Romániában is akadnak ‒ nem annyian, mint most Magyarországon ‒, akik azt szeretnék, hogy a színház csupán az öncélú szórakozás, a kikapcsolódás színhelye legyen.

Gáspárik Attila 1988-ban végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, ezután 2001-ig a vásárhelyi Nemzeti Színház tagja. 2007 óta tanít a Színművészeti Egyetemen, 2008-2011 között az egyetem rektora. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói posztját 2011 óta tölti be.

– Nemzeti színházat vezet, különleges státus ez, Erdélyben több szempontból is kiemelt pozíció – mit jelent ez?
– Nem tudom, hogy mi ma a nemzeti színház. A nemzeti színház egy szép múlt századi idea volt, a nemzetté válás fontos állomása. A szocializmusnak fantasztikus adományozó kedve volt, így történhetett, hogy egy országnak több nemzeti színháza is létrejött, itt Romániában is. Mindezzel együtt úgy érzem, hogy egy nemzetnek egy nemzeti színház „jár”. Mikor 1989-ben a Marosvásárhelyi Állami Színháznak megadták a Nemzeti státust, azt jelentette, hogy az intézmény több pénzből gazdálkodhatott. Akkor sem értette senki, mit jelent egy nemzeti színház magyar nyelven Romániában. Mára a helyzet megváltozott. Azt kell mondanom, hogy Romániában nem probléma a magyar anyanyelvet használni, legalábbis ami a színházakat illeti. Ceauşescu után megalakult Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Aradon a magyar színház, független társulatok is működnek, a bábszínházak száma is nőtt. Ma az a kihívás, hogy az anyagi biztonsággal rendelkező színház próbáljon meg egy felnőtt nemzet fejével gondolkodni. Alkotó módon hozzáállni a művészethez. Engedje meg a munkatársaknak hogy új formákat, tartalmakat, új színházi nyelvet keressenek. Nem azért, mert a régi unalmas. Egyszerűen az új kérdésekre új válaszokat kell adni, és ugyanakkor a régi kérdések régi válaszait is új formában kell megmutatni, bemutatni vagy esetleg felmutatni. Felénk a politikai és a gazdasági hatalom nem minden esetben szereti az ilyesmit. Romániában is akadnak – nem annyian, mint most Magyarországon -, akik azt szeretnék, hogy a színház csupán az öncélú szórakozás, a kikapcsolódás színhelye legyen. Ez itt főleg az önkormányzatok által patronált színházakra jellemző. A nemzetiket a minisztérium működteti.
– Korjelenség az anakronizmus, a tartalmatlanság és az ízléstelenség?
– Az önkormányzatok rájöttek arra, hogy rákényszeríthetik a színházakat az önfenntartásra. Ez csak úgy lehetséges, ha engednek a színvonalból. Ma egy politikusnak az az érdeke, hogy az ember menjen színházba, és szórakozzon. Számháború folyik a nézőkért, azért, hogy hány embert tudunk a szó legkonkrétabb értelmében kikapcsolni.

Gáspárik Attila. Bartha László felvétele

– Mit lép erre a politikai közhangulatra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház?
– Mi arra vállalkoztunk, hogy ha már minket ellát a minisztérium támogatással, próbáljunk meg az alapkérdésekre választ keresni. Kínáljunk egyfajta reflexiót arra, amiben mi élünk. Élettartamát tekintve a színházi előadás a legrövidebb ideig élő alkotás. Abban a pillanatban, ahogy a fény kialszik, vége az alkotásnak. Egy festmény elél öt-hatszáz, egy irodalmi mű két-háromszáz évet. Mindig azt hittük, hogy a film megmarad. Nem örök az se. Nem tehetünk mást itt a színházban, mint hogy a mát provokáljuk, anélkül, hogy megtagadnánk a múltat: érdekel minket a nemzeti, az európai identitás kérdése, érdekel, hogy a szerelem, a gyűlölet, a halál ma hogy néz ki a színpadon. A közönség fontos. Nagyon fontos. Igazán akkor szeretem, mikor nem passzív ezerfejű cézár, hanem aktív, az alkotásban részt vevő elem. Nem hiszek az üres házak művészetében.
– Két éve vezeti a színházat. Honnan indult, merre tart?
– Azt majd mások megállapítják. Egy hitehagyott, furcsa, hogy ne mondjam, fals hierarchiájú színházat vettem át. Olyat, amelyet a szakma már-már leírt, közönsége elhagyott.
– Itt működik egy nagyon fontos művészeti egyetem, stratégiai szakág a színház, van kikből választani, kikkel dolgozni.
– Az egyetemen lehetett néhány éve lemérni, hogy milyen rosszul megy a színház: egyszerűen elfogytak a felvételizők. Nem volt vonzó pályamodell a marosvásárhelyi színház.
– Pontosan milyen időszakról beszélünk?
– A közelmúltról. Hét-nyolc éve tizenkét helyre tizenkét felvételiző jött, mindenkit fel akartak venni, és akkor én azt kérdeztem: mi van akkor, ha ezek az emberek tehetségtelenek? Meg akartak győzni, hogy mindenkit fel kell venni, mert a diákok után kapjuk a támogatást. Végül tíz embert vettünk fel, öt végzett, de ők bárhol, bármilyen színházban megállják a helyüket. A város színházi állapota befolyásolja a jelentkezők számát. A körülmények jobbak, mint a pestiek. Mégis inkább Kolozsvárra mentek a hallgatók, abban a reményben, hátha valahol az utcán Tompa Gábornak megakad valakin a szeme. Ma szerencsére háromszoros túljelentkezés van.
– Nagyon régi ez a Kolozsvár-Marosvásárhely ellentét, mi van emögött?
– Ez a kis frusztrált kolozsváriak ellentéte a még kisebb, még frusztráltabb marosvásárhelyiekkel. A történet a negyvenes évek végén indult, mikor megalakult Marosvásárhelyen a Székely Színház, és akkoriban sokkal korszerűbb volt, mint a patinás kolozsvári. Személy szerint jól szórakozom rajta, de nem tudom komolyan venni. Számomra Erdély egy település, ahol Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár egy lakónegyed. Jókat nevettem azokon, akik pánikba estek és kiakadtak, hogy a nagyon tehetséges, szakmájában már külföldön is bizonyított Keresztes Attilával akarok dolgozni.
– Ezt fordítsuk le a kívülállók számára: miért volt ez baj?
– Az volt a baj, hogy ő Kolozsváron végzett, és attól tartottak, ha elhozom Marosvásárhelyre, akkor nem veszi majd fel a Vásárhelyen végzett hallgatókat.
– Mi volt ez a szerződtetés: békekötés?
– Nem. Béke csak a háborút követi. Nem háborúztam soha senkivel. Egyszerűen összhang van közöttünk szakmailag, régóta kinéztem magamnak őt, még 1995 körül, elsőéves egyetemista korában.
-Ez egy alkotói partizánakció; szélesebb körben ki lehet lépni az erdélyi magyar színházi konfliktusok tradíciójából?
– Nem ez a cél. Engem az érdekel, hogy egy olyan színházat rakjunk össze, amelyik középtávon elér az európai színvonalra, fogyaszthatóvá válik sok helyen, anélkül, hogy az identitását feladja. A rendezőktől is kompromisszummentes szereposztást kérek, senkinek nem tartozom felelősséggel a társulatból. Senki sem játszik alanyi jogon csak azért, mert éppen társulati tag.
– Mennyire korszakváltás az a program, amit ön követ?
– Hozott anyagból kellett elkezdenem a munkát. Nálunk a törvények védik az alkalmazottakat. A régi vezetés mindenkivel határozatlan idejű szerződést kötött. Nagyon heterogén volt a társulat. Voltak olyan tehetséges emberek, akik már évek óta nem tettek le az asztalra semmi fontosat vagy érdekeset. Most is van olyan, akinek minden reggel el kellene mennie a templomba hálát adni, hogy egyáltalán tag lehet nálunk. És van olyan színészünk, aki a világ bármely pontján színész lehetne. Nem volt itt tudatos társulatépítés soha. Az én ideálom egy olyan színház, amelyikben nincs társulat, és nincsenek műhelyek. Maga az alkotás folyik, és minden alkalomra csapatot keres magának az alkotó. A színésznek új impulzusokra van szüksége, abban hiszek, hogy ma itt vagyok, holnap ott, ma tévézek, holnapután filmezek. Persze ez megvalósíthatatlan állapot. Mindenesetre megszüntettem a rendezői és díszlettervezői posztokat. Szabad szakmák.
– A mobilitás feltételei adottak?
– Szerintem igen. Persze van tízes listám a társulatról, amelyet természetesen senki sem ismer. Erre építjük a műsorunkat, a marketingtervünket. Amúgy minden produkció előtt szereplőválogatást tartunk, az esélyegyenlőség nevében.
– Az igazgató benne van? Gáspárik Attila valamikor sokat játszott.
– Nincs benne. Egyrészt paranoiás vagyok, mindig azt hiszem, hogy azok, akik dolgozni akarnak velem, az igazgatónak akarnak megfelelni. Amúgy meg azért vonultam vissza az alkotásból, mert tudom, milyen nehéz együtt játszani egy igazgatóval. A kellékes hamarabb ugrik, az öltöztető élesebbre vasalja az inget. Fölösleges feszültségeket kelt a színpad körül. Két év alatt két kisebb szerepet vállaltam el, mert a korosztályom teljesen hiányzik a palettáról. Ketten végeztünk annak idején, Bács Miklós (aki Kolozsváron van és tanít) és én. Az előttünk és utánunk jövő nemzedék szinte teljes létszámban elment az országból.
– A színészek közül sokan hivatkoznak a „csapatra”?
– Ismerem a csapat-teoretikusokat. Minden a Csapat. Személy szerint nem hiszek az arctalan csapatokban. Egyik legfontosabb feladatom a színészek karrierjének menedzselése. A néző a színészre jön be a színházba, csak nagyon sokadik szempont a műfaj, még további a darab, és csak mindezek után „érdekes” a rendező. Ne áltassuk magunkat: a színházban elsősorban színész kell a közönségnek. A színész tízes listámat következetesen nyomjuk előre, nekik mindig kell játszaniuk. Lehet, hogy nem is tudják a színészek, hogy így gondozzuk a pályájukat, nem tudják, miért kell részt venniük előadásokon kívül sportrendezvényeken, közösségi eseményeken. Persze az összes színész problémája, öröme, születésnapja, „bogara” is nagyon fontos.
– Marosvásárhely sztárgyár?
– Igen, én hiszek a sztárságban, sztárnak lenni jó. Páger Antalnak, Major Tamásnak, Lohinszky Lorándnak, Mácsai Pálnak, Trill Zsoltnak… lenni jó volt.
– Lohinszkyhoz mérhető sztár ma már nincs az erdélyi színházi életben.
– Ez a média felelőssége. Az internetről sokkal hamarabb le lehet kapni és címlapra tenni Brad Pittet, mint egy köztünk élő színészre odafigyelni. Sztáron én azt értem, hogy komoly szakmai felkészültség és rátermettség, teljesítmény van az ismertség mögött. A közösségnek sztárokra van szüksége. Akkor érzem jól magam a városban, ha sztárokat látok magam körül. Amikor Marosvásárhelyre kerültem, fantasztikus volt Harag fehér inge, Csorba András szemöldöke, Lohinszky bevásárlókosara – ezek az epizódok, részletek tették a várost azzá, ami. Szeretni kell az ilyesmit, mert aztán… Lohinszky pár hónapja halt meg, kétségbeesetten írogattam a magyarországi hivatalosságoknak – még a konzuli gyászkoszorú sem érkezett meg. Több mint hatvan év a magyar színpadokon, több tucat magyar film, több mint száz felnevelt színész… Nekem azóta ne (igaz, azelőtt se) mondja senki, hogy a határok eltűntek, és a kettős állampolgársággal egyesült a nemzet! Egy határon túli Kossuth-díjas magyar színész sincs… Vagy Nemzet Színésze…
– Alföldi is marketing-szőnyegbombázást folytatott.
– Én őt kicsit sajnálom, olyan euforikus állapotban rúgták ki az évad végén, amilyenben nem lesz soha többé része. Nincs színházigazgató, aki ne szeretne így búcsúzni: megrendezhette a saját szakmai temetését, végignézhette az őszinte rajongást, ami körülvette. Hogy mennyi szólt ebből a rendszernek és mennyi a tehetségének, hát ezt se fogja senki eldönteni. De akárhogy veszem, magyaros volt, balladisztikus, katartikus. Csak azt nem értem, hogyan tudott az erkölcsi győzelemnek ebben az abszolút felfokozott pillanatában beülni egy kereskedelmi televízió kutyaütő műsorába, egynek lenni a többi közül. Sajnos itt látszik, hogy felénk a színház milyen provinciális. Vonatkozik ez az egész magyar nyelvű színjátszásra. Mikor Şerbant a kilencvenes évek elején Bukarestben kirúgták a Nemzeti éléről, egy rakás színház lihegett a kegyeiért, végül Amerikában kötött ki. Felénk? Elmész zsűritagnak. Ascher, Schilling, Mundruczó, Tompa Gábor, aki át tudta lépni a hegyeshalmi határt – a többi…?
– Van egy értékelvű, sztáralapú színháza, amelyben fontos a mobilitás. Hogyan működik Marosvásárhely a többi színházzal együtt és mellett, a Szeben-Kolozsvár tengelyen.
– Amikor az ember vezető szerephez jut, sorra veszi, milyen modellek vannak körülötte. Említette Nagyszebent és Kolozsvárt. Én nem akarom ezeket az utakat követni. El sem utasítom, de nem lehet átültetni a mintákat. Nekem erre a városra, erre a realitásra kell építkeznem. Olyan modellt akartam (akarok) meghonosítani, ami itt működik. Elférünk egymás mellett, mert akármilyen jó ez a két színház, csapnivalóan kevesen nézik. Azt mondják, a kolozsvári színháznak jó a nézettsége – a többi városhoz képest -, de ha azt vesszük, hogy a kolozsvári magyar nézők felét sem tudja megszólítani, akkor az nagy baj. Marosvásárhelyen az a cél, hogy a város lakosságának fele évente egyszer eljöjjön színházba, most közelítünk ehhez a célhoz, de ez tragikusan kevés. Romániában nem járnak színházba az emberek.
– Mit lehet tenni?
– Lépcsőház-politika. Lemegyünk az első fordulóig, és felhozzuk a közönséget az emeletre. Hosszú és alázatos munka. Ezért nem mondtam soha, hogy visszahozom a nézőket a színházba. Új közönséget, közösséget építünk. Ehhez az alap a komp-gondolat: két part között működünk, nagy dimenzióban Európa és a Balkán között, a katolicizmus és az ortodoxia, a román-magyar konfliktusok törésvonalán. Aknázzuk ezt ki, hogyan lehetne ezt az interkulturalitást beiktatni a programunkba; mi lenne, ha a román és a magyar színház mosolyogna egymásra, ahelyett, hogy azt kérném: beszéljék egymás nyelvét?
– Mindkét nyelven feliratozzák az előadásokat.
– Ez tapasz a sebre, mert aki eljön, az rendszerint beszéli a másik nyelvet, de jólesik neki, ha az anyanyelvén megszólítják. Évszázados kibeszéletlen arroganciák csapnak össze. Elképedtem, amikor Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című könyvét olvastam, hogy milyen trauma érte az ötvenes években itt a románságot, mikor bevezették az autonómiát. Rengeteg román családot megaláztak, az érintettek még élnek, görgetik ezeket a történeteket a szűkebb környezetükben. Hermetikusan élünk, nem kerül át egyik kultúrából a másikba a sérelem, orvosolni sem lehet. Ezen a mi színházunk segíthet; nem ez az alapvető cél, mert tulajdonképpen műalkotásokat hozunk létre, de ezekre az ügyekre nem lehet nem odafigyelni. Kevesen akarták felvállalni Székely Csaba Bánya-darabjait, mi vállaltuk a színrevitelt. Parlagon hevertek a szövegek, de látni kell, hogy nem ússzuk meg: magunkról kell beszélnünk, magunkról magunknak kell előadásokat gyártanunk. Ezek az előadások mindig telt házzal mennek. Nem mondhatjuk azt, hogy ez egy múltba forduló környezet, és csak Wass Albertre kíváncsi. Nagyon fontos és piacképes a kortárs tartalom.
– Formai szempontból merre halad a színház? Hagyományt is őriz, formát is bont – meddig fér el ez egymás mellett?
– Közel húsz előadása van a magyar tagozatnak aktívan műsoron. „Szoktatás” kérdése, hogy mit vár-akar a közönség. Nem űzhetem ki azt a nézőréteget, amelyik felejteni járt a színházba. Abban hiszek, hogy finom csavarral neveljük át a közönséget, pontosabban hozzuk közel a mai formákhoz. A klasszikus előadásokban megjelennek olyas elemek, amelyeket eddig nem láthattak. A My Fair Ladyben élő zenekarral játszottunk, a koreográfia Bodor Johanna munkája volt. A Bányavirágban bizonyított Székely Csaba-Sebestyén Aba páros készíti a következő szilveszteri előadást. Nem hiszek abban, hogy jön egy igazgató, eltöröl mindent, és egy csapásra minden más lesz. Ha tudnám, hogy mi a biztos recept, akkor sorok állnának a szobám előtt. Kísérletezek, keresek, ez nem egy kényelmes, megállapodott helyzet, ahol csak végrehajtjuk azt, amit már jól kitaláltunk. Mindennap újra kezdjük az építkezést. Ami állandó, az a kétkedés!
– Hány éves terve van, mennyire lát lőre?
– Iszonyatosan tudok improvizálni; lehet, hogy délután már a repülőtéren leszek légiforgalmi kísérő, vagy disznópásztor…
– Egy sztárgyáros azért ennél tudatosabb.
– Még van három évem, nincs nagyobb tervem, szeretném a mandátumot végigvinni. Szeretnék egy nagyon stabil, művészi szempontból megkerülhetetlen társulatnak a tagja lenni. Fáradt vagyok nagyon, nem tudom, meddig lehet kemény idegekkel bírni a megterhelést. Orosz Lujza mondta, hogy a színész idegei legyenek hajókötélből. Tudod, Attila – mondta pár éve -, mikor a műszak először hozza utánad a sámlit, hogy feltedd a lábad előadás közben, a színfalak mögött, na, akkor kell távozni. Végleg. Amíg bírom, maradok. Amúgy igazgatója vagyok egy román társulatnak is, egy másik kultúrának, egy másik érzékenységnek… Ott még rosszabb állapotban voltak a dolgok… Meséljek?