Nem titkoljuk, hogy sorozatunkkal a Színház folyóirat immár negyvenhét éves archívumára (is) szeretnénk figyelmet terelni. De mivel, és főleg kikkel tudnánk ezt megtenni, mint az arra leginkább érdemesekkel. Elhatároztuk, hogy nagy színészeinket „e-book” kötettel fogjuk köszönteni születésnapjukon. A Nemzet Színészeivel kezdjük…

A Galilei élete-kritikából választottunk részletet a kötet ajánlásához:

„Ezekről az egymásba csúsztatott korokról Galilei most már négyszáz évet átfogó érvénnyel mondhatja ki a szentenciát: „Rohadt egy világ.” Az életkora és korpulenciája előrehaladtával nagy színésszé érett Király Levente alig mozdulva, szinte helyváltoztatás nélkül ábrázolja a korlátok közé zárt szellem mozgékonyságát. Gubbaszt a pamlagon, körülötte sivár berendezés, se könyvek, se asztronómiai eszközök, körző, szögmérő, ilyesmi, mindezek nem szükségesek ahhoz, hogy tudós értelmiségi vagy munkában elmerült csillagász benyomását keltse; de azért magától értetődik, hogy a Discorsi titokban készült „másodpéldányát” flopin adja oda a művet a határon átcsempészni készülő Andreának. (Furcsa dolog a jó színház esztétikája: nem jut eszünkbe töprengeni, hogyan lehet az inkvizíció korában és házi őrizetben elrejteni a számítógépet; de a Katona Hedda Gablerében földühít, hogy ha Lövborg netán elmenti a könyvét, nem következik be a tragédia.)
Állványra szerelt távcső áll az ablaknál, föltehetően a szemben lévő szalagház fölé irányítva, egyszerű darab, papundekli, még csak kihúzni se lehet, Király időnként föltérdel a pamlagra, hanyagul, fél fordulattal, belenéz a csőbe, konstatálja a látványt, másokat is biztat a tapasztalásra. Bölcs, egykedvű, tárgyilagos. Tétlenségbe ritkán szorul ennyi szuggesztivitás. Markában tartja a szabadesést demonstráló kavicsot, a „bizonyító követ”, bal kezében rázogatja, várakozó türelmetlenségében az ujjait dörzsöli. Fölélénkül, mihelyt munkához lát, „réztükröt és ernyőt” hozat – csinosan kasírozott parabolaernyő, sztaniollal kibélelve -, ilyenkor meghal körülötte a világ. Ledől a pamlagra, amikor a szituáció szerint nincs jelen – az inkvizíció előtt áll, a többiek arra várnak, lesz-e visszavonás -, mozdulatlan hasa föltornyosul, nem látni az arcát, nem is kell, ez a „dolog” a világnak történik, nem vele, ő kívül van, kilép önmagából, nem vesz részt benne. Élvezeteit, a gondolkodást és a gasztronómiát befelé, a szakállába mosolyogva gyakorolja. Lakonikus, tömör, magasrendű színjátszás ez, ajnározott piknikusok, körüllihegett, parlagi basszus-buffók között ő az igazi Falstaff; a tartalmi telítettség nem mutatványokban, önmutogatásban, koordinálatlan gesztikulációban nyilvánul meg, hanem a lefojtott, felszín alatti feszültségben.
Hosszú, kitartott moccanatlanságban ritkán rejlik nagyobb dinamika, mint amikor a Sarti asszonyt játszó Farkas Andreával végtelennek tűnő ideig némán egymásra szögezik pillantásukat: a pestis elől való menekülés kérdése dől el a szemek és a tartás párbajában. Az utolsó jelenetben a lelassult, szaggatott beszéd jelzi a fizikum hanyatlását, a megöregedést. A szellemi és a kulináris élvezet még egyszer fölélénkíti; a liba elfogyasztása közben teljesen önmagába fordul, de éberen visszautasítja Andrea nagylelkű, „megbocsátással” elegy elismerését. Sűrített, „paneltalanított” pillanat: nincs kéznyújtás, a tanítvány keze lassan araszolva elindul az étkezéssel elfoglalt, villát tartó kéz felé, amíg a tárgyilagos elutasító mondat meg nem állítja.
Király Levente Galileijében fikarcnyi önmeghatódás, önsajnálat, mártírérzelem, rejtett pátosz sem található; kommentár nélkül számol el magával és a világgal. A részletezéstől megóvott színészi játék emblematikus egyszerűségét Zsótér a festői beállítások lassan mozduló, barokkos-ironikus stilizációjával nyomatékosítja. A Galilei-recepció XVII. századi társadalmi eseményei – távcsőbemutató, tudományos konzílium, kihallgatás – pittoreszk élőképekké szerveződnek. A színek, a formák, az ikonográfia a Galilei-kortárs Caravaggiót idézik.

(Koltai Tamás: A gondolkodás hedonistája, Színház, 2002. április)

2014. március 6.