Valamennyi darabban két közös vonást találtam. A nagy és szövevényes kérdéskomplexumból csak egyetlen mozzanatot, egyetlen konfliktust ragadnak ki: hogyan foglal állást a tanult nő a szerelemmel s a házassággal szemben, s mindegyik nagy ellentétet mutat a nő lelkében a szerelem és hivatás közt.

Kis híján ötven esztendeje, hogy a Nemzeti Színház Ibsen Nóráját bemutatta. Ez a darab volt az első, mely a nőproblémát a színpadon felvetette. Addig a darabok házassággal végződtek, vagy ha házassággal kezdődtek is, csupán a szokványos háromszög körül forogtak. Az úgynevezett francia társadalmi dráma, mely a „társadalmi” szó cégére alatt nem problémákat, csak pikantériákat nyújtott, már nem tudta a közönséget érdekelni. Mindenki megunta azt a világot, „ahol mulatnak”, és „ahol unatkoznak”, s valami mást, valami többet szeretett volna hallani. Érthető tehát a szomjúság és érdeklődés, mellyel a közönség Ibsen darabjait fogadta, melyek szerelmi játék helyett valóban súlyos kérdéseket vetettek fel.

Bajor Gizi és Lehotay Árpád az Édes ellenség című darabban (1931)

Ibsen drámájának hősnője elhagyja a családi otthont, mert öntudatra ébredt. Nem akar többé a férfi játékszere lenni. Döngve csapódik be utána az ajtó az éjben. Nóra elment, hogy csak akkor jöjjön vissza, ha méltó élettársa lehet az urának, s ezzel együttélésüket valóban házassággá nemesítheti. Hogy aztán mi történt Nórával, mi történt az öntudatra ébredt, férfisorsot vállalt nővel, arra már nem felel az író. De megpróbáltak rá felelni mások; megpróbálták tovább folytatni a kérdést: vajon érdemes volt-e Nórának a puha fészekből kimenni a rideg, magányos éjbe?
Tudjuk, hogy nem csupán egyéni elhatározás kérdése volt, hogy a nő elhagyja a biztos családi fészket. Sokrétű, ma még nem teljesen feltárt kérdés ez: a nőmozgalom mint a gazdasági és társadalmi fejlődés szükségszerű eredője. Az önálló, a tanult dolgozó nő megjelent az életben, s így szükségképpen tudomást vett róla a színpad is. Hálás és könnyen kiaknázható ellentétek és összeütközések, helyzetek kínálkoztak, s a dráma kapva kapott felé. A magyar színpadon a század eleje óta egyre sűrűbben jelenik meg a diplomás nő. Tanulságos megvizsgálni, vajon hogyan látja a színpad ezt az alakot, mert hisz a színpad egyrészt visszhangja, másrészt alakítója a közfelfogásnak.
Mielőtt a tárgyalásba fognék, megjegyzem, hogy nem kívánok itt a szóban forgó drámák esztétikai értékével foglalkozni, s ezért nagyon különböző fajú és értékű darabok fognak egymás mellé kerülni. Minket most csak az érdekel, hogyan látják ezek a darabok a tanult nő sorsát.
Valamennyi darabban két közös vonást találtam. A nagy és szövevényes kérdéskomplexumból csak egyetlen mozzanatot, egyetlen konfliktust ragadnak ki: hogyan foglal állást a tanult nő a szerelemmel s a házassággal szemben, s mindegyik nagy ellentétet mutat a nő lelkében a szerelem és hivatás közt. A megoldás olykor tragikus, de a legtöbb esetben kiengesztelő: a nő otthagyja a hivatást a szerelemért.
A színpadon mozgó tanult nők kilencven százaléka orvos. Mellettük legfeljebb egy-egy mérnök vagy természettudós merészkedik a színpadra, sőt egy esetben a hősnő szociálpolitikus városi tanácsos. A pozitív és gyakorlati tudományoknak ez a túltengése egyrészt abban gyökeredzik, hogy a XIX. század örökségeképp megszoktuk a pozitív tudományokban a par excellence „tudományt” látni. A másik és fontosabb ok azonban, hogy ezekhez nagyobb külső apparátus kell. S minthogy a színpadnak sokkal könnyebb külső, mint belső ellentétekre építeni, mindenesetre hálásabb dolog olyan foglalkozást adni a hősnőnek, mely külsőségeiben is feltűnő, s helyhez kötöttségénél fogva nehezebben egyeztethető össze a nő családi hivatásával. Az egyetlen tragikus kimenetelű darabban, Balázs Béla Dr. Szélpál Margitjában az okozza a konfliktust, hogy a nőt tudományos vágya egy távoli országokba induló expedícióhoz köti, melyért ott kellene hagynia férjét és kicsi gyermekét. Történeti, filozófiai vagy, teszem azt, irodalomtörténeti műveit esetleg a bölcső mellett is folytathatná, de akkor nem volna ellentét és összeütközés, tehát nem volna dráma sem.

Márkus Emilia mint Nóra (Nemzeti Színház, 1889)

Ez az orvosnő, tanácsosnő s női természettudós természetesen mindig a lehető legkiválóbb, mindig vezető pozícióban van, rajta nyugszik a klinika, ő oldja meg a városháza égető problémáit, könyve gyújtó siker, és alapvető munka. Egyetlenegy darab ismeri el, hogy nem minden tanult nőnek kell szükségképpen lángésznek lennie, mint ahogy minden tanult férfi sem az. Érdekes, hogy éppen ez a darab nőíró műve: Székely Júlia Nóra leányai című darabja. Igaz, hogy ez az egyetlen, amely komolyan néz szembe a problémával.* Mert bizonyos: a darabok jó részében ez a tanult nő inkább figura, s a szerző csak a férfihivatásban dolgozó nő helyzetéből adódó furcsaság komikumát aknázza ki. Legfeltűnőbb példa erre Fodor László Dr. Szabó Jucija, aki lelkialkatában – bármennyit hangsúlyozza tanult voltát, s dobálódzik szükségtelenül orvosi műkifejezésekkel – bizony nagyon kevéssé különbözik attól a „kis nőtől”, akit az író vele tudatosan szembeállított.

Emellett a tanult nő mindig nagyon szép, nagyon elegáns, és nagyon kívánatos. Ez is magától értetődik a színpadon. Csúnya hősnő senkit se érdekelne, mint ahogy az életben sem nagyon érdekel. A problémát úgy állítani fel, hogy a nő esetleg a szellemi erejével pótolni, fedni tudná a férfi számára a szépség fogyatékosságát, még senkinek sem jutott eszébe. Legfeljebb addig ment el az egyik szerző – Bónyi Adorján az Édes ellenségben –, hogy a tanult nő – itt mérnöknő – nem ér rá, vagy nem tartja szükségesnek, hogy természetes szépségének a kellő keretet megadja.

A Dr. Szabó Juci című színmű a Magyar Színházban (1926). Fotó: Harsányi

Erre csak akkor ébred rá, mikor találkozik „az igazival”, aki felébreszti benne a nőt. S a munkaköpenyeges, csontkeretű pápaszemes nő felöltözik „nagy toalettbe”, démonnak álcázza magát, mert csak ez az út vezet a férfi szívéhez. Az előadáskor ugyan a közönség egy része – magammal együtt – erősen elgondolkozhatott azon, hogy a hősnőt személyesítő színésznő (Bajor Gizi) egyéni szépsége mennyivel inkább érvényesült munkaköpenyben és csontkeretes pápaszemmel, mint a hódításra szánt nagy ruhában, amely sokkal szokványosabbá tette. De az írónak bizonyára nem ez volt az elgondolása.

A darabokban tehát ez a rendkívül szép és tehetséges hősnő találkozik a szerelemmel, s a szerelem is találkozik vele. Olykor van egy gazdag és hűséges kérője, milliomos gyáros, vagy legalábbis országgyűlési képviselő – így Bónyi Adorján mind a két darabjában, a Hódításban és az Édes ellenségben. De gazdag és előkelő kérő s az általa kínált küzdelem nélküli jólét egy pillanatra sem rendíti meg a hősnőt, s nem csábítja arra, hogy otthagyja választott és szeretett hivatását. De abban a pillanatban, mikor az igazi szerelem megérinti a lelkét, feledve ambíció, hivatás, minden, s a nő rohan a happy end karjaiba.

Bajor Gizi mint Nóra (Nemzeti Színház, 1941). Bojár Sándor felvétele

S milyen most már az a férfi, aki meghódítja ezt a rendkívüli tehetségű nőt, aki a klinikán a professzor jobbkeze, akin a város egész szociálpolitikája nyugszik, vagy aki az egész gyárüzem tengelye, s amellett szép, mint egy mozicsillag? Csodálatosképpen csaknem valamennyi darab megegyezik abban, hogy ez a férfi mindig csinos és fiatal, de szellemileg egészen középszerű, vagy legalábbis alatta áll a hősnőnek. A tehetséges Rank Hilda egy középszerű kollégát szeret a Nóra leányaiban, Szomory Dezső Takáts Alice-ában a szeretett férfi sportoló – esetleg épp gyorshajtás miatt kerül a szép hősnő elé, mint a Hódításban, vagy egyenesen rovott múltú szélhámos, mint Meller Rózsi Dr. Barabás Irénjének szerelmese. Okul részben azt adják a szerzők, hogy a dolgozó nő nem ér rá megkeresni az értéket. Azt szereti, akit útjába vet a sors, mert a nő nem bírja az egyedülvalóságot. Míg a munka folyik, csak megy valahogy az élet, sikert és szépséget kínál – de mikor az este jön, s a fiatal, a szép hősnő ott ül egyedül, akkor kezd az önállóság teherré súlyosodni. Dr. Barabás Irén sorra hívja fel telefonon ismerőseit, de mindenkinek megvan a maga köre, a maga mulatsága. Ekkor a véletlen beveti hozzá egy züllés útjára tévedt gyerekkori pajtását, s ő kezet nyújt neki, hogy magához engedje, mert nem bírja az egyedülvalóságot. S ezzel párhuzamosan az igazán értékes férfi ugyanez okból választja a könnyű fajsúlyú nőt, Krisztinát, aki a munka álorcáját ölti magára, hogy a férfit meghódítsa vele. Így mennek el egymás mellett a tehetséges nő és a tehetséges férfi, s legfeljebb kerülő utakon találják meg egymást, mint Meller Rózsi darabjában a professzor és munkatársa, Dr. Barabás Irén.

Tarnóczay Anna és Beregi Oszkár a Dr. Barabás Irén című darabban (Belvárosi Színház, 1938). Bojár Sándor felvétele

De sokszor ez a tehetséges és szép nő még a könnyű fajsúlyú férfit sem kapja meg. Mert a férfi nem tudja elviselni, hogy a nő fölötte álljon. Mint a Nóra leányai Rank Hildája, meg is mondja: a férfinak minden siker emeli az értékét, a nőnek pedig kisebbíti az esélyeit arra, hogy mint nő elérhesse a boldogságot. Rank Hilda minden vágya, hogy kollégája és szerelmese, egy átlagos tehetségű orvos kapja meg a gyermekkórház igazgató főorvosi állását, hogy összeházasodjanak. A professzor Hildát tartja erre érdemesebbnek, s ő is kapta meg az állást. Erre felfordul a helyzet. A nő elviselte volna, hogy kisebb tehetségű férje legyen a vezető, és ő hű munkatársa, néma segítője lett volna. A férfi büszkesége azonban ezt nem tudja elviselni. S míg Helmer Nóra, aki rájött, hogy egész férfi-munkája öncsalás volt, s a szeretett férfi oldalán visszatér a nagyanyjától elhagyott családi otthonba, az ál dolgozó nő, Krisztina a kreppszatén ápolónői jelmezben meghódítja a professzort, s a tehetséges Rank Hilda végül egyedül marad. Más kérdés, hogy vajon speciálisan női probléma-e Hilda sorsa, s vajon nem maradt-e a tehetséges férfi is többször egyedül, mint az átlagember. Ennek a kérdésnek a vizsgálatával azonban drámáink nem foglalkoznak.
A legtöbb esetben a tanult nő a hivatást otthagyva a szerelmet választja. A darabok egymásra találással, házassággal végződnek. Csak egy olyan drámánk van, amely a tanult nőt a házasság után is bemutatja. Ez Balázs Béla Dr. Szélpál Margitja, akinek sorsa tragédiába roppan. A szerző úgy látja, hogy a tudomány olyan, mint a hit: akit Isten egyszer kiválasztott, az sose szakadhat el tőle. Akit a tudomány egyszer igazán a bűvkörébe vont, az tudomány s munka nélkül soha boldog nem lehet.

Szakáts Miklós és Mezei Mária a Takáts Alice című darabban (Pesti Színház, 1946). Kálmán Béla felvétele

Mit felel tehát a színpad arra: vajon érdemes volt-e Nórának elmennie? Mit hozott neki az áhított önállóság, mit a tudomány, méltóbb, jobb élettársa lett-e a férfinak azzal, hogy megkísérelt szellemileg mellé emelkedni?
A szellemi felemelkedés drámáink szerint mindenesetre sikerült. A színpad tanult női elérték, sőt felülmulták a férfit. De önállóságuk és célkitűzésük a szerelem első érintésére összedűl, mint a kártyavár, s ők mohón kapnak a kéz felé, mely visszaviszi a Nórákat az elhagyott babaotthonba. Vajon most boldogabbak lesznek-e? Ezt nem tudjuk. Az új otthon előtt lecsapódik a függöny, s a válasz elmarad.
A drámák tanulsága kérdésünk szempontjából csak annyi, hogy a tanult és dolgozó nő is nő maradt, s nem lett „női szörnyeteggé”, mint a nők tanulásának kezdetén egyesek baljóslatúan jövendölték. A tanulás, a munka nem ártott meg szépségüknek, női kellemüknek sem. Sőt a velük szembeállított, nem tanult nők inkább azt látszanak mutatni, mintha még különbekké is lettek volna az új stílusú, tanult asszonyok. Dr. Szélpál Margitban az igazi tudós, vívódó lelkű, de külsőleg és belsőleg nagyvonalú hősnővel szembe van állítva egy régimódi tudákos vénkisasszony, ki a száján hordja a belsőleg meg nem emésztett problémákat, s műkifejezésekkel tömött szóáradattal szenveleg a tudományról, melyről sejtelme sincs. A lelkiismeretlen kis táncosnőben, aki a Dr. Barabás Irénben szerepel, a szerző aláhúzottan mutatja meg a hősnő szellemi és erkölcsi fölényét – igaz, csak azért, hogy a szerelemért és a szerelem által később annál mélyebbre zuhanjon. Ilyen nem értékes és nem tanult nő még – ugyanott – a könnyű fajsúlyú, élni, mulatni vágyó nő, aki tudós urában nem az emberi értéket szereti, hanem a nevet, vagyont, pozíciót. Egy kézmozdulatával földre söpri azt a preparátumot, amely ura kétheti munkájának eredménye. Ez a mozdulat együttélésük szimbóluma. Ilyen ugyanabban a darabban a naiv kis asszonyka, ki a klinikáról kidobott exorvos urában a szellem ragyogó megtestesülését látja, s akivel a szerzőnő mintegy azt akarja megmutatni, hogy a férfinak ez a korlátlan bámulat kell, nem megértés, s ezért nyúl olyan sokszor a gyémánt helyett a kavics felé. De sokszor a silány utánzat még jobban megtéveszti, mint Krisztina a Nóra leányaiban; az osztálytárs, aki mindig a legrosszabb tanuló volt, s aki a múlt időt mindig egy t-vel írta, most a dolgozó nő álorcájában jelenik meg, s amiért azok véresen őrlődnek, azt ő játszva eléri, s ő lesz az élet királynője. Először Rank Hilda dr. szerelmesét, a fiatal orvoskollégát hódítja el, s a férfi lelkesen magyarázza Hildának, hogy micsoda varázs, micsoda utolérhetetlen bűbáj van abban, mikor a nő egy t-vel írja a múlt időt.

Pataky Jenő és Szörényi Éva a Nóra leányaiban (Nemzeti Kamaraszínház, 1938). Vajda M. Pál felvétele

De Krisztinának nem elég ez a hódítás. Neki ez csak időtöltés, könnyű közjáték volt csupán. Neki a tanár kell, akire Hilda még a szemét sem merte emelni. ő pedig válogathat, és sikerrel válogat a maga erős, primitív ösztönével, sokat érő gyakorlatával, míg a tudós hősnő az első csatavesztés után tört szívvel, reménytelenül egyedül marad.
Úgy látszik, hogy a szerelem szempontjából kár volt Nórának az otthonból elmennie. De ő nem a szerelmet kereste, hanem azt hagyta ott. Emberibb, erkölcsileg-szellemileg magasabb rendű életet szomjúhozott. Hogy ezt most megkapta-e, ez az, amivel adósok maradnak drámáink, amelyek egyelőre megrekedtek a szerelemnél.
Igazán kiegyenlítő megoldásokat a magyar színpad eddig nem nyújtott. Élére állította a kérdést: vagy szerelem, vagy hivatás. A nőnek választania kell. Nem ismer olyan esetet, mikor az élet a nőnek megad szerelmet, családot s az ezek körén kívül eső hivatást is. Talán Dr. Barabás Irén majd igazi munkatársa lesz a professzornak, aki kerülő úton bár, de mégis benne találta meg az igazi párját, aki szerető feleség és megértő munkatárs egyaránt. De ez már csak a függöny legördülte után következik be. Nem látjuk, hogyan tud majd megbirkózni ezzel a feladattal, s nem hallunk arról, hogy hordja majd a dupla hivatás terhét. Pedig talán itt kezdődik az igazi probléma, amelyet az élet már sokszor megoldott, de amellyel a dráma eddig még nem nézett szembe.

Megjelent a Magyar Női Szemle 1937. július–augusztusi számában

*Lásd erről Imre Zoltán írását a SZÍNHÁZ 2013. februári számában.