Ez az előadás nem a diktatúráról, hanem a diktatúra következményeiről fest képet. Nem „a” múltról, hanem az én generációm múltjáról szól – arról, hogy mi hogyan gondolunk vissza.

„A családomban mindenki egytől egyig rendőr. … Én is rendőr vagyok. … Apám egész életében az éppen hatalmon lévőket támogatta, tekintet nélkül arra, kik voltak. … Nem tudom biztosan, mit csinált azokban az időkben, mert nem akar róla beszélni.”1

Az év, amikor születtem egy generáció vallomása a chilei Pinochet-diktatúráról, amelyet a szüleik történetét változatos eszközökkel megelevenítő szereplők gyerekként, nagyrészt a szülők döntésein keresztül éltek meg. És élnek meg ma is, mert a múlt hatásaiban velük maradt. A vallomásos darab hangvétele meglepő módon mégsem tragikus: a fiatalok iróniával, bájjal, humorral mesélnek sodródásról, megalkuvásról, ellenállásról – egy diktatúra és saját szüleik mindennapjairól. Az argentin Lola Arias darabja a Wien Brut Künstlerhaus-zal és a prágai Divadlo Archával közös turné keretében érkezett novemberben a Trafóba. Az előadás rendezője is, Lola Arias, őt kérdeztük.
– Ez az előadás a chilei diktatúráról szól a te generációd szemszögéből. De te nem chilei, hanem – argentin vagy.
– Eredetileg Argentínában, argentin szereplőkkel készítettem ezzel a koncepcióval előadást Az életem azután címmel. 1976-ban születtem – ebben az évben kezdődött ott a diktatúra. A darabot, amelyben hat előadó rakta össze szülei életét, meghívták egy chilei fesztiválra, ott pedig felkértek, hogy tartsak ehhez kapcsolódóan egy workshopot. Ezen találkoztam a most látott szereplőkkel, és elhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt az előadást.
– Kik ezek a szereplők? Színészek vagy „civilek”? Remek előadókat látunk, akik egyedi, életszerű történeteket mesélnek el nagyon személyes tónusban.
– Akad közöttük színész, de többségük „civil”, és mindenkit a történetéért választottam. Nem is klasszikus értelemben vett színészekként, inkább előadókként vannak jelen a színpadon. Találóbbnak gondolom ezt a kifejezést, hiszen inkább rekonstruálnak és reprezentálnak, mintsem eljátszanak valakit vagy egy történetet, még ha olykor adódik is ilyen feladat az előadásban.
– Hogyan választottad ki őket?
– Nyilvános felhívásra jelentkeztek első körben, közülük kérdőív alapján válogattam, majd ezt követte egy hosszú, interjús-beszélgetős folyamat, ami már hozzátartozik az előadáshoz, hiszen bizonyos dolgokat ennek során, szüleiket kérdezgetve, nyomozva tudtak meg a szereplők.
– Elfogadják-e, elfogadnák-e a szülők e diktatúráról itt kirajzolódó képet?
– Ez az előadás nem a diktatúráról, hanem a diktatúra következményeiről fest képet. Nem „a” múltról, hanem az én generációm múltjáról szól – arról, hogy mi hogyan gondolunk vissza. Ez a perspektíva teszi erőssé a történeteket: egyik generáció mesél a másikról. A szülők számára az volt a legmeglepőbb, hogy a diktatúra elszenvedése és túlélése óta először tudtak nevetni egy előadáson, amely róluk és ezekről az évekről szól.

Lola Arias

– Az előadás jellegzetes vonása a humor. Vajon ez belőled jön, és mindkét előadást jellemezte, vagy a szereplőkből és a közös munkából adódott?
– Mindkét előadásra jellemző, de a közös munka eredménye. Nem változtathatom meg, hogy a szereplők hogyan éreznek az elmondott történetekkel vagy a szüleikkel kapcsolatban – az efféle manipulációt elfogadhatatlannak gondolom. De már van egy kis távolságunk, amiből adott a humor lehetősége, és a humor nem idegen a tragédiától. És nem egyenlő a cinizmussal – az előadók nem „felülről” beszélnek. A nézők nevetésébe pedig mindig keveredik egy kis zavar, hogy vajon szabad-e nevetni ezen egyáltalán.
– Nem minden szülő nevetett. Az egyik előadó elmondja a darabban, hogy az anyja az előadás után nem akart többé szóba állni vele.
– Igen, voltak szülők, akik hallani sem akartak az egészről. Az alkotófolyamat sok konfrontációval járt. A résztvevők olyan kérdéseket tettek fel szüleiknek, amelyeket egyébként talán maguknak sem fogalmaztak volna meg, és persze nem mindenre kaptak választ. És igen, voltak olyan szülők, akik nem álltak utána szóba a gyerekükkel, de olyanok is, akik büszkék voltak rá. A szereplő pedig saját élete nyomozójává vált, és többet tudott meg magáról is, a szüleiről is.
– Mivel a szereplők a saját múltjukról beszélnek, valódi dokumentumokat mutatnak be, a szülők azonosíthatóak. Nehéz elképzelni, hogy Magyarországon valaki kiálljon a színpadra, és azt mondja: az én apám besúgó volt.
– Igen, hallottam róla, hogy Magyarországon az ügynökmúlt máig nem nyilvános. A múlt feldolgozottsága szempontjából Argentína és Chile között is van különbség, hiszen míg az argentin diktatúrát komoly felelősségre vonás, tárgyalások és ítéletek zárták le, Pinochet csupán átadta a hatalmat, de sosem ítélték el, és szenátorként egészen a haláláig részt vett a politikai életben. Ezzel együtt a diktatúra után az emberek tudták, hogy ki kicsoda, persze volt példa együttműködésre is a hatalommal, de nem volt titkos besúgóhálózat, csak professzionális titkosszolgálat. Így ez nem egy leleplező előadás.
– Volt együttműködés, és volt ellenállás – több mozgalomról is szó esik a darabban. Van azonban egy nagyon érdekes momentum. Az egyik szereplő felkéri a többieket, hogy a „bal”, „közép” és „jobb” politikai koordinátái mentén alkossanak sort – először az édesapjuk rekonstruált ideológiai álláspontja szerint. Ez némi – főként a tettek és a gondolatok relevanciája fölötti – vita árán sikerül is. Amikor azonban az édesanyák meggyőződésére kerül sor, hirtelen kiürül a jobboldal, és lökdösődve tolong mindenki a baloldalon, harcot víva a felezővonalon, amit senki nem akar átlépni. Pinochet diktatúrája jobboldali volt.

Az év, amikor születtem című előadásban. David Alarcón felvétele

– Az anyánkról szeretjük azt gondolni, hogy passzív volt, de „ellenzékien” volt az. Ezt a hitet a női szerepkör teszi lehetővé, amit eleve hatalom nélkülinek, erőtlennek, elszenvedőnek, „kisebbséginek” képzelünk: „anya mindig balra szavazott”. Itt látványosan felszínre bukott, hogy így érezzük, de persze nem így van. Mint ahogy nem is minden nő volt passzív – nemcsak férfiak csinálták a forradalmat. De az áldozati helyett a valódi ellenállás, a mozgalmi aktivizmus szerepköre már konfliktust jelent a hagyományos női elvárások szempontjából, és a megítélése korántsem olyan pozitív, mint azt a fenti jelenetből gondolnánk.
– Például az egyik szereplő az anyjáról mesél, aki kisgyermekét, családját maga mögött hagyva indult egy kubai kiképzésre, hogy később részt vehessen a forradalomban. A következő előadó nem is mulasztja el, hogy ítéletet alkosson: „Én soha nem tennék ilyesmit.”
– Pontosan. Ez egy nőtől elfogadhatatlan, ha megteszi, őrültnek vagy kegyetlennek bélyegzik.
– Másfelől időnként e mozgalmakon belül létrejöttek családok – ennek is megvan tehát a maga erotikája.
– Hasonló világnézet, közös cél, rendszeres találkozás – igen. Más családoknál viszont az egyik testvér gerilla, míg a másik a hadseregben szolgál, aztán a diktatúra után együtt élnek az egykori ellenségek.
– A diktatúra számos helyen, ahogy Magyarországon is, feldolgozatlan. Hívnak Chile után máshová is?
– Igen, rengeteg felkérést kaptam, de nem szentelhetem az egész életemet diktatúráról szóló előadásoknak. Én új projektbe kezdek, de ez a kísérlet és forma ettől még mások számára inspiráló lehet.

1 Idézet az előadásból.