A román színházban igen jelentős a nyitottság a magyar felé, és fordítva is igaz ez az információáramlás és az együttműködések szintjén.

Alina Nelega marosvásárhelyi születésű író, drámaíró, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem tanára, a drámaírói mesteri program elindítója, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának vezetője. Az Ariel underground színház alapítója. Rudolf Hess tízparancsolata című darabját magyarul is játszották, regénye, Az utolsó boszork@any 2008-ban jelent meg magyarul.

– Igazi vegyes etnikumú városban nőttél fel, amely fele-fele arányban magyar és román. Itt nevelkedve bizonyára van valamilyen ideálod a multikulturalizmusról.
– Sajnos semmilyen ilyen természetű ideálom nincsen, mivel a kommunizmusban nőtten fel, s így a magyar kultúrát folyamatosan elfedte előlünk, románok elől a propaganda, valamint a magyar nyelvet megtanulhatóvá tevő struktúrák hiánya. Nyelv hiányában nem férhetsz hozzá a másik ember kultúrájához. Akkoriban a multikulturalitás egy általános és dominánsan román szószt jelentett, amiben a kisebbségi kultúrák úszkáltak. Szeretettem volna megtanulni magyarul valamiféle komolyabb oktatási keretek közt, és nem a tömbházak közt felcsípni egy-egy mondatot vagy mindennapi kifejezést a gyerekektől, akikkel játszottam, és akik egyébként románul beszéltek velem. És meg is maradtam ennyinél, hiszen egy másik kommunikációs szint számomra csak közvetítő nyelven keresztül lehetséges. Jó lenne például most veled is magyarul beszélgetni ebben az interjúban, ahogy te is elegánsan tudsz románul kérdezni.
– Most, ma milyen multikulturális valóságról beszélünk?
– Jobb szeretném, ha inkább interkulturalitásról lehetne beszélni, egymás el- és megismeréséről, egy olyan kultúraközi párbeszédről, ami igazi kölcsönös kapcsolatokat jelent, egyenlő esélyeket, és nem a többségi szósz felől közelíteni az apró kisebbségi szigetekig, hanem egyik kulturális kontinenstől a másik kontinensig haladni. És bár a magyarok nagy része, főleg az értelmiség jól ismeri a román kultúrát, irodalmat, színházat, filmet, ez nem igaz a románokra és a román értelmiségre sem. Én például, aki egy elsődlegesen magyar kultúrájú városban élek, csak az angol közvetítőnyelv segítségével férek hozzá (legalábbis részben) a magyar kultúrához. Számomra természetellenesnek tűnik, hogy a mellettem élőről ilyen kerülő utakon tudhassak meg bármit. Az iskolának gondja volt arra, hogy megtanuljak franciául, angolul és kicsit németül is, de senki sem törődött és ma se törődik azzal, hogy az erdélyi román gyerekeknek megkönnyítse a magyar nyelvhez és irodalomhoz való hozzáférését, tulajdonképpen diszkriminálva őket, és azt az érzést keltve, hogy idegenek a saját hazájukban.
– Azok a színházak, amelyekben a román és magyar nyelvű és kultúrájú társulatok ma együtt élnek, a kommunista kultúrpolitika hamis (vagy tán nem is annyira hamis) elképzelései alapján jöttek létre. Mi változott 1990 után?
– Erdélyben sok helyen, főleg 2000 után, ezek a társulatok szétváltak, és azóta is külön működnek. Azt hiszem, hogy ott, ahol megvan a párbeszéd lehetősége – Váradon, Temesvárt, Szatmáron, nyitottabb városokban, mint Marosvásárhely -, ez a különválás jó dolog. Ugyanilyen a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, amely nemzeti, de egyben nemzetközi intézmény is, ahova az egész európai régióból jönnek, ez román és magyar nyelven is működik, minden gond nélkül, közös projekteket szervezve. Ha azonban egy ilyen, ekkora nevelő hatással és identitásformáló erővel bíró intézmény, mint a Nemzeti Színház, szétválna román és magyar színházra, ez, attól tartok, mindkét oldalon túlkapásokhoz és a politika által is támogatott konfliktusokhoz vezetne.

Alina Nelega. Anda Cadariu felvétele

– A vásárhelyi színház az elmúlt két évtizedben mit tudott tükrözni a város etnikai összetételéből, a te interkulturalitás iránti vágyadból vagy egyszerűen csak a valóságból?
– A kilencvenes évek elején volt egyfajta kulturális nyitás, főleg bizonyos fesztiváloknak köszönhetően, de annak az érdeklődésnek a hatására is, amelyet Vásárhely ébresztett – egy olyan város, amelynek rehabilitáltatnia kellett magát az 1990 márciusában történt kulturális öngyilkossági kísérlete nyomán. Ez a nyitás azonban nem volt tartós. Megalkuvó színházvezetőket neveztek ki, akik egyre inkább a bezárkózást választották, főleg a román oldalon, s így a társulat klientúrára épült, és középszint alatti lett. De talán éppen ezért is születhetett számos független, alternatív kezdeményezés ebben a városban; 2005-ben Vásárhelyen volt a legtöbb színház Romániában, ha nem tévedek, összesen hat színház volt itt, ami egy százötvenezres város esetén nem kis dolog.
– Mit látsz Erdély más városaiban? Ez az együttélés tud-e platformmá válni a kulturális párbeszéd számára?
– A román színházban igen jelentős a nyitottság a magyar felé, és fordítva is igaz ez az információáramlás és az együttműködések szintjén. Ez egy folyamatos szakmai párbeszéd, ami sosem szakadt meg. A románok sokra tartják a magyarok fegyelmét és szigorát, a magyarok pedig a román kreativitást és örök improvizációs képességet. Ez igen termékeny kulturális csere. Ezen túl azonban nem hinném, hogy létezik egy igazi közös közönség, legfeljebb fesztiválokon vagy Bukarestben, ahol a magyar színházakat mindig jól fogadták.
– Minőségét tekintve milyen volt korábban a vásárhelyi Román Nemzeti? És milyen volt a viszony a két társulat között?
– Nem hinném, hogy bármilyen „viszonyról” lehetne beszélni 2011 előtt, mielőtt új csapat érkezett a színházba. Addig mindkét társulatnak megvolt a maga programja, persze a színészek ismerték és tisztelték egymást, néha megnézték egymást a színpadon, de ez inkább kivétel volt. Nem voltak közös projektek, semmi ilyesmi, és minden ilyen próbálkozást úgy tekintettek, mint a társulat életébe való illetéktelen beavatkozást.
– Mi a „ti” programotok Gáspárik Attilával? Volt-e közös elképzelés, vagy mindenkinek megvan a magáé?
– Engem Gáspárik hívott a vezetői csapatába, tehát ismertem a programját, részt vettem a megbeszélésein, és voltak javaslataim is, mielőtt az ő pályázata nyert volna a Kulturális Minisztériumban. Tulajdonképpen húsz éve ismerjük egymást, rektor korában együtt dolgoztunk az egyetemen, most is mindketten tanítunk, és azt hiszem, nagyon jól szót értünk egymással, mivel ő valódi kozmopolita, akinek van humora, szerteágazó vezetői tapasztalata, sokat volt Bukarestben, és jól ismeri a román kultúrát. Az ő programjának alapja a dialógus és a nyitás, ezért is vállaltam, hogy a román társulat életébe változásokat hozzak, ahol nagyon jó színészek vannak, de alig voltak láthatóak, és akkor is egy provinciális, poros és kínos repertoárban. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy három hónapig sem fogjuk kibírni, és lám, már több mint két éve dolgozunk együtt, és most már kezdenek látszani az eredmények is.
– A vásárhelyi Nemzeti életében volt más magyar vezető? Ha nem, most mi változott? És hogyan lehetett Gáspárik igazgató?
– A színház életében, mielőtt Nemzetivé vált volna, természetesen voltak magyar vezetők, hogy mindjárt a társulat nevét viselő Tompa Miklósra utaljunk, vagy a Színművészeti Egyetem korábbi rektorára, Csorba Andrásra. De valóban 1973 óta, amikor a színház új épületbe költözött, és Nemzeti lett, nem volt még magyar igazgató. Gáspárik az első, és szerintem ez a normalizálódás jele. Olyan pillanatban pályázta meg ezt a színházat, amikor mindenki menekült előle a rossz híre miatt. Miután átvette, a román társulat színészei nyomban elfogadták, szeretik és értékelik őt, ami néhány hónapja nyilvánvalóvá is vált, amikor egy durva politikai támadás nyomán a színészek és a többi színházi dolgozó – anélkül, hogy ezt bárki kérte volna tőlük! – egy mindkettőnket támogató nyilatkozatot küldött a Kulturális Minisztériumnak, a magyar társulat tagjaival. Először történt meg, hogy a két társulatnak azonos véleménye volt valamiről.
– Erre a konfliktusra még sort kerítünk. Mi volna az ideális együttműködés a két színház között?
– Ideális az volna, ha lenne közös közönségünk. Ez jelentené azt, hogy végre normálisak lettünk. Ami ezt az ideált illeti, ahogy mondod, fontos üzenet volna, hogy mindkét társulat feliratozza az előadásait – ám gyakran mondják nekem, hogy a magyarok tudnak románul, tehát a mi előadásainkon nincs szükség feliratokra, de én erre azt mondom, hogy ezek a feliratok valójában a románoknak szólnak, hogy emlékeztessék őket arra, nincsenek egyedül ebben a kulturális térben.
– Vannak közös projektek?
– Persze. Művészeti vezetőként az első előadásom, a Carmina burana óta, ami lényegében tánc, kevés benne a szöveg, az is latin nyelvű. Mindkét társulat színészei játszanak benne, ahogy mindkét egyetem hallgatói is. A Három pont című darabban, a román társulat munkájában beszélnek magyarul is. A román társulati tagok is játszanak a magyar előadásokban. De volt showcase, voltak konferenciák, volt egy mindkét nyelvű középiskolásoknak szóló projekt, melyet egy skót rendező irányított. Tervezzük azt is, hogy egy szilveszteri előadásban egyesítsük a magyar kabaréhagyományokat és a román mulatás hagyományait, Gigi Căciuleanu rendezésében. Talán ez volna az első alkalom, hogy a szilvesztert mindkét kultúra közönsége együtt ünnepelné.
– Mekkora a szabadságotok? Mennyire abszolút vagy relatív?
– Megvan a szabadságunk, hogy megcsináljuk, amit vállaltunk, és projektjeink átláthatóak, megtekinthetőek a színház weboldalán. Akadnak persze támadások és megfélemlítési kísérletek, de mi tesszük a dolgunk.
– Melyek volnának a két közösség elvárásai? És hogyan lehet az elvárásokon változtatni?
– A román közösség, azt hiszem, meg van lepve, de nagyon jó a sajtótámogatásunk, és az elmúlt húsz évben először a színházunk két előadással szerepel a Nemzeti Fesztiválon, egy-egy darabbal mindkét társulat. Mindkét közösséget meglepte, hogy bizonyos dolgok kimondatnak a színpadon, úgy, mint Székely Csaba darabjában, amelynek mindkét közösségből vannak nézői (románok persze kevesebben, de azért akadnak). Persze, hogy kezdetben volt valamelyes kényelmetlenség Csaba keserű szövegei hallatán, de az emberek nevetnek, és aztán beszélgetnek a darabról. Hát így válik egy előadás beszélgetési platformmá.
– Vásárhelyen született az első valóban többnyelvű és kultúraközi párbeszédet generáló előadás, a 20/20. Vásárhelyet a független színház modellvárosának is nevezik,1 s e független mozgalom egyik elindítója, alapítója vagy. Miért éppen Vásárhely?
– Mint ahogy említettem, ez volt a válasz arra, hogy nem volt itt más lehetőség. Akkoriban a Nemzeti halott hely volt, mindkét társulat szempontjából, ugyanakkor a színészeknek szükségük volt új tapasztalatokra, kihívásokra, hogy kiteljesíthessék magukat, úgyhogy ők voltak azok, akik valójában ezeket generálták. Létezik egyfajta versengés is, van egy egyetem, volt egy fesztivál, a Dramafest, egy nyitott színház, az Ariel bábszínház. Én, Sebestyén Aba, Nicu Mihoc színész – mi csak becsatornáztuk és összekapcsoltuk a városnak ezeket az energiáit.
– Hogyan látod a közszínház és a független együttműködését?
– A kolozsvári Ecsetgyárral volt már egy közös munkánk, és vannak még hasonló terveink. Egy olyan léptékű színháznak, mint a mienk, ilyen stabil infrastruktúrával – szerződtettünk új embereket is, akik a független szférából jönnek -, bizonyos kötelességei és kulturális felelőssége van, pontosan azért, mert közintézmény. Nemcsak a nemzeti örökséggel kell törődnünk, hanem a jelen élő kultúrájával is. Az egyetemmel és a fiatal művészekkel való együttműködés, akik általában független struktúrák körül csoportosulnak, gazdagít minket, és úgy hiszem, kötelező is ahhoz, hogy élők, figyelmesek maradhassunk, és legyen kapcsolatunk a valósággal.
– Te vagy az első nő Romániában, aki egy Nemzeti Színház élén áll, és emellett van egy másik identitásod, hiszen a független szférából érkezel. Kérlek, beszélj a romániai színházi vonatkozású gender-kérdésről, illetve azokról a független művészekről, akik belépnek a közszínházi rendszerbe.
– A színházban a nőket valamelyes bizalmatlanság övezi, még a rendezőket is, hiszen ez hatalmi helyzet, olyan, ami a nők számára tiltott terület. De ez a bizalmatlanság inkább implicit, mint kimondott. Mindenféle ideges reakció követte a mi kinevezésünket a Nemzeti élére – egy magyar meg egy nő! -, rágalmak és botrányok a helyi sajtóban és nem csak ott. De azt hiszem, ami az egészet kiváltotta, inkább a Gáspárik-féle program nyitottságától való félelem volt: más színházi formák, új nevek, új arcok, akik sokkal kevésbé „viselkednek”, olyan emberek, akik kultúrpolitikáról beszélnek, és nem vetik alá magukat talpnyalóként a kormánypolitikának. Hiszen bizonyos értelemben éppen ez az ellenmondás, amivel harcolok: mint független művész mindig baloldali vagy, egy közintézmény társulatának vezetőjeként azonban kormánystruktúrák szubvenciója alapján működsz, tehát mintegy jobbos vagy. Úgy vélem azonban, a művész lelkiismeretének szabadnak kell maradnia, és az állami támogatás politikailag nem határozhat meg téged. A nehézség azonban a teljes közösségnek a szolgálatában van, hiszen olyan dolgokra kell figyelned, amikre addig nem: például foglalkoznod kell a kulturális hagyományokkal, a nemzeti örökséggel vagy a kulturális emlékezettel. Mindenféle megemlékezéssel, ünnepekkel, konferenciákkal, évfordulókkal. Ilyesmivel eddig nem volt dolgom, nem érdekelt. Szerencsére Gáspárik egy pillanatig sem engedi, hogy elfelejtsem, és mindig emlékeztet arra, hogy bizony ezek a dolgok is szükségesek.
– Nemrég volt egy helyi szintű konfliktusotok. Hogy oldódott meg?
– Ez egy sűrített támadás volt bizonyos, hozzá nem értés miatt elbocsátott vezetők, frusztrált vidéki művészek és egy költői ambíciókat dédelgető politikus részéről. A helyi szintet azzal lépte át, hogy egy rágalmakkal teli panaszt küldtek a minisztériumba, amelynek nyomán bukaresti vizsgálóbizottság érkezett (és ez számunkra jól végződött). Gáspárikkal együtt úgy döntöttünk, hogy nem reagálunk a rágalmakra, párbeszédet nem folytatunk velük. Volt néhány sajtónyilatkozatunk, de a dolgokat próbáltuk minél nyugodtabban kezelni, főleg a személyeskedésre nem válaszoltunk. Azt hiszem, nagyon jól kezeltük ezt a konfliktust, nem hagytuk eluralkodni, bár nem volt könnyű. Egy adott időszakban azt mondták, hogy a román szenátus kulturális bizottságának minden ülése az én szidalmazásommal kezdődött. Ezek szerint tényleg nem sok dolguk van ezeknek az embereknek! Arra viszont nagyon jó volt, hogy láthatóvá vált a helyi és a szakmai sajtó véleménye, sok támogatás érkezett, adtunk néhány fontos helyen publikált interjút. Valahogy mindenki, aki számít, egyesült egy támogatói csoporttá. És mindkét társulat határozottan, közös nyilatkozatban kiállt a vezetés mellett a minisztérium előtt.
– A helyi politikának milyen hatása van a színházra, és milyen igényei vele szemben?
– Úgy vélem, a helyi vezetéssel való jó viszonyunk, a városi és megyei szintűvel, alapfontosságú a mi vásárhelyi jólétünk szempontjából. Egyébként Gáspárik diplomáciájának köszönhetően, de a jól kiválasztott helyi politikusoknak is, mindig támogattak és segítettek, különösebb beavatkozás nélkül. Én igazán nem panaszkodhatom, nagyon jó a viszonyunk, támogatták a projektjeinket, 2012-ben kétszer tízezer eurót is kaptunk a várostól és a megyétől a román társulat fennállásának ötvenéves évfordulójára, egy olyan eseményre, amelynek ezt a címet adtuk: „50 év kultúraköziség”, a mindkét oldali szélsőségesek nagy bánatára.
– És hogyan lavíroztok a (helyi) elvárások között?
– Itt válnak fontossá az igazgató vezetői képességei. Én erre képtelen volnék, bevallom. Általában nagyon idegesen reagálok, amikor a politika bele akar avatkozni a színházba – én a kommunizmusban nevelkedtem, és érzékeny vagyok. De a kompromisszumkészségnek is megvan a maga művészete, a méltó és intelligens formája, amit Gáspárik csodásan tud gyakorolni. A nélkül a védelem nélkül, amit ő az egyes művészeti programoknak biztosít, nem tudnék dolgozni, bármit is építeni a román társulatban. Az a támogatás, amit tőle kapunk, hogy biztonságban dolgozhassunk, és ne a kicsinyes konfliktusokban őrlődjünk fel, lehetővé tette a román társulat újjáélesztését.
– A minisztériumot általában könnyebb boldoggá tenni?
– Időről időre érkezik onnan is nyomás. Olykor a legfelsőbb szintről. Elég kellemetlen tud lenni. Eddig valahogy boldogultunk. Ami minket hitelesít, az talán a munkánk minősége és a helyi közösség támogatása, s a szakmáé is, hiszen jó a hírnevünk itthon. A Nemzeti Fesztivál nemrég egy beszélgetést szervezett a sikeres menedzsment kérdéseiről, ahová Gáspárikot szakértőként hívták meg, mint aki egy olyan színházat tudott feléleszteni, amely már régóta árnyékban volt.
– Melyek a színházad gyenge és erős pontjai?
– A kulturális nyitottság az erősségünk, és egyben a leggyengébb pontunk is. Hiszen remek dolog nyitottnak és átláthatónak lenni, de néha az előítéletek megvédenek. Meddig nyitsz, hogy ne veszítsd el az identitásod? Hol kezd a nyitottság veszélyessé válni? Egyelőre próbálom az értékcserét biztosítani és elkerülni a fanatizmust.
– Milyen szubjektív és objektív eredmények vannak?
– Egy társulat művészeti vezetőjének lenni irtó nehéz mesterség. Sok projektben dolgoztam független művészekkel, mindent csináltunk együtt a kávéfőzéstől az elszámolásig, lelkes emberekkel, akik most is velem jöttek, mert nélkülük nem boldogulnék. De ez sosem volt ennyire nehéz. Másrészt egyetemi tanárként sokat dolgozom, készülök, és ez máshogy vesz igénybe. A saját írói dolgaim inkább mindennapi kínlódássá változtak, szenvedek, mert most nem tudom ennek szentelni magam. Lehet, hogy arról kellene lemondani, ami a leginkább igénybe vesz – a művészeti vezetésről. De elindultam ezen az úton, és megláttam, hogy lehet tenni valamit: lehet dokumentarista drámát rendezni közszínházban, láttam, hogy a színészek nagy örömmel dolgoznak együtt, és tanulnak egymástól, és mintha feltámadtak volna, hogy lehet európai, nemzetközi projekteket csinálni, mint amilyen a Fabulamundi. Playwriting Europe, ami az első EU finanszírozta projekt a Nemzetiben kortárs drámának szentelve, s hogy a művészek keresnek, szeretnének eljönni Vásárhelyre, miközben évekig menekültek innen. Érzem, hogy teszek valamit másokért, és magamért is persze, meg ezért az egészen különleges városért, ahol születtem, és ami megérdemel egy igazi jó román színházat, egy olyat, amely tiszteletben tartja a magyar identitást, és magáénak érzi ezt a teret, amelyet megosztunk egymással.

1 Lásd erről Iulia Popovici írását 2013. decemberi számunkban.