Amíg a nőkkel szemben él a társadalmi elvárás, hogy csinosnak, szépnek, jó nőnek kell lenniük, addig nagyon nehéz megtalálni a külsőségek mögött az igazi énjüket. Azt az energiát, azt a fajta őserőt, amit én éreztem a színpadon, a lányokból nagyon nehezen tudom előhozni.

– Észrevehető egy koreográfián, hogy nő vagy férfi készítette?
– Szerintem igen.
– És miben nyilvánul meg a különbség?
– Most hirtelen Pina Bauschra és Marie Chouinard-ra gondolok… ők „megemelik” a nőket. Náluk a nők madarak… Úgy repülnek…
– Több is a nő a koreográfiáikban?
– Pina Bausch együttesében mindig voltak fantasztikus férfiak is, de ők általában a nőket viszik, emelik, szóval nőközpontúak a koreográfiák. Nála a viszonyokban is a férfiak mindig lent vannak, a nők meg fent. Bár ez a klasszikus balettban is valamennyire így van… De Bauschnál mindez nem a felszínen lebeg, hanem a kapcsolatok mélységében mutatkozik meg. Például tipikus motívum nála, hogy a férfiak fekszenek, és a nők „átmennek” rajtuk, vagy a fiúk „reptetik” és elkapják a nőket… Szóval, a férfiakat támasznak használja.
– Ez utóbbi megfigyelés tényleg olyan, mintha a klasszikus balettról szólna…
– De ott nem jut eszembe, hogy a férfiak lelkileg is támaszok. A klasszikus balettban számomra a férfiak és nők különböző eszmények megtestesítői, nem „hús” férfiak és nők, ott egyszerűen hiányzik a nemiség.
– Sok kolléganődről tudom, hogy ha néznek egy koreográfiát, észre sem veszik, hogy vannak benne férfiak is, annyira a másik nő érdekli őket, persze elsősorban szakmailag. Te nem esel bele ebbe a hibába?
– Koreográfusként valószínűleg igen. Amúgy meg nagyon is nézem a szép, fiatal táncos és színész férfiakat, mert közben arra gondolok, hogy a két fiam is egyszer olyan lesz. Nem feltétlenül táncos vagy színész, azt majd az élet eldönti, de olyan szép. Nincs már meg bennem az a régi harcias érzés a másik nemmel szemben, most már inkább a barátot, a társat, a támaszt látom a férfiakban. De az igaz, hogy a most felújított Tavaszi áldozatban, meg a Prédában is, meg a Chicagóban is kevesebb szerepet kaptak a fiúk, mint a lányok…
– Én még tudnék sorolni párat… Ezek szerint akár Pina Bauschéból, akár a te eddigi életművedből kiindulva elmondhatjuk, hogy a női alkotók inkább nőközpontú műveket készítenek?
– Hát lehet, hogy van olyan, aki nem. De azért is nehéz erre válaszolni, mert általában nagyon kevés a női koreográfus, és ebben Magyarország sem jár élen. Lehetne erről hosszan beszélgetni, én például mindig elmondtam, hogy valamilyen szinten állandóan életrajzi darabokat csinálok, az előadásaimba mindig belerakom a személyes sorsomat, vágyaimat, látomásaimat, álmaimat, szóval az életemet, melyet persze nőként élek meg. De azt gondolom, az utóbbi időben kicsit változtam ebben, legalábbis már jobban egyensúlyba tudom hozni a két nemet.
– A közelmúltban alkotott színpadi munkáidat nézve ezzel sokan vitatkoznának…
– Lehet, hogy ott még nem látszik, de belül így érzem.
– Az kétségtelen, hogy otthon egyenesen túlsúlyba is hoztad a férfinemet.
– Sőt! Most is van kutyám és macskám is, és mind a kettő fiú, mint eddig mindig.
– Muszáj a műalkotásokban egyensúlyba hozni a két nemet? Férfi írókkal, rendezőkkel kapcsolatban sokszor vádként fogalmazzák meg (több száz vagy ezer évre visszamenőleg is), hogy a darabjaikban sokkal több a férfi szereplő, és szinte mindig háborúról, politikáról, csupa erőszakos „férfi”-dologról írnak.
– Én a táncosaimból indulok ki, próbálom őket olyannak elfogadni, amilyenek. Aki férfiasabb, azt olyan szerepre használom, aki meg esetleg nőiesebb, azt annak megfelelően. Egyébként szerintem ez a kettősség minden férfiban és nőben, ha különböző mértékben is, de megvan. De tudatosan nem gondolkodom ezen. Szerintem mindenki élje meg a saját nemiségét olyannak, amilyen. Én transzvesztitákkal is már akkor dolgoztam, amikor még szinte senki. És nem divatból, hiszen akkortájt még nem volt az. Különben a Prédában a férfiak átveszik a nők szerepét, a nők mennek harcolni, és a férfiak várják őket otthon. Az életben sem gondolom kevésbé férfiasnak azt a férfit, aki otthon van, miközben a nő jár el dolgozni.
– Koreográfiáidban a szexualitás ábrázolása rendszeresen visszatérő, sőt gyakori téma, és a nőknek a szexusban általában alárendelt, leigázott szerep jut. Ezt jól látom?
– Voltak olyan darabjaim, amelyekben nem…
– Maradjunk a közelmúltban. Az Ezeregyéjszaka virágai?
– Abban igen.

Bozsik Yvette. Schiller Kata felvétele

– Préda?
– Abban a férfiak inkább „támaszok”, de tény: bekényszerítik a nőket egy helyzetbe, egy formába, egy karámba…
– Tűzmadár?
– Igen, abban is a nők vannak ketrecben.
– A felújított Tavaszi áldozat?
– Ott mindenféleképpen, de abban annyira adva van a téma. És sokszor magamat láttam olyan áldozat szerepben.
– Bonyolultabb képlet az Orfeusz és Euridiké. Ha már szóba hoztam: miért is cserél benne nemet Orfeusz?
– Két zenei felvételt használtam: az első felvonásban nő énekli Orfeusz szólamát, a másodikban férfi. Valamint Samanthában éreztem azt a kettősséget, hogy ő tud csodálatos nő és csodálatos férfi is lenni. Azt gondoltam, hogy amikor Orfeusz lemegy az alvilágba, férfivá kell válnia.
– A Gluck-opera második, francia változatában tenor férfi énekli Orfeusz szerepét…
– És akkor táncolja Samantha Kettle után Gombai Szabolcs a szerepet.
– Én ebben a nemváltásban eszmeiséget is kerestem, de arra is gondoltam, hogy ezt csak a „zene diktálta”. Melyik az igaz?
– Mind a kettő. Ebben benne van az is, amit korábban mondtam, hogy mind a két nem bennünk van.
– Ha az említett darabokban is benne van az életed, akkor neked is valamikor (vagy folyamatosan?) el kellett szenvedned különböző megaláztatásokat férfiaktól, de legalábbis erőteljesen át kellett élned, hogy nőkkel szemben igazságtalan férfitársadalomban élsz. Voltak ilyen jellegű konkrét élményeid?
– Például a mai napig nem felejtem el, mennyire megalázó volt, hogy amikor felvételiztem a Balettintézetbe, egy szál bugyiban kellett a bizottság előtt felsorakoznunk. Igaz, tízévesen még nem volt mellünk, de akkor is… Aztán volt az a családi pedofil, akit a Lány, kertben című darabomban megjelenítettem, ő nem kitalált figura, hanem valóban létezett. Én akkor szóltam anyukámnak, és kiderült: ez a rokon a családban más kislányokkal is próbálkozott. Én Szolnokról kerültem Pestre, a balettintézeti éveimben kollégiumban laktam, és olyan is volt, hogy egy másik vidéki kislánnyal sétáltam a Gellért-hegyen, és ránk támadtak, meg akartak erőszakolni. Alig tudtunk elmenekülni. Meztelen férfit először vonaton láttam tíz-tizenkét éves koromban, egy újság mögül tűnt elő hirtelen, szerintem nagyon sok nőnek vannak hasonló „élményei”, csak elhallgatják, nem beszélik ki őket. Én ezt az exhibicionista alakot például megcsináltam a Dadaistákban. A pályám kezdetén a Természetes Vészek Kollektívában az Árvai Gyurival csupa olyan darabot készítettünk, ami arról szólt, hogy üvegdobozba vagyok zárva, el vagyok ásva földben, szóval nagyon limitált térben, majdnem meztelenül, magamat a világnak kiadva létezem. Ezek nagyon traumatikus élmények voltak.
– Most a darab okozta a traumát, vagy valamilyen trauma ihlette a darabot?
– Már nem is tudom, de az biztos: a Végtelenbe zárva üvegkoporsója óta klausztrofóbiás vagyok.
– Nem látszik rajtad. És nem is úgy nézel ki, mint akiben mély nyomot hagytak volna a veszélyes, megalázó helyzetek vagy a molesztálások.
– Hát, azért ezek nyomot hagynak, bennem vannak, sőt összeadódnak. Nem véletlen, hogy ma is hajlamos vagyok a pánikbetegségre. És ha nem táncoltam, nem dolgoztam volna ki magamból ezeket, lehet, már nem is lennék.
– Abban, hogy ezeket megjeleníted színpadon, egészen biztosan nincs semmilyen külső hatás vagy „kényszer”, hogy tudniillik egy női alkotónak illik női témákkal foglalkoznia? És valljuk be – ezzel nem szimplifikálni akarom a gyalázatos történeteket –, ezeknek a jelenségeknek az ábrázolása a színpadon egyfajta trend manapság. Azt sem túlzás állítani, hogy ettől eladható a darab. Szóval, nincs ebben szemernyi trend- vagy divatkövetés sem?
– Inkább azt mondanám, hogy hajlamos vagyok belesüppedni a saját alkotói ciklusomba. Ez bennem nem a trend miatt alakult ki, nagyon régóta csinálom már, tényleg sok ilyen témájú darabom van, lehet, hogy belesüppedtem, és ki kéne másfelé is tárnom az ablakot. De csináltam azért sok mást is. A gyerekdarabjaimban például nincs ilyesmi, a Varázsfuvolámban sem, és volt, hogy sikerült enigmatikus férfifigurákat megfogalmaznom, ilyen például a Cabaret konferansziéja Keresztes Tamás alakításában, vagy Szabó Győző, aki az édesapámat játszotta a Lány, kertben előadásában.

Bozsik Yvette. Schiller Kata felvétele

– Azt mondtad, a darabjaidban benne van az életed. Ez fordítva is igaz? Tehát a darabjaidból lehet az életedre következtetni?
– Lehet, hogy a darabjaimat nézve sokan azt gondolják, állandóan orgiákba járok, pedig éppen az ellenkezője igaz: nagyon hűséges típusú, kitartó nő vagyok. Igaz, már kétszer elváltam, és a két fiam is más-más apától van, de hosszú kapcsolatokban élek, és egyáltalán nem jellemző rám a flörtölés. Amúgy meg azt gondolom, hogy az erotika és a szexualitás nemcsak a fiatalok kiváltsága. És nemcsak a fiatal test szép, hanem az idősebb test is tud szép lenni, és itt ráadásul nem is a testről van szó, hanem inkább a lélekről: nálam a szexualitás elsősorban bizalom, a másik ember lelkének szeretete. Lehet, ez éppen az ellentéte annak, ami a darabjaim felszínén látszik.
– A tekintetben nem látok ellentmondást, hogy – sokan leírták már – kiszolgáltatott helyzetben mutatkozik meg igazán a lélek nagysága, szépsége. Azt jól sejtem, hogy a te női hőseid is nyilván ezért lesznek gyakran erőszak áldozatai, ezért kerülnek megalázó helyzetekbe…?
– Nem tudom. Ezeket a megfejtéseket inkább rátok, kritikusokra bízom.
– Visszatérnék egy kicsit a másfelé kitárt ablakokhoz. Van konkrét elképzelésed, koncepciód arról, hogy a témáidban milyen irányba fogsz elmozdulni?
– Nem akarom magamat előre meghatározni. Egyre több felkérésem van rendezésre is, főleg zenés darabokra. Nemsokára fogok operettet is rendezni. Mindig csak az előttem álló munkán gondolkodom, nem szoktam messzebbre előre tervezni. Szeretném a társulatom számára a sokszínűséget megőrizni, hogy például sokféle műfajban több korosztálynak játsszunk. Sohasem úgy működtem, hogy előre eldöntöttem kérdéseket.
– Hogy születik meg egy-egy koreográfiád ötlete?
– Mindig máshogy. Még sosem volt kétszer egyformán. Csak úgy bejönnek a dolgok. Van úgy, hogy meghallok egy zenét, vagy a fejemben sok irodalmi élmény motoszkál, és egyet előszedek. A Halál és a lánykát közvetlenül Pina Bausch halála után készítettem, de az Orfeusz és Euridiké is vele kapcsolatos. Erre nincsenek szabályok, nem is szeretném, ha lennének. De sajnos igazán spontán nem lehetek, mert mindig nagyon korán kell pályázni.
– Neveztek téged már – nem kifejezetten jóindulattal – magyar Pina Bauschnak is. Hogy tekintesz rá? Példának, előképnek tartod, esetleg követőjének vallod magad?
– Példaképnek tekintem. A koreográfiáim abban hasonlítanak is az övéihez, hogy szintén inkább a karmozdulatokra épülnek. A Halál és a lánykában szándékosan használtam részeket tőle, mert az egy hommage volt, de ettől függetlenül nem azzal töltöm az időmet, hogy bújom az összes művét. Nem másolom őt, de vannak olyan képei, amelyek számomra etalonok, és azok lehet, hogy vissza-visszaköszönnek nálam is. Találkoztam is vele, Párizsban megnézett, utána bejött az öltözőmbe, elmondta, hogy nagyon bátor vagyok. Aztán elhívott, megnézhettem a próbáját.
– Úgy látom – Bausch hatásával a tarsolyodban vagy nélküle is –, hogy te kicsit sem tudatosan építed az életművedet, hanem mindig valamire reagálsz: vagy konkrét felkérésre, vagy valamilyen hatásra…
– Vagy arra, ami éppen az életben történik velem.
– Sohasem fogalmazol meg előre üzenetet, amit közölni akarsz?
– Nem akarok üzenni. Pontosan azt érzem, hogy az embert így is állandóan dobozokba akarják zárni, a megfogalmazott üzenetek miatt még inkább azt tennék. Én folyamatosan szeretném meglepni magamat (még ha ez nem mindig sikerül is), és nem szeretnék „tartozni valahova”. Ebből a szempontból teljesen szabadnak gondolom magam. Koreográfus-tanárként persze tudok mit mondani az osztályomnak, de a saját dolgaimban inkább ösztönös vagyok. Úgy érzem magam, mint egy szivacs, vagy egy médium, aki keresztülereszti magán a dolgokat, persze nem az egész világot, hanem a saját kis világomat. Egyébként mióta anya vagyok, nagyon sok dolgot másképpen gondolok, mint ahogy előtte gondoltam. Addig csak én voltam fontos. Most már nem rólam, hanem a gyerekeimről szól az életem, és a többi embert is jobban megértem, elfogadom a hibáival együtt is. Sokat tanulok a gyerekeimtől.
– Akik, ugye, (leendő) férfiak, mint ahogy a stábod, az alkotótársaid kilencven százaléka is az. Néha előfordul, hogy nőt alkalmazol asszisztensnek, a jelmezt általában hölgyek tervezik nálad, de legtöbbször az asszisztensed, a zeneszerződ, a díszlet- és fényterveződ, a kreatív producered férfi. Ezek szerint alávetett női sorsokat fogalmazol meg, de megbízol a férfiakban.
– Nagyon. És támaszkodom rájuk. A társulatomban is inkább a nők cserélődnek, és a fiúk maradnak. A fiúkkal a munkában őszintébben tudok kommunikálni.
– És mért nem a nőkkel?
– Nem tudom. Amíg a nőkkel szemben él a társadalmi elvárás, hogy csinosnak, szépnek, jó nőnek kell lenniük, addig nagyon nehéz megtalálni a külsőségek mögött az igazi énjüket. Azt az energiát, azt a fajta őserőt, amit én éreztem a színpadon, a lányokból nagyon nehezen tudom előhozni. De próbálkozom vele, és érünk is el közösen sikereket. A fiúk bátrabban adják magukat, persze náluk megbocsátható, ha idősebbek, és nem annyira szépek – a színpadon, meg az életben is.