…lehet bele akár aktuálpolitikát is hallani, de nem muszáj.

Ascher Tamás legújabb rendezése, a Fényevők olyan, mint egy örökmozgókép. Örök, mert több korszakot sűrít magába, és mert maga a színrevitel ténye mint az aktuálisként olvasás javaslata érthető; mozgó, mert az egyszerre megidézett korszakokban és azok között táncol; kép, mert társadalmi tabló. Olyan portré, amely nem egy adott pillanatot vagy állapotot rögzít és örökít meg a későbbi korok számára (ennyiben tehát ellép a szövegtől, mondhatni túlteljesíti, ahol a túl nem minőséget, pusztán többletet jelöl), hanem az adott megmerevedett állapotot megeleveníti, és mozgásba hozza – különféle korokban.
Ezt alapozza meg Khell Zsolt díszlete is: a szerzői instrukció szerinti régi úri ház itt egy szürke, omladozó falú tér, melyben a már megkopott szocreál bútorok jelzik egyrészt egy korszak letűntét, másrészt talán a jelen időt is, hiszen ez a berendezés, valamint a bútorok állapota nem ismeretlen a kortárs néző számára. A könyvhalmok és a tér felosztása az eredeti, gorkiji leírást látszanak követni, ha nem is szó szerint, de annyiban igen, hogy a tér logikájának meghatározó eleme a sok kijárat, amelyek kivezetnek abból az örökké büdös és füstös szobából, amelyben mindigcsak társalgás zajlik. A járkálás szinte folyamatosnak tűnik, mert valaki mindig érkezik, távozik vagy keresztül megy a téren, mintegy ellenpontozva azt a benyomást, hogy semmi sem történik a beszéden kívül. A mozgalmasság érzetét tovább fokozza, hogy Liza szobájához lépcső vezet fel, valamint az emelvény a nappali terén belül, amely az egyes szereplők életbölcsességeinek teátrális előadásakor színpad a szónok alatt. A mozgást, melynek ritmusa bizonytalan, mondhatni zaklatott, ezek az elemek determinálják.

Fekete Ernő, Ónodi Eszter és Kocsis Gergely / fotók: Szilágyi Lenke

A képszerűség is több szinten és többféle értelemben hatja át az előadást. A tér bal oldalán üveges tolóajtó nyílik az udvarra, ahol a kerti növényzet fehérre festett gallyakból álló absztrakt lugas. Amellett, hogy ez felvet kérdéseket azzal kapcsolatban, miféle valóság veheti körbe a ház lakóit, a belső térrel úgy is viszonyba lép, hogy az ajtóval szemben lévő falon egy kép lóg, amely  leginkább Malevics-féle szuprematista műnek tetszik. Vagyis lehet a kopott térben gazdag múlt nyoma: egy olyan értékes kép, amelyet valóban csak egy előkelő család engedhet meg magának. Másrészt működhet tükörként, mely a külvilág képét veri vissza, hiszen ez a formakompozíció mintegy ismétlése annak, ami a kijáraton keresztül látszik – a jelenlévőket pedig beszorítja ebbe a valóság és absztrakció közti állapotba. És végül lehet Dimitrij Vágin (Fekete Ernő) festménye, aki hol Jelenát (Ónodi Eszter), hol Borisz Csipurnojt (Nagy Ervin) vagy épp Romant (Lengyel Ferenc) mintázza nagy gonddal, s mivel a festő alapvetően emberábrázolással foglalkozik, így ez az értelmezés nem nélkülözi az iróniát sem. Ám nemcsak a falon függő kép érthető Dimitrij festményeként, hanem maga Ónodi Eszter is. A párbeszédekből kiderül, hogy a férfi előszeretettel készít képeket szerelme tárgyáról, Jelenáról, és az első felvonásban Ónodi, színes ruhájában, terebélyesre tupírozott vörös hajával olyan, mintha nem is múzsa lenne, hanem maga a festmény, mely a múzsa ihletésére született, vagyis összejátszik benne a kettő – színek erős kompozíciójaként úgy jelenik meg, mint egy Klee-mű.

Öltözködése egyébként a hatvanas évek végi felső osztálybeli nők viseletére emlékeztet, amivel már eleve színt visz a szürke háttérre, hiszen mindig üde megjelenése ellenpontozza a közeg kopottságát, örök ragyogást mutat a hanyatlásban. Szakács Györgyi jelmezei – ha lehet – még jobban megkeverik a korokat, mint a díszlet. Misa (Tasnádi Bence) megjelenése például már a hetvenes évekre utal, az eleven karakterű fiú, mintha a Grease-ből lépett volna elő, de van nyakkendő a nyolcvanas évekből, kortalan nejlon otthonka és munkás trikó, sőt Protaszov (Kocsis Gergely) a rövidnadrágos alkimista – megjelenése alapján – akár napjaink gyanúkeltő csodabogara is lehet. Egyrészt a szereplők anyagi helyzetére, másrészt jellemére is utalnak jelmezeik. A már említett Jelena ellentéte Liza (Pálmai Anna), aki örökké jellegtelen, egyszínű vagy sötét holmikat visel, így nemcsak a köntös jelzi betegségét (a vég örökös jelenlétét életében), hanem ez a színtelenség, sötétség is.

Kocsis Gergely és Csoma Judit

Ezt alátámasztja a zene hiánya is Liza személye körül. Az élőzene, melyet Kovács Márton egy harmonikára, egy hegedűre és egy elektromos gitárra komponált, nem korokkal játszik, hanem helyzetekkel. A belépőknél (melyekből, mint már említettem, van jó sok) többnyire, a színváltásoknál pedig mindig szól a muzsika. Amikor pedig Protaszov szónokol utópiájáról, vagy Jelena a jót és szépet ábrázoló művészetről, akkor a beszélő izgalmát a zene is fokozza, mondandójának tartalmát a zenei aláfestés tovább absztrahálja, annak fikcionalitását hangsúlyozva, hiszen a valóságban vajmi ritka jelenség, hogy az ember egyes megnyilvánulásait zenei aláfestés követné. Ugyanakkor Liza keserű mondatai a világ romlásáról és pusztulásáról csendben koppannak, szavait nem lágyítják kellemes dallamok.

Pálmai Anna többnyire fojtott, keserű hangon mondja bele a csöndbe Liza pesszimista gondolatait. A passzív nőéit, aki leginkább ülő vagy fekvő testhelyzetben van, keveset mozog, nem rohangál, hanem körülötte rohangálnak (leginkább a dada: Csoma Judit), nem kezdeményez, hanem hárít, nem vall, hanem tagad (például Borisz Csipurnoj iránt érzett szerelmét). Színészi játék szempontjából az ellentétes pólust Melanyija jelenti, akit Jordán Adél vad mozdulatokkal és széles skálán mozgó hangerővel jellemez. Hevesen kapja el Protaszovot, a lába elé veti magát, öleli, érinti, ahol éri. Gesztusai túlzónak hatnak, s mivel ehhez hozzáadódik pátoszosan fátyolos hanghordozása is, játéka önparódiába csap át. Ám Jordán némi esetlenséggel színezi tovább karakterét, s ez tragédiával szövi át a visszautasított nő helyzetét, árnyalja a viselkedésén átszűrődő személyiségét.
Az őt jellemző kettősség – az eredeti darabból adódóan is – a teljes előadásnak fontos vonása: bőven van min nevetni, közben végig ott lebeg az egyes sorsok és a (sors)közösség tragédiájának feszültsége, ám ezek az ellentétek megférnek egyazon képen. S nemcsak megférnek rajta, mozgásba is hozzák azt, kibillentik a történetet a múltból, de nem tapasztják a jelenhez. Ezért van az, hogy lehet bele akár aktuálpolitikát is hallani, de nem muszáj. És ez nagyon jól esik.

Fényevők
Makszim Gorkij A nap gyermekei című drámáját fordította és átdolgozta: Radnai Annamária. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Fény: Bányai Tamás.
Zene: Kovács Márton. Dramaturg: Radnai Annamária. Asszisztens: Tiwald György. Munkatárs: Zsigó Anna e. h. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Nagy Ervin, Jordán Adél, Máté Gábor, Tasnádi Bence, Bezerédi Zoltán, Kiss Eszter, Ötvös András, Csoma Judit m. v., Lengyel Ferenc, Pálos Hanna, Vajdai Vilmos, Mészáros Piroska m. v.