A milánói Piccolo Teatro 1983-ban Giorgio Strehler rendezésében mutatta be Shakespeare A vihar című színművét. Jan Kott tanulmánya és a rendező munkanaplója az előadás műsorfüzetében jelent meg.

Milyen mű, milyen szerző, milyen előadás lehetett volna magától értetődően alkalmasabb egy „Európa Színház” megnyitására, mint William Shakespeare és A vihar? Bár egy olasz színház, a milánói Piccolo Teatro előadásában, de olyan előadásban, amely megszületése első pillanatától fogva európai horizont felé tekintett, amely azzal a szándékkal jött létre, hogy megmutassa a színház emberi arcát. A színháznak azt a mindenkori misszióját, hogy kapcsolatot teremtsen földrészünk nyugtalan szívében élő emberek között.

Ezért vált hát számomra elkerülhetetlenné, hogy újra életre keltsem Shakespeare A viharját, melyet az 1978/1979-es évad során egyszer már színpadra vittem. A műnek szinte teljesen új előadását akartam megrendezni, jóllehet ez A vihar végül számtalan rezdülését a korábbi előadásból veszi át. Jó néhány szereplő megváltozott, remélem, néhány űrt sikerült kitöltenünk, az előző színpadra vitel kapcsán szerzett tapasztalatok és észrevételek is meghozták gyümölcsüket. Így azt mondhatom, hogy ez a mostani 1983-as A vihar-előadás az párizsi Odéon Európa Színház bemutatójára született, a mai nap gyermeke.
Ahogy Shakespeare A viharjának fénye egyre jobban bevilágítja, úgy válik számomra egyre világosabbá a téma, melyet az Európa Színház első évadja számára választottunk: a Színház – Illúzió – Hatalom hármassága. Én személy szerint úgy gondolom, A vihar világa valamiképpen mindig kapcsolódni fog ahhoz a dramaturgiához, amelyet az elkövetkezendő években színre viszünk akár az Európa Színházban, akár bármelyik más színházban, mert Shakespeare A viharja az európai színjátszás szíve, kiölhetetlen magja.
A vihar emberi és színházi történelmünk gyötrő, kínzó és káprázatos nyitánya. „Mert nagy bátorság, reményvesztett bátorság kell ahhoz, hogy ma újra életre keltsük A vihart. De talán éppen az ilyen tettekre van ma a legnagyobb szükség…”
Ezeket a sorokat A vihar próbáinak kezdetén írtam.
Most, miután megpróbáltuk újra életre kelteni, megerősíthetem az akkor írottakat. Megerősíthetem mindenekelőtt a belőlük sugárzó reménytelen fáradtságot és reménytelen bizalmat. Azt a bizalmat, azt az egyre inkább fogyó, de azért még mindig élő bizalmat, hogy ma a színház képes visszaadni egy emberi közösségnek azt, amit az már elveszíteni látszik: a létezés és az emberi együttélés értelmét.

Giorgio Strehler próbán. Luigi Ciminaghi felvétele

A vihar 1978-as előadása olyan pillanatban született, amely számomra úgy tűnt, az apokalipszis minden jegyét magán viselte. Aldo Moro meggyilkolásának tragikus évada volt ez. De egy satnya, korcs apokalipszis volt, amelyben minden összezavarodik, minden kioltja, megsemmisíti magát: lázadás, kitervelt gyilkosság, politikai rituálé, és mindez félelmetes közömbösséggel körülvéve. A történelem nem maradt távol attól a helytől, ahol előadásunkat felépítettük. A történelem nap nap után pontosan érkezett és érkezik a színház zárt falai közé, Milánóban éppúgy, mint Párizsban, egy színpadi világra, ahol egy kis közösség egy nagy költő szavain dolgozik, hogy meglelje az álmokat és a metaforák s az álmok valóságát. Nem könnyű álmokat.
Képek, hangok, jelentések, amelyek éppen a köröttünk zajló történelemmel ütközve mutatkoznak meg, mutatják fel, ma éppen úgy, mint akkor, a semmi tagadásának gesztusát, az értelem felbomlásával szembeszálló kísérlet erejét.
Éppen ezért mindaz, ami a színen zajlik, a reménytelenség kikerülhetetlen telítettségével bírt és bír. A vihar „reménytelen mű”, a reménynélküliség költeménye, de ugyanakkor aktív, cselekvő mű, amely nem az emberhez méltó létezésről történő öngyilkos lemondás gesztusának, hanem a jobbá válásnak a kérdését teszi fel.
Egy csodálatos és sikertelen emberi szándék kudarca miatti minden emberi teret átható végső kiáltást.
A vihar a végső kérdéseket teszi fel az ember sorsáról, a történelemről, ellentmondásairól, költészetről és színházról. A színházról mint az élethez minden másnál közelebb álló parafrázisról. És A vihar most, hogy már utolsó sorait halljuk, nem keserű ízt hagy maga után bennünk, hanem a nyugalom és a mély fájdalom furcsa együttes érzését, alkonyi fényben állunk, és szeretnénk, hogy minden újraszülessék a teremtés első napjának fényében, mert mély fájdalom kínoz bennünket, látva az emberi sorsot, amely olyan nehezen lel módot arra, hogy az emberért, de ne az ember ellen menjen végbe. Mégis A vihar, amikor végleg bezárul előttünk varázsos kapuja, a kifosztottság legmélyebb pontján ráébreszt bennünket annak a tudatára, hogy csak az emberi meghódítása, magunkévá tétele – ami nem egyszerűen könyörület, igazság vagy együttérzés, hanem az emberi realitás elfogadása, olyanként, amilyen, túl az édes utópián, túl a nagy tervek színes filmjén, a kemény gonosz valóság -, csak ennek a realitásnak az elfogadása segítheti igazán az embert, hogy a világot a kezébe vegye, nem azért, hogy elpusztítsa vagy meggyalázza, mint ahogy ezt, úgy tűnik, az ember történetének minden éles meredélyén megteszi.
A vihar egyre inkább úgy jelenik meg számunkra – túl minden más értelmezésén (politika, történelem, művészet, színház), melyekkel bőségesen el vagyunk látva -, mint a tudat útja, mint Prospero útja a „valóság meghódítása” felé, tehát mint a tudat fáradságos útja, a mi tudatunk, a játszók és nézők tudatának fáradságos útja.
De mindezen túl A vihar a színházról szóló nagy példabeszéd is. Az életre, a történelemre vonatkozó végső kérdések mellett Shakespeare a színjátszás sorsa felől is kérdez; vagyis hogyan és miért csinálunk mi színházat – mi, a színpad emberei, és miről kell, illetve lehet színházat csinálni.
Így hát, mint színházi munkát végzőket, saját személyünkben érint bennünket A vihar, ezért úgy kellett megcsinálnunk ezt az előadást, hogy több legyen egy előadásnál, hiszen szinte belekényszerített bennünket, hogy mindenünket neki adjuk. Ezért kellett ebben a négy órában valami módon összesűrítenünk egész eddigi történelmünket, egész jelenünket és mindazt a jövőt, amit sikerült kivennünk az előttünk kavargó sötétségből.
Most még inkább, mint eddig bármikor, egy olyan előadást nyújtunk át a közönségnek, amely a maga határaival bár, a maga fatális befejezetlenségében, az emberi létezés mélységeit kutatja, és ami más, mint egy bevégezhetetlen kísérlet, még akkor is, ha – mint minden valódi kísérletnek – befejezett formával, látható és ellenőrizhető eredménnyel kell bírnia. De a mi előadásunk olyan előadás, amely több kérdést vet fel, mint amennyi választ adhat.
Ez a színházi meditáció az ember teljes személyiségét oly döbbenetes totalitásba vonja be, melynek ereje bennünket sem hagyott érintetlenül. Meggyötört minket. Már csak az a kérdés marad hátra, vajon milyen visszhangot váltanak ki a nézőben ennek a költői műnek rettenetes akkordjai, amely mű számomra egyike az emberi szellem által létrehozott legnagyszerűbb alkotásoknak… Mennyire sikerülhetett tennünk valamit, hogy A viharral megváltozzék valami a világban, mint ahogy A vihar megváltoztatta azokat az embereket, akik végigélték a színpadon és a nézőtéren. Mindig olyan színházat próbáltunk csinálni, illúziók nélkül, de hittel, amely változtatni akar a világon. Soha nem éreztük még ennyire – mint most A viharban – mesterségünk tévelygő, reménytelen, dicsőséges felelősségét.

Mindkét írást fordította: Polákovits Nándor

Az Aeneis-részletet Lakatos István, az Odüsszeia-részletet Devecseri Gábor fordította.