A magyar nézőnek ismerős ez a világ, amelynek jellemzője a „híres-neves ír köd, ahol igaznak látszik a hazug, és hazugnak az igaz”.

Határozott letisztulási folyamat figyelhető meg Horváth Csaba rendező-koreográfusi életművében: néhány évvel ezelőtti munkáiban sokkal több megkoreografált mozdulat, szimbolikus tárgyi eszköz és „fizikai akció” szerepelt. A mindezekhez társított szövegtestek pedig – néhány kivételtől eltekintve – nem követték színdarab hagyományos dramaturgiáját, hanem drámai dialógusoktól messze elrugaszkodott líra- vagy prózatöredékek voltak. Ha darabhű volt a felhangzó szöveg (mint például az Éjjeli menedékhelyben, A fizikusokban, a Troilus és Cressidában, a Godot-ban vagy az Ó, azok a szép napok!-ban), szüntelen elidegenítő akciók és/vagy sűrűre koreografált mozdulatsorozatok kísérték azt, a hagyományosnak vagy klasszicizálódottnak nevezhető drámai szövegekbe pedig új, stílusban-formában elütő szövegrétegek kerültek (A tavasz ébredése). De készített Horváth nagy ívű, gazdag kiállítású, sokszor képzőművészeti ihletésű „fizikai színházi” előadást frissen íródott költői epikus műre (Kalevala), szabadvers-formájú prózára (A tiszta méz) vagy egyéb szövegekre (Isteni vidékek, Sakk-játék, Ruben Brandt). A letisztulási folyamat bizonyos jelei már A nagy füzetben megmutatkoznak, még akkor is, ha az irodalmi alapja nem is drámai, hanem prózai mű (és jelképes tárgyak is szép számmal szerepelnek benne), a színészhallgatóknak készített feszes, burjánzó akciókat és oda nem illő tárgyakat visszafogottan alkalmazó, dráma- és szöveghű Vérnász kiérlelt, kevesebb eszközzel is erősen ható előadás, a legfrissebb Irtás pedig már lassan hagyományos színházi rendezésnek nevezhető.

Földeáki Nóra

A tekintetben egészen biztosan, hogy Helen Edmundson kortárs brit drámaíró darabja az ókori görögökig visszavezethető klasszikus dramaturgiai szabályok szerint működő, jól megírt, hagyományosan építkező drámai mű, melynek ívét, kronológiáját, szövegét Horváth ezúttal nem tördelte szét, sőt, egy-két fizikai színházi alapötletre végig következetesen támaszkodva, önmagához képest kevés elidegenítő artisztikus mozgást alkalmazva, inkább dramatikus szószínházi előadást rendezett.

Az egyszerűsödés, letisztulás célirányosabb fókuszolással és fokozottabb elmélyüléssel is jár. Okait felesleges találgatni, elég a következményeit élvezni. Jómagam (nem csak Horváth Csaba rendezéseiben) mindig is kétkedve szemléltem a trendeket felszínesen követő korszerűsítési akciókat, a motiválatlan elidegenítést és dekonstruálást, melyeknek oltárán nem egyszer értelmetlenül elveszni kényszerülnek értékek is – kényszeresen meghaladandónak kikiáltott, hagyományos voltuk miatt. Olyan értékek, mint például a jól megírt színdarab. Viszont lehengerlőnek érzem, és nagyszerűnek gondolom, ha a mozgásos akciók (vagy éppen az artisztikusan beállított mozdulatlanság) többletet képesek teremteni, ezáltal a korszerűsödés gazdagodással is jár, még ha – mint minden gazdagodásért – ezért a néző fáradsággal is fizet.

Az Irtás elidegenítő, mindemellett szimbolikus eszközei, tárgyai, valamint a sokmozgásos akciók és a különleges testhelyzetek, gesztusok és élő szoborkompozíciók kitágítják az előadáson az értelmezés és érzékelés lehetőségeit, így többlet teremtődik, mely a felhangzó verbális szöveg konkrét jelentésén, a konkrét nyelvi valóságán túl egy nyelven túli valóságra mutat, mely persze – és ez az értelmes át- és továbbértelmezés sine qua non-ja – valamilyen módon a konkrét nyelvi valósággal is adekvát. Tehát: nem motiválatlanul szabad, követhetetlenül asszociatív, kontrollálhatatlan és értelmezhetetlen a „másvilága”.

Krisztik Csaba és Ostorházi Bernadett

A színpad jobb oldalán homokzsákokból épült masszív erődítmény áll (hamar kiderül: egy angol nemes kastélya az 1650-es években, melyben az ír feleségnek éppen gyereke született), a baloldalon szoborfarkasok (mert a kastélyt erdő övezi). A későbbiekben a farkasoknak sok szerep jut: küzdenek velük, lovagolják, hanyatt fektetve sorba rakják őket, hogy át tudják rajtuk küzdeni magukat a szereplők. Hasonló szerep jut a zsákoknak is: lebontják a belőlük épült „kastélyt” (párhuzamban az otthon felbomlásával), földre terítik őket, jó részüket fel is nyitják, és kiszórják belőlük a barna földet, melyen üldözők és üldözöttek átgázolnak, melyet bűnösök és ártatlanok fejükre öntenek, melyben az áldozatok eltemetődnek. A szereplőkön a kor viseletére emlékeztető szabású, selyemfényű fekete ruhadarabok, a hosszú szoknyák, a buggyos ujjak íves esése extrém, „fekete esztétikát” kölcsönöz a különös pózokba beállított alakoknak. (A hosszú, korhű kiegészítők többsége a későbbiekben fokozatosan lekerül a szereplőkről.)

A történet minden kor minden régiójában jelentéses (és különböző megnyilvánulási formákban – sajnos – aktuális is): a királyhű ír felkelés (1649-52) elfojtása után a kezdetben demokratikus Cromwell a parlament támogatásával egyeduralomra tör (kinevezik lordprotektornak), és elűzi otthonukból, megöleti az íreket – az ártatlanokat, az együttműködőket is, csak mert írek. Robert Preston angol földbirtokos (Andrássy Máté) felesége, Madeleine (Ostorházi Bernadett) ír, bár kapcsolatuk igazi szerelem, a politika és a hatalom fenyegetése mégis tönkreteszi házasságukat. Madeleine gyermekével elhagyja férjét, megpróbálja megmenteni ír rokonait és barátait. A széthullás elkerülhetetlen és végzetes, az áldozat súlyos, a veszteség feldolgozhatatlan, az elkövetett bűnök megbocsáthatatlanok.

Az alaphelyzet és nem kevés megfogalmazás egyértelműen utal XX. századi történelmünkre és jelenünkre. Néhány megszólalás, szituáció: „A földeket Cromwell emberei, meg a hűségesek kapják – fizetségül.” Preston cserbenhagyja, megtagadja ír feleségét: „Én tisztességes angol ember vagyok, bárcsak ne találkoztam volna a feleségemmel.” Az üldözött (ír) Madeleine (angol) férjének: én megpróbálok szembenézni a múlttal, te pedig el akarod képzelni a jövőt. A diktatúra étvágya csillapíthatatlan, nem áll le addig, míg minden másmilyennel le nem számol. Az ártatlan, „csak ír” Solomon Winter (Pallag Márton) nem érti, miért kell elhagynia az otthonát, ha valóban ártatlan. „A gyilkosok után sorra kerül maga is, Winter úr” – hangzik Sir Charles Sturman, az angol helytartó (Krisztik Csaba) válasza. A csupán szorgos munka még az angol nemestől sem elegendő, mert „előbb az ország legyen biztonságos és istennek tetsző, utána ültetgethet”.

Mindezek ellenére az előadás direkte nem politizál. Fenti idézetekre nem kerül különleges hangsúly, de az áthallásos mondatok a híreket olvasó-halló néző fülét elkerülhetetlenül megütik. Az előadás valójában a drámai erejével hat, és azzal a különleges, félelemmel, misztikummal teli világával, melyet Horváth Csaba immár kiérlelt, nyelvteremtő színházi eszközeivel igen érzékletesen megjelenít. A magyar nézőnek ismerős ez a világ, amelynek jellemzője a „híres-neves ír köd, ahol igaznak látszik a hazug, és hazugnak az igaz”. Ha valamiféle állásfoglalás, vagy üzenet kiolvasható az előadásból, én a Solomon felesége, Susaneh (Zarnóczai Gizella) által a vége felé megfogalmazott szentenciát tartom annak: „így válik ketté a világ: van, akinek él a szívében a jó, és van, akiében nem” (értsd: nem a származás, hanem az erkölcsi tartás teszi emberré az embert).

A szereplők teljesítménye kiemelkedő, játékuk, jelenlétük magával ragadó, lebilincselő. A már említettek mellett még feltétlenül kiemelendő Killiane Farrell (Madeleine húga, az elhurcolt ír lány) szerepében Földeáki Nóra. Néhány éves kihagyás után tért vissza a színpadra, és máris újra a Forte Társulat utánozhatatlan, másolhatatlan egyéni színfoltja. És még egy mondat Madeleine alakítójáról: Ostorházi Bernadettnek ragyogó, hiteles, drámai játékáért máris odaadnám a legígéretesebb pályakezdő díját… De még csak egyetemi hallgató.

Helen Edmundson: Irtás

Zene: Ökrös Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Díszlet: Antal Csaba. Díszlettervező munkatársa: Juristovszky Sosa. Fény: Payer Ferenc. Dramaturg: Upor László.
Produkciós vezető: Számel Judit. Rendezőasszisztens: Sólyom-Nagy Fanni.
Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Földeáki Nóra, Kádas József, Pallag Márton e. h., Zarnóczai Gizella, Andrássy Máté, Ostorházi Bernadett e. h., Krisztik Csaba, Fehér László e. h., Nagy Norbert e. h.