevér Gábor, Király Attila, Mészáros Máté, Géczi Zoltán, Borbiczki Ferenc, Járó Zsuzsa, Bata Éva, Réti Adrienn, Hegyi Barbara, Karácsonyi Zoltán, Rajhona Ádám, Dengyel Iván. Lázár Balázs, Papp Dániel, Inotay Ákos, Fábián Szabolcs e.h., Gonda Kata e.h., Kopek Janka e.h., Mózes András e.h. Zongorán közreműködik: Furák Péter.