…van itt nemzeti szellemvasút lejárt váltókkal és küldetéstudatos váltókezelőkkel, nem beszélve arról, hogy még azt sem lehet tudni, kiből lesz történelmi hős: a merénylőből, vagy abból, akit megölnek.

A Csorbánc napsütése valahol ott kezdődik, ahol Kisfaludy Sándor Csobánca véget ér: Szentgyörgyi László és Farkas vitéz, hazatérvén a kenyérmezei csatából, Csobánc vára felé lovagolnak, ahol Szentgyörgyit szerelmetes mátkája, Gyulafy Rózsa várja.
De ha ugyanott kezdődik is, igencsak másképp folytatódik. És nem csak azért, mert az eredeti regében Varjas András ármánykodása tragédiába fullasztja a szerelmi történetet. Hepienddel Kutszegi Csaba parafrázisa sem kecsegtet, de – a regével ellentétben – nem marad meg Mátyás korában. A szereplők itt a hősök nélkül maradt, ösztönvezérelt, Való Világ-szerű mából néznek vissza a XV. századra meg az egész magyar történelemre, pontosabban a Nagy Magyar Történelemről szóló Nagy Magyar Álomra, még pontosabban annak lebutított, jelszavakban mantrázott, instant kivonatára. Ez a parafrázis erősen a paródia irányába hajlik. Szentgyörgyi és Farkas vurstliba illő körhintás falovon feszítenek, úgy róják véghetetlen köreiket, anélkül, hogy egy tapodtat is haladnának Cso(r)bánc vára felé vagy bármerre is. De van itt nemzeti szellemvasút lejárt váltókkal és küldetéstudatos váltókezelőkkel, nem beszélve arról, hogy még azt sem lehet tudni, kiből lesz történelmi hős: a merénylőből, vagy abból, akit megölnek.
Bár a műfaji megjelölés történelmi szomorújátékot ígér, és a darab végkicsengése – főleg, ha egybevetjük a kortárs körhinta tapodtat sem haladásával – nem is cáfol rá erre, a mű tele van humorral és nyelvi játékokkal. Számos vendégszöveget találunk, mindenekelőtt persze Kisfaludy Csobáncából, de bőven kerültek be idézetek a Parainesisből vagy örökzöld slágerekből is. (És hogy az örökzöld tényleg mennyire örökzöld, arra példa, hogy a dal, amit Szécsi Pál énekelt a kis tüzeket kioltó, a nagyokat fellobbantó szélről, milyen erősen hajaz a Csobánc egy részletére.) A szerző azonban nem csak idézetekkel ellenpontozza a néhány jelenetben szinte kizárólag a „ki kivel, mikor és hogyan” témakörben forgó, felettébb nyers nyelvi regisztert, hanem maga is kiválóan imitálja a korabeli irodalmi nyelvhasználatot. Így aztán Rózsa, aki az egyik pillanatban még „Menj a francba, te állat!” felkiáltással küldi el a Hoppmestert melegebb égtájakra (és itt a legszalonképesebb mondatai közül idéztem), a következő jelenetben már „rémisztő setét éjszakája kegyetlen képeskönyviről” rebeg beszámolót vértelen ajakával. A két világ közötti ide-oda billegést egy szellemes ötlettel – a modern technikát a népmesék csodaszerszámaival és nem kevés iróniával ötvözve – hidalja át a szerző.
Azt egy olvasónak sem ígérhetem, hogy a Csorbánc napsütése rosszkedvünk telét, kora tavaszát tündöklő nyárrá változtatja át, de annak, aki nem csak sírna, de vigadna is egy kicsit ezen a mi kicsorbult történelmi szomorújátékunkon, bizton ajánlhatom a darabot – egyelőre olvasásra.

(Turbuly Lilla)

2014. március 11.