Először is mindig elolvasom a darabot, bár én azzal nem jutok messzire. Biztos vannak olyan tervezők, akik már olvasás után elindulnak valamerre, de nekem semmi használható nem szokott még ilyenkor eszembe jutni

– Mikor kezdtél olyasmivel foglalkozni, aminek a jelenlegi pályádhoz ráismerhető köze van?
– Visszatekintve mindig is efelé tartottam, ehhez képest nagyon későn jöttem rá. Rajzolós gyerek voltam, amiből egyenes út vezetett a kisképzőbe. Bőrműves szakra vettek fel, amihez nem sok közöm volt, de megszerettem az anyagot és a bütykölgetést. Ezzel egy időben, tizenévesen kezdtem mániásan színházba járni. Még elkaptam a kaposvári nagy korszakból valamit, a Katona nagy előadásait, kicsit később Ruszt József színházát és sok külföldi előadást is. De a színházat akkoriban egyáltalán nem kapcsoltam össze a tanulmányaimmal, pedig valójában rengeteg átfedés volt. Az évfolyamtársaim közül aztán sokan mentek a Képzőművészetire, miközben én csak bőrözgettem. Szerencsére ők tudták rólam, milyen színházbolond vagyok, ezért szóltak, hogy van egy ilyen nekem való szak a főiskolán. Magamtól ki nem találtam volna. Egyébként másodszorra vettek fel, és még ott is rácsodálkoztam, hogy engem tényleg pont ez érdekel.
– Azt mondod, rajzolós gyerek. Mitől lehet érdekes vagy jó egy gyerekrajz?
– Nem tudom megmondani. Ha valaki nagyon szereti csinálni, akkor az talán jelenthet valamit.
– És tényleg lehet rajzot tanítani?
– Nem vagyok ennek a szakértője, de azt tudom, hogy jellemzően úgy tízéves korig teljes szabadságban rajzolnak a gyerekek. Még azok is szoktak különleges dolgokat csinálni, akiknek a későbbiekben teljesen elvész az ilyen irányú érdeklődésük. Akik azonban rajzolnak tovább, idővel általában elkezdenek másolni, aztán következik a modell utáni tanulmány időszaka. A gyerek ugyanakkor éppen ezáltal el is veszíti azt a korábbi nagy szabadságát, szellemi kalandozását. Ez egy komoly dilemma. Az ügyes kezű gyerekek bekerülnek például a kisképzőbe, és attól fogva a szakmát kezdik megtanulni – ami nyilván nem baj, sőt nagyon is szükséges, csak aztán tudni kell visszatérni a szabad, játékos gondolkodáshoz és kifejezéshez. Picasso elég jó példa erre: ha megnézzük a gyerekkori rajzait, azok káprázatosan naturális, ügyes rajzok, és az öregkori művei – amelyekre egyesek azt mondják, hogy ilyet egy óvodás is tud – valójában visszatérnek a gyermeki szabad szellem játékosságához.

Vereckei Rita. Schiller Kata felvétele

– A különféle technikák elsajátításán kívül mi mást tanultál még, ami a későbbiekben hasznos lett?
– A legfontosabb volt a színház mellett a képzőművészet – például sokáig Bosch Gyönyörök kertje képét nézegetve aludtam el kamaszkoromban. A főiskolán több nagyszerű művészpedagógustól tanultuk a szakma tanulható részét, de alighanem talán a legkevésbé tanárként működő Pauer Gyulától kaptunk irányadó élményeket a tervezés és a képzőművészet valódi összefüggéseiről. Természetessé vált, hogy az ember mindig együtt él a képzőművészettel – bár keserves azzal szembesülni, hogy a pályán töltött aktív időszakban egyre kevesebb idő jut színházat, kiállítást nézni.
– Van olyan képzőművészeti korszak vagy irányzat, amit különösen kedvelsz?
– Ez változik életkoronként, így volt például spanyol korszakom, még a nyelvet is elkezdtem tanulni, annyira érdekelt a zenéjük, a bikaviadal, García Lorca költészete, a „duende”. Ugyanakkor egy-egy munka kapcsán adódik, mivel kell foglalkozni, és az szinte mindig kezd is érdekelni. Ez persze nem feltétlenül az adott darab igazi ideje vagy korszaka, hanem lehet egészen más, ami felé a munka során valamiért elindulunk. Amikor például Bagó Bertalannal Zalaegerszegen csináltuk a III. Richárdot, a vele való beszélgetés közben Francis Bacon festményei jutottak eszembe.
– A III. Richárdról?
– A magányos gyötrődésről, a test kínlódásáról, mert ő ezt festette: a testbe zárt őrjöngő lelket. És a térrel való bánásmódja indított meg engem, pedig előtte nem különösen kedveltem, de akkor felkeltette az érdeklődésemet, és akkor sokat foglalkoztam a művészetével.
– Szóval nincs is kifejezetten kedvenced?
– De van: az úgynevezett törzsi kultúrák, a természeti népek – amik már nincsenek is talán. ők sok szempontból kedvenceim, és talán ilyenek az ókori kultúrák is, így egy etruszk tárgy vagy festmény mindig a legnagyobb dolgokat juttatja eszembe.
– Mik azok a legnagyobb dolgok? Foglalkozol ezzel a napi munkádon kívül?
– Egyre inkább érdekel, vajon mennyire élünk, mennyire élek jól. Természetesen nem az anyagiakra gondolok, hanem a magasabb szintű rendben levésre. Arra a lényegi dologra, ami egységben tartja az embert a természettel és a szellem világával. A művészet például sokat segít ebben, viszont az életünk napi menete egyre távolodik ettől. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, keresem a saját életemben ezt az egységet, mert enélkül úgy érzem, minden összeomolhat körülöttem és bennem.
– Hogyan fogtok neki egy aktuális munkának? Most Koltai M. Gáborral dolgozol – a kevés rendezők egyikével, akivel azonban ez sokadik közös előadásotok.
– Gáboron kívül Bagó Bertalannal dolgozom rendszeresen. Először is mindig elolvasom a darabot, bár én azzal nem jutok messzire. Biztos vannak olyan tervezők, akik már olvasás után elindulnak valamerre, de nekem semmi használható nem szokott még ilyenkor eszembe jutni, mert úgy érzem, túl sokfelé ágazhat a dolog. Szerencsére a rendezők sokkal előrébb tartanak ebben. Gábor most is, ahogy mindig, nagyon felkészült – feljegyzései vannak, amelyekkel nekem például igen sokat segít: szerepekről, jelenetekről ír elemzést, hangulati szövegeket. S persze rengeteget beszélgetünk. Attól fogva van merre indulnom, és én is el tudom kezdeni a munkát – mert hiába, hogy ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozom, nincs kész metódusunk. Van, hogy rögtön kitalálunk egy képet, de csak azért, hogy jól elhajítsuk. Aztán előfordul, hogy hosszan dolgozunk, megyünk valamerre, és kiderül, a legelső röpke gondolat lesz jó. Erre nincs recept, és éppen ez a folyamat a legizgalmasabb időszak egy darab tervezésekor.
– Azt honnan tudjátok, hogy mi a jó, hogy mikor van meg?

Vereckei Rita. Schiller Kata felvétele

– Az egy mással aligha összekeverhető rátalálás örömérzete. Akikkel rendszeresen együtt dolgozom, azokkal jellemző módon egy időben történik meg ez, így aztán nem kell győzködnünk egymást. Érezzük, hogy megvan és kész. Hogy elcsíptük a lényeget. A tervezés nagy pillanata, amikor képpé fogalmazódik egy gondolat.
– Hol van ebben a színész? Majd a jelmezben?
– Be kell vallanom, eleinte nem foglalkozom a színésszel. A térrel foglalkozom. Gyakran tervezek úgy, hogy a díszlet és a jelmez is az én feladatom. Annak ellenére, hogy ez komoly erőfeszítés, szeretem együtt csinálni, mert akkor a munkának van egy, az előadás egész világát átfogó íve. Amikor a térrel foglalkozom, már akkor is gondolkodom azon, hogy majd mit tesz hozzá a jelmez, de azzal valójában csak akkor tudok foglalkozni, ha megvan a díszlet. És attól fogva kezdek dolgozni a színészekkel, a jelmezekkel, ami a jelenlegi színházi struktúrában, amikor hat hétig tart a próbaidőszak, meglehetősen mostoha helyzet. A próbafolyamat kezdeti stádiuma nagyon képlékeny színészileg is, amire muszáj időt hagyni, hiába is van tervelfogadás – sőt a változtatások lehetőségét is meg kell tartani, mert azon sok minden múlik, hogy lehet-e igazítani apróságokat úgy, ahogy halad előre a próbaidőszakban a színész. Ezért is muszáj próbára járnom – hiába indul el a gyártási folyamat, amit ugyancsak kísérnem kell –, hogy lássam, a színészek hogyan állnak a szerepekhez, ugyanis az irányadó lehet. Egyszer szívesen kipróbálnám, milyen az, ha mindezt nem hat hét alatt kell megcsinálni. És nem azért, hogy végre kényelmesen dolgozhassak, hanem mert jelentősen több idő alatt egészen más minőség tud megszületni – más léptékű a gazdagsága valaminek, amire van fél év, mondjuk, mint ha másfél hónap.
– Mennyire nehéz a színészekkel együttműködni?
– Nekem nem nehéz: igyekszem figyelni rájuk. A színészek érzékeny lelkek. Ruhapróbán meg kell sejteni, amikor valaki bár felveszi a jelmezt, de nem szereti. Ha az ember ezt nem érzi meg idejében, abból szinte mindig baj lesz, az később nagyobb problémává válik. Egy jelmeznél ugyanakkor nem az az elsődleges szempont, hogy jól álljon, muszáj azonban, hogy szeresse, aki viseli. Egy jó színész pedig képes olyasmit hozzátenni a jelmezhez, amitől az megszólal. Vannak igazán nagy mesterek: egyszerűen csak zsebre vágnak valamit, amitől életre kel. Előfordul, hogy végül egy jelmeztől válik élővé a figura, de az is, hogy a színész oldja meg valami plusszal – a jelmeztervezés valójában aprólékos összmunka.
– A gyakorlatban tehát úgy néz ki, hogy díszletterv van a próbák kezdetére, de valóságos még nincs?
– Igen. A nagy zenés-táncos előadások próbaidőszakának elejére persze nagyjából megvan már a kész díszlet, mert ott nagyobb a szcenikai bonyodalom, amit nem lehet pár nap alatt megoldani, egy átlagos helyzetben azonban bemutató előtt tíz nappal készül el a tér, amit még be is kell világítani – ez érzésem szerint mindig kevés, már csak azért is, mert gyakran adódik nem várt probléma, amit nyilván meg is kell oldani.
– Mitől jó egy díszlet?
– Ha képileg közöl valami markáns dolgot, aminek nézőként kikerülhetetlen a hatása, akkor jó.
– Nagyon szerettem az egerszegi Boldogtalanok terét, ami két sínen mozgó fal volt egy finom, natúrszínű, talán nyomott mintás anyaggal és pár praktikusan használt szék, asztal, ágy.
– Látod, nehéz megmondani, mitől jó egy díszlet. Hogy volt ott két sínen mozgatható fal? Kevésből szeretek dolgozni, mondhatni, jeleket használok, ami térelemként alig valami. A legutóbb, amikor otthon raktam össze egy ugyancsak egyszerű makettet, a tizennégy éves fiam megjegyezte, hogy ő is díszlettervező lesz: betesz három skatulyát, és kész. De nehéz azt elmagyarázni, milyen gyötrelem odáig eljutni, hogy tudjam, miért van az a három skatulya ott, és hogyan képes működni az előadásban. Nem szívesen veszek részt kiállításokon sem – ennek persze oka az is, hogy munka-maketteket csinálok, amelyek jellemzően tönkremennek a műhelyekben. Nem is tartom ezeket a terveket egésznek: kell hozzájuk az előadás, akkor szólalnak csak meg.
– Mennyire illik ez a jelenlegi trendekbe?
– Mások is dolgoznak ehhez hasonlóan, tehát nem az egyetlen vagyok, de manapság szinte minden területen hatásosabbnál hatásosabb látványokkal bombáznak minket, amivel a színház is gyakran kel versenyre, pedig szerintem nem ez a dolga, pontosabban minden előadásnak más preferenciái vannak. Egy jó színházi látvány nem attól érdekes, hogy olyan sosem látott teret tesz eléd, hogy leesik az állad, hanem az valami aktívabb viszonyt feltételez minden irányba – a néző teremtő gondolkodásával alakul egésszé: nem puszta látvány, hanem előadás közben, az előadás által születik meg. Amit említettél, a Boldogtalanok tere, az egy megfestett, kifeszített csipkefüggöny volt, ami önmagában nem érdekes, de úgy volt összerakva, világítva és használva, hogy arról előadás közben mégis eszedbe juthat valami lényeges. Ezért nem tudom megmondani, hogy mitől jó egy színházi látvány: az arányokon múlik sok minden, de ezt is mindig konkrét esetben lehet csak értelmezni. Ezért is makettezek: így mászik el legkevésbé az egész – a méretarány kényszere nekem nagyon hasznos. Egyébként sokan dolgoznak már 3D-s programokkal, amelyek sokféleképpen használhatók, ám én azokat a tereket sterilnek érzem. Még mindig jobban szeretem a tapintható formát, pedig nem vagyok kényszeresen mütyürkézős.
– Mennyire fotogének a tereid?
– Mindig nagyon várom a fotóst – mert nekem lényegében nem marad más a munkámból, ha már kifut az előadás. A fotókról is kiderül, ami az előadásban alapvetően fontos, hogy világítható-e a tér. Szeretnék is egy saját fotóst, mert, ugye, a fotóspróbán teljesen érthető módon leginkább a színészt fényképezik. Nagyon szeretem például az átdíszítések furcsa fényét, amit amúgy soha nem fotóznak, pedig az gyönyörű tud lenni.