Alföldi öt nemzeti színházas éve végül is a szó legigazabb és legmélyebb értelmében nemzeti év volt (ahogy Csáki könyvének alcíme is pontosan jelzi), azaz megmutatta, hogy a XXI. században mi lehet az ország első színházának nevében a „nemzeti” jelző értelme.

Az Öt nemzeti év alcímű kötet bevallottan és felvállaltan szubjektív mű, ugyanakkor tényszerű krónika is, és végső soron kordokumentum.

Csáki Judit nem titkolja, hogy közel áll hozzá az a színház, amelyet Alföldi Róbert művel, sőt, azt sem, hogy baráti kapcsolat van kettejük között. Ez alapvetően meghatározza a könyv hangvételét, a szerző érzelmi fűtöttségét, ami azonban nem homályosítja el az Alföldi-korszak kritikai vizsgálatát. Csáki nem felülnézetből szemléli a Nemzeti Színház legutóbbi öt évét, hanem a 2013-as, előre eldöntött kimenetelű igazgatóváltás pillanatától visszanézve idézi fel a vizsgált időszak történéseit. Ez a nézőpont eleve kijelöli a szerzőnek tárgyához való viszonyát, hiszen a 2012/ 13-as évad akarva-akaratlanul a búcsú jegyében zajlott, s ez a búcsú nemcsak a produkciókra, a társulat életére és a befogadók reakciójára hatott, hanem a visszatekintés is ebből az attitűdből fogalmazódik.
A 176 éves Nemzeti Színház viharos történelmében öt év nagyon kicsi hányad (3 százalék sincs), de e történelem csupa öt meg tíz évekből, Paulay Ede, Hevesi Sándor, Németh Antal, Major Tamás, Székely-Zsámbéki s mások korszakából áll össze, tehát mindegyik szakasz formálta azt a képet, amely összességében e nemzeti intézményünket jelenti és jellemzi. Természetesen Alföldi Róberté is hozzátett e képhez, s nem is keveset. Mindenekelőtt azzal, hogy markáns műsorpolitikájával, korszerű fogalmazásmódjával határozottan állást foglalt abban az Európa-szerte folyó diskurzusban, amely a nemzeti színházak jelenkori kulturális, ideológiai és társadalmi helyéről, szerepéről és feladatairól folyik. Vannak országok, ahol e polémia kizárólag művészi síkon zajlik, s vannak, ahol e kérdések mélyreható ideológiai és politikai színezetet kapnak. Tudjuk, ez utóbbi jellemző Magyarországra is, ahol a Nemzeti Színház ügye – megalakulásától kezdve, sőt, már azt megelőzően is – egyben politikai ügy is.
Soha nem elsősorban színházi szempontok határozták és határozzák meg, hogy mikor és hol épüljön vagy ne épüljön épület a Nemzeti hajlékául, hogy az milyen stílusú és felszereltségű legyen, hogy milyen mértékben szolgáljon esztétikai, illetve reprezentatív célokat, hogy ki álljon az élén, hogy milyen legyen a műsora meg a stílusa… Természetesen 2008-ban, Alföldi Róbert kinevezésekor sem pusztán esztétikai meggondolások vezették a döntéshozókat, de a leendő igazgató nem árult zsákbamacskát, pályázatából nem a meg- felelni akarást, hanem az öntörvényű színházcsinálás szándékát és lehetséges útjait lehetett kiolvasni.
Alföldi öt nemzeti színházas éve végül is a szó legigazabb és legmélyebb értelmében nemzeti év volt (ahogy Csáki könyvének alcíme is pontosan jelzi), azaz megmutatta, hogy a XXI. században mi lehet az ország első színházának nevében a „nemzeti” jelző értelme. Abban az örök vitában, hogy a Nemzeti Színház a múlt értékeinek hagyománytisztelő, muzeális megőrzője legyen-e, avagy gondolatilag és művészileg friss, aktuális, provokatív élményeket nyújtó agora, Alföldi az utóbbit képviselte, s ezt a színháztípust igyekezett megvalósítani.
Mint minden színház, Alföldi Nemzetije is bemutatott nagyszerű, jó és kevésbé sikerült előadásokat, de még ez utóbbiak esetében is lehetett tudni vagy érezni, hogy mi indokolta műsorra tűzésüket, a drámák kapcsán milyen probléma foglalkoztatta az alkotókat. Egyetlen premierre sem emlékszem, amelynél azt éreztem volna: a színház csupán letudott egy feladatot. Minden előadásban olyan kérdések fogalmazódtak meg, amelyek akár klasszikusok újraértelmezésekor, akár kortárs magyar vagy külföldi drámák bemutatásakor nagyon határozottan a mi mai életünkre vonatkoztak. Ez nemcsak a darabok kiválasztásából következett, hanem mindenekelőtt a művek színre állításának módjából, a problémaközpontú rendezői megközelítésből, a kérdésfeltevésekkel azonosulni tudó társulat magas szintű interpretálásából.
Alföldi színházában kortársiak lettek nemzeti klasszikusaink, kitágult a kanonizált nemzeti drámairodalmunk köre, közünk lett Ham- lethoz, Versinyinhez, Johannához vagy Oresztészhez, de éppen úgy az Angyalok Amerikában másságukat különbözőképpen megélő szereplőihez, a Mephisto színészéhez, a Bányavirág alkoholistáihoz. Színpadot kapott Esterházy Péter, Térey János, Závada Pál, de többek között Agota Kristof, Tábori György, Botho Strauss, Heiner Müller, John Osborne is, s olyan emblematikus előadások születtek, mint a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból vagy az Egyszer élünk.
Mindez olyan politikai közegben született meg, amelyben a kormányzó párt és a szélsőségesek folyamatos nyomás alatt tartották a színházat s igazgatóját. Ennek ellenére – vagy éppen ezért is – a színháznak erős és nagy törzsközönsége alakult ki, amelynek jelentős része fiatalokból állt, tehát Alföldiék meg tudták szólítani a kőszínházat többnyire elkerülő ifjúságot is.
Csáki Judit ezt a korszakot mutatja be, úgy – miként a bevezetőben írja -, „ahogy én láttam, persze: kritikusként, színházi szakmabeliként, nézőként, magánemberként”. Jó érzékkel akkor jelentette meg visszaemlékezését, amikor a téma nagyon is benne van a levegőben, hiszen alig pár hét telt el a könyvbemutató és a színházátadás között. Még mindenkiben – színészekben, közreműködőkben, munkatársakban éppen úgy, mint a rajongó nézőkben – ott élt az utolsó szezon sok bemutatójának, a repertoárdarabok zajos sikerű búcsúelőadásának, megannyi kísérőrendezvénynek az emléke, s a fájdalom, hogy egy elkezdett folyamat kiteljesedésének esélye elveszett.
Nehéz meghatározni a kötet műfaját, hiszen egyszerre szubjektív krónika és beszélgetések sora, nem mellékesen gazdag adatgyűjtemény (a bemutatók teljes adattára mellett a színház gazdálkodási mutatói, a befogadott vendégjátékoknak és a társulat vendégszerepléseinek jegyzéke, a szövegkönyvek, kiállítások s egyéb események lajstroma található a kötet végén lévő függelékben, amely Gálos Orsolya munkája).
Csáki Judit kronologikus rendben idézi fel az egyes évadokat, elsősorban saját emlékeire támaszkodva, ugyanakkor az előadások kritikai fogadtatásából is bőségesen tallózva. Az évad-összefoglalók során egyszerre szól Alföldi és a színház munkájáról, teljesítményéről, s megállapításait hol megerősíti, hol vitatja maga az egyik főszereplő, Alföldi Róbert, akinek utólagos kritikus-önkritikus kommentárjai, meghatott megjegyzései dramaturgiai struktúrát adnak a fejezeteknek. A szigorúan vett évadbeszámolók mellett a fejezetekben egy vagy több interjú, illetve egy-egy átfogóbb problémakör kifejtésére tett kísérlet is található.
A társulat jó néhány meghatározó színésze (Bánfalvi Eszter, Básti Juli, Blaskó Péter, László Zsolt, Molnár Piroska, Rába Roland, Stohl András, Udvaros Dorottya) mellett Csáki beszélgetett Mohácsi Jánossal – mindenekelőtt az Egyszer élünk apropóján, amelynek külön alfejezetet is szán, s amelyet nemcsak Alföldi, hanem a rendező is bejegyzésekkel lát el -, illetve Závada Pállal is. Az interjúk során az a folyamat, amelyet Csáki a maga szemszögéből láttat, más megvilágításban is látható, amikor a színészek felidézik az Alföldi-éra kezdeti hónapjainak súrlódásait, félelmeit és reményeit, majd a közös munkák élményeit s a búcsú, az ötéves korszak lezárásának traumáit, amelyre a szerző a beszélgetéseket rendre kifuttatja.
A szezonok köré épülő fejezetekben olyan témakörökről is szó esik, mint a társulatépítés, a másság, illetve a meztelenség megjelenése a színpadon, a 2010. december 1-jei jobbikos tüntetés és az ezzel szemben szerveződött ellentüntetés, s ezzel kapcsolatban az igazgatót ért vádak, valamint az igazgatóváltás s annak körülményei.
Az utolsó fejezet címe a Nemzeti dráma, s ebben a három, nemzeti klasszikusnak tekintett drámánk előadásáról külön is szól a szerző. Ehhez az összefoglalóhoz két olyan személlyel, Ascher Tamással és Koltai Tamással folytatott beszélgetés társul, akik külső szemlélői voltak az öt nemzeti évnek. Igen tanulságos összevetni az általuk elmondottakat a kötet egészében olvasottakkal, és számba venni, miben egyezik és tér el véleményük egymástól is, Csákiétól és a társulat tagjaiétól is. S azokétól is, akiket Csáki Judit még a Nemzetiből, illetve annak vonzásköréből megszólaltat (Nádasdy Ádám, Esterházy Péter, Makranczi Zalán, Znamenák István, Vörös Róbert, Gálos Orsolya, valamint Jászay Tamás és Pethő Tibor kritikusok, illetve Hajzer Éva néző). A kötetet egy Alföldi Róbert-interjú zárja, amely már a kulcsleadás után, a kézirat nyomdába kerülése előtt készült, kiteljesítve a társulat- és színházalakítás megszakadása miatti fájdalmat feldolgozó rendező és a továbblépés munkamániájába menekülő ember portréját.
Csáki Judit a bevezetőben is, később is hangsúlyozza: az a kép, amely a könyvből kirajzolódik, nem e rövid korszak objektív lenyomata – ehhez az eltelt idő kevés is, hisz még nem lehet kellő rálátásunk Alföldi öt évére -, hanem az ő komplex, magánemberien szubjektív és kritikusan objektív benyomásainak összessége. ő ilyennek látta Alföldi színházát. Mások részleteiben, hangsúlyaiban nem feltétlen ugyanígy látták-látják. Az is lehet, hogy összességében sem. Ennek az öt évnek a súlyát, jelentőségét igazából csak az utókor, a színháztörténet fogja kijelölni. Ehhez fontos adalék lehet ez a kötet, amely ma is, a későbbiekben is segít felidézni előadásokat, pillanatokat, hangulatokat, színházi-rendezői megoldásokat, azok társadalmi, ideológiai és politikai hátterét és következményeit, s ezáltal válik majd a kollektív emlékezet részévé.

Csáki Judit: Alföldi színháza.
Budapest, Libri Kiadó,
2013, 426 oldal