Egyszerűbb rossz szándékot feltételezni a másik emberről, mint tudomásul venni a különbözőséget, és a saját tévedésünk lehetőségét.

– A kritikával kapcsolatban ma az egyik fő tapasztalatunk, hogy nagyon kevéssé viseljük el. Vajon mi a lélektani oka annak, hogy nem bírjuk a kritikát?
– Egyrészt azok viselik rosszul a kritikát, akiknek bizonytalan az önbizalma. Természetesen egy egész társadalomra is jellemző lehet ez. A feldolgozatlan traumák okozta neurotikusság (a feldolgozatlan történelmi tévedések és sikerek) nem teszik lehetővé, hogy reális önképet alakítsunk ki. Sem a hibáink, sem az erősségeink nem kerülnek elismerésre. Nem lehetünk elfogadhatóak (magunk számára sem) a hibáinkkal, tévedéseinkkel együtt. Így nem marad más, mint tökéletesnek látni és láttatni magunkat, ebbe nem fér bele semmilyen kritika. Ha ez nem tartható fenn, akkor megsemmisülünk. Úgy érezzük, megszégyenítettek, kitagadtak bennünket. Ezért ragaszkodunk foggal-körömmel a tökéletességünk látszatához. Ehhez tartozik egy divatjamúlt szó még, a tisztelet. Mivel  önbecsülésünk ilyen ingatag lábakon áll, nehéz másokat tisztelni hibáikkal, tévedéseikkel vagy csak eltérő véleményükkel együtt. Valaki vagy megerősíti a mi tévedhetetlenségünkbe vetett hitünket, vagy ellenséggé válik, ha kritikát fogalmaz meg. Így viszont nem tudunk fejlődni, építkezni egymás tudásából, véleményéből. Egyszerűbb rossz szándékot feltételezni a másik emberről, mint tudomásul venni a különbözőséget és a saját tévedésünk lehetőségét. Gyakran tapasztalom ezt a terápiában éppúgy, mint a mindennapokban.
– Miben hasonlít a színházi helyezet a valóságra?

Néveri Emese. Schiller Kata felvétele

Néveri Emese. Schiller Kata felvétele

– Pontosan nem tudom, miben hasonlít a színház a valóságra, de a színház olyan, mint a szimbólumterápia, ami sűrítetten megmutat valamit a valóságból, ahogy egy álomszimbólum, egy meseszimbólum vagy egy kép a hipnózisban, s ebben a sűrítésben persze nagyon sok réteg van. A felszíni rétege például lehet olyan, mint a valóság, vagy a valóság egy kiragadott, fontos pillanata, aztán lehet egy viszonylag könnyen megérthető rétege, továbbá a mélyebbek, amelyeket jó esetben akár napok vagy hetek múlva ismerünk fel. A szimbólum mindig a valóságról szól, azonban intenzitásában más, mert sokkal több tényleges átélést képes megjeleníteni párhuzamosan, úgy, ahogy az életben az nem történik meg.
– Működhet terápiaként is a színház?
– Igen, különben nem is néznénk. A katarzis nemcsak azt jelenti, hogy intenzíven beleéljük magunkat egy helyzetbe, hanem azt is, hogy valamit megértünk – mélyebben vagy máshogy, mint korábban. Élmény átülni egy másik székbe, akár az ellenség székébe is, sőt egyidejűleg több igazságot, akár egymással szemben álló igazságokat is megélhetünk.
– Hogy látod, mennyire dolgoznak meg tudatosan mindezért a színészek?
– Az a gyanúm, hogy a jó színház sokkal elementárisabb annál, mint amit tudatosan elő lehet állítani. Az erős színházi pillanatokban nemcsak gondolat van, de érzés és indulat is: egyszerre – sőt ezek összhangban vannak egymással, úgy, ahogy az életben csak nagyon ritkán történik meg.
– Használsz drámaiságot, drámai feszültségét, katarzist terápia során? A terápiának is van dramaturgiája?
– Bármilyen terápiában, de a hipnoterápiában különösen megragadható a csúcspont, ilyen értelemben van dramaturgia: ahogy egyszer csak összeáll az én fejemben és a kliens fejében egy élettörténet, amelyen addig dolgoztunk – ezek az összeállások pedig nem függetlenek egymástól. Ha minden jól megy, az illető agyában megszületik egy narratíva a problémájáról, ami olyan, mint amikor egy előadás működni kezd. Ha ez sikerül egy terápiában, akkor annak hatására változhat, és másnaptól máshogy csinálhatja az életében azokat a dolgokat, amelyek addig problémaként voltak jelen – és egy előadás is képes változtatni az életen. A terápiában az is hasonló a színházhoz, hogy nem elég értelmi síkon okosan megoldani a problémát, hanem muszáj belekerülni érzelmileg, indulatilag is a változásba, hogy valóban történjen elmozdulás.
– Sok hasonlóság adódik színház és terápia közt.
– Igen. És ha a kritikát is belevesszük ebbe, akkor a kritikus a szimbólummagyarázó terapeuta, aki persze nem tárja fel minden rétegét a szimbólumnak, de amiről beszél, azt érzékletesen fogalmazza meg. A kritikusnak részt kell vennie az egészben, nem maradhat kívül, mégis meg kell tartania egy külső nézőpontot is, hogy tudatosan onnan is végigkövethesse, ami történik. Nem irigylésre méltó feladat, pláne, ha azt is hozzátesszük elvárásként, hogy mindezt fogalmazza meg úgy, hogy mindenki azt értse, amit mondani akar.
– Annyiban viszont különbözik a két dolog, hogy a terapeutát nem tekintik a klienssel szemben álló valakinek, a kritikust azonban jellemzően igen.
– A jó kritika hozzáad a színházhoz – az olyan, mint a színház után egy vacsora, nem pedig ítélethirdetés. Ehhez alighanem elsősorban személyesnek kell lennetek. A kritika ettől lehet érdekes színésznek, rendezőnek és nézőnek is. Nem túl izgalmas, ha a kritika mindössze hibajegyzék, mert akkor az olyan felszínes közlés, amit sok érintett pont ugyanúgy tud, mint a kritikus. A kritika – mondok egy másik modellhelyzetet – úgy lehet szupervízió is, ha tényleg olyasmit vesz észre, amit én nézőként nem.
– A szupervizor külső kontroll, aki megmond ezt meg azt, vagy valaki, akivel párbeszédet lehet folytatni?
– Van ilyen is, olyan is. A képzés során sokkal inkább kénytelen az ember a képző személyét autoritásként elfogadni, mint máskor, de ez vérmérséklet kérdése is – nyilván mindkét fél részéről.
– Mennyire szerep a munka? Szerep-e kritikusnak lenni?
– Persze, lehet játszani, komolyan véve egy választott karaktert is akár – mi is szoktuk terápiában használni ezt, de ez mindig rólunk szól, minket jelenít meg. A legkevésbé a szerep az érdekes, sokkal inkább a tartalom és a felvállalás, ami a szerep által eljátszható. Azt a kritikusszerepet lehet komolyan venni, amelyik tényleg a saját véleményét mondja a lehető legkarakánabban, úgy, hogy nem rejti el az egyéniségét úgynevezett szakmaiság vagy rutin mögé. A kritikus önfelvállalása fontos: nemcsak az okos megszólalásaival, hanem a tévedéseivel együtt.
– Ebben a beszélgetéssorozatban szinte minden színházi ember elmondta, hogy személyességet vár el a kritikustól, ugyanakkor a leghétköznapibb elvárás, hogy legyünk objektívek, és ne személyeskedjünk. A személyes beszédmód, illetve a személyeskedés persze merőben más, de ott biztos találkozik, hogy ha egy színész vagy egy rendező adott esetben nem hiteles, azt elég nehéz úgy közölni, hogy az semmilyen módon ne érintse a személyiségét.
– Minden jó színész érzi, tudja, milyen, amit csinál, hat-e, hiteles-e – de az nyilván másfajta érzékenységet érint, ha erről egy külső ember beszél.
– Az egyik legizgalmasabb feladat egyébként tényleg a belekerülés, az, hogy amennyire csak lehet, elkapjon a színház – persze tudnunk kell közben, mi történik kint és bent.
– Idővel nyilván meg lehet ezt is tanulni, ha ez a feladat, de a kritika utólagos interpretáció, írás közben nem tud jelen idejű lenni az élmény, amit pedig átélt. Lényegében csak intellektuálisan lehet rekonstruálni egy előadásban azt is, hogy mi történt a kritikussal, márpedig jó esetben annál sokkal több történik, mint amit le lehet írni.
– Igyekezni kell, hogy a tényeken túl még átszűrődjön a nézőtér és színpad közötti viszony is. Leírhatjuk az élményszerűséget is.
– Szerintem erre esély sincs, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy katartikus élmény volt-e az egész vagy sem, mert a leírás esetleges annak, aki olvassa, hiszen nincs egyértelmű megfeleltetés író és olvasó között, ezért szerintem inkább az értelmezés lehet érdekes, mert az olvasva befogadható. De mindezek nem a megtörtént dolgok: ilyen értelemben nem létezik az a fajta objektivitás, amit a kritika szerintem mindig keres.
– Azt is sokan válaszolták, hogy igen, a kritikusok is a színházi szakmához tartoznak, ellenben amikor szakmainak mondott, valójában politikai térben, nem tartalmi állításokkal szólják le az összes kritikust, akkor az látszólag nem zavar senkit. Bár hozzáteszem, mi sem szólaltunk meg minden alkalommal, amikor bizonyos színháziakkal elbánt a hatalom – még ha gyakran és sokan írtunk is ezekről az ügyekről, illetve próbáltunk tiltakozni több fórumon, tökéletesen eredménytelenül persze.
– Hát ez egy jelentős probléma ma minden szakmában. A munkájuk által híressé vált szakembereknek, akik személyesen értéket képviselnek, a magatartásukkal is ugyanezt kell képviselniük. Ha ők nem lojálisak, szolidárisak a szakmájukkal, a kollégáikkal, az értékeikkel, akkor annak hosszú távon nagyon sok rossz hozadéka lesz. Ezért is nincs olyan szerep, amiben nem vagyunk benne teljesen – ha nem állok ki mindig azért, amit fontosnak tartok, akkor elveszítem a hitelességemet, és többé nem mértékadó a véleményem.
– Mit lehet tenni?
– Nem tudom. Ha tudnám, csinálnám. Ráadásul egy ideje olyasmit tapasztalok, amit korábban még soha: azzal jönnek hozzám emberek, hogy arra keresik a magyarázatot, miért nem mentek még el az országból. Ijesztő látni, hogy nincs bátorság az emberekben. Nem nosztalgiából mondom, de a rendszerváltás előtt tipikusan ennek az ellenkezőjével lehetett találkozni. A legkülönösebb, hogy a huszonévesek nem foglalkoznak a közélettel, nem érzik problematikusnak, ami történik – annyira legalábbis nem, hogy tegyenek valamit. Szomorúan látom, hogy minden szakmát, csoportot kijátszanak egymás ellen, és mi ezt hagyjuk. Nem vagyunk képesek közösen gondolkodni, egymásnak engedményeket tenni, hanem várjuk, hogy hatalmi kegyben részesüljünk. És amíg nem tanuljuk meg, hogy nekem nem jobb attól, ha a másiknak rossz, addig remekül fog működni ez a fajta politika. Márpedig az óvodában és az iskolában sem arra szocializálják a gyerekeket, hogy együtt kell működni, mert az mindenkinek jó, hanem arra, hogy jobban kell érvényesülni, mint a többinek, sőt le kell nyomni ahhoz a másikat, hogy én nyerjek. Ezzel szemben az egyenrangúságot kellene megtanítani, azt, hogy többféle igazság elfér egymás mellett.
– Hogyan fér el egymás mellett sok igazság?
– A legtöbb dolog nem kizárólagos, mert mindig valamilyen közegben vagyunk, ahol jellemzően van legalább még egy valaki. Ez a valaki pedig feltehetően másmilyen, mint amilyenek mi vagyunk. Mi például tudjuk a terápiában, hogy az értelmezésünk valójában egy lehetséges értelmezési javaslat. Ehhez tudja a kliens hozzátenni a saját megértését, a saját igazságát. És van még egy nagyon fontos dolog a viszonyainkban, ami a terápiában is sokat segít, és gyanítom, a színházban is: a humor. Bár kevés a szakirodalma ennek, de az tudott, hogy akinek humora van, az nagyobb eséllyel gyógyul meg, mászik ki a bajból. Alighanem színház sincs humor nélkül: ha az alkotók véresen komolyan veszik magukat, akkor ott törvényszerűen elvész a humor, ami pedig nagyon árt a kreativitásnak. A pátosz kiheréli a művészetet.
Azon kívül, hogy humoros, neked milyen a jó színház?
– Amikor mindent megmozgat bennem, és nem látok ki a helyzetből: annyira nem, hogy már nem is a nézőtéren vagyok, hanem benne, a játékban – persze nem játszom az előadást, hanem élem a valóságát.

A sorozat korábbi beszélgetései: Tasnádi István és Pelsőczy Réka (2013. január), Novák Eszter és Goda Gábor (február), Söptei Andrea és Gáspár Ildikó (március), Térey János és Balog József (április), Gergye Krisztián és Adorjáni Bálint (május), Babarczy László és Sopsits Árpád (június), Cseke Péter és Jákfalvi Magdolna (július), Ónodi Eszter és Bocsárdi László (augusztus), Horváth Csaba és Perovics Zoltán (szeptember), Spiró György és Schilling Árpád (november).

Facebook Comments