…ha az író történetei reálisak, akkor jaj nekünk, de közben az élet (a nagypolitika körüli seftelés) folyamatosan annyi abszurdumot produkál, hogy az sem kizárt: Kerékgyártó István írói fantáziája még sekélyes is.

Kerékgyártó István 2001-ben robbant be az irodalomba a Vagyonregénnyel, amelyben a rendszerváltás idején zajló privatizáció kulisszatitkaiba enged – felkavaró – bepillantást. A Puzzle című drámájával 2013-ban helyezést ért el a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatán. A több mint húsz évvel a rendszerváltás után írt színdarabnak már nem a privatizáció a témája, és a kisstílű szerencselovagok mellett a nagypolitika magas rangú haszonlesői is megjelennek benne. Egyéb lényeges különbség azonban nincs a két mű között, hiszen mindkét alkotás szereplőinek motivációi teljesen azonosak: zsákmányt akarnak szerezni a gyarapodásukhoz vagy a túlélésükhöz.
Hihetetlen és ijesztő feltételezés, hogy miniszterelnöki, miniszteri és államtitkári szinten is minden ugyanolyan pitiáner módon működik, mint egy kisüzlet (vagy egy darab termőföld) privatizációja körül, de másrészről nehéz logikus érvekkel válaszolni arra a kérdésre, hogy ott miért is menne másképp. Vagy ha fent azért mégis máshogy megy, akkor a valóságban hol húzódik a határ? Még előfordul, hogy az állami vállalat igazgatója korrupt, de államtitkárnál már kizárt? Vagy államtitkár még igen, de miniszter már nem? Vagy miniszterelnök még igen, de államfő már tutira nem?
Kerékgyártó Puzzléjában ugyanilyen láthatatlan a realizmus és az abszurd közé vonható határ. Mert ha az író történetei reálisak, akkor jaj nekünk, de közben az élet (a nagypolitika körüli seftelés) folyamatosan annyi abszurdumot produkál, hogy az sem kizárt: Kerékgyártó István írói fantáziája még sekélyes is. Ez az izgő-mozgó, normális, hétköznapi ember által nem ismerhető valóságalap teszi a drámát szinte utálatosan izgalmassá. Nem tudom ugyanis, hogy mennyi valóságos igazság van benne; ha csak a fele igaz, már nincs kedvem röhögni.
De nemcsak azért nem lehetünk tisztában a Puzzle valóságtartalmával, mert tényleg nem tudjuk, mi megy odafent. Azért is neszez bennünk olvasás közben végig a bizonytalanság, mert a színdarab direkt úgy van megírva: nyelvhasználata, szituációi is reális és abszurd elemekből vannak összegyúrva. És mindehhez noch dazu még ott van az is, hogy ismerjük az író „előéletét”, valóságosan megélt-megszerzett privatizációs, jogi és befektetői tapasztalatait. Akkor lehet, hogy tényleg jaj nekünk? Olyan országban élünk, ahol reális feltételezés lehet, hogy egy miniszter így beszél az államtitkárával:

Miniszter: Hogy kínozom a beosztottaimat, azt mondod, bazdmeg? Vedd tudomásul, ha úgy hozná úri jókedvem, akár kínozhatnálak is benneteket, mert mindent nekem köszönhettek. A két szakállamtitkár, a főosztályvezetők, mindenki. Mert beültettelek benneteket a tutiba. Tizenharmadik havi fizetés, sofőr, kocsi, baszható titkárnő…

(Itt a Titkárnő hirtelen felegyenesedik, abbahagyja a söprést, és a Miniszterre, majd az Államtitkárra néz. Azok is ránéznek, aztán folytatja a Miniszter.)

kormányüdülő, külföldi utak. Minden. Minden, amit a szűk kis agyatokkal soha nem értetek volna el. Tessék, menj ki az életbe! Vállalkozzál, bazdmeg! Vagy menj el egy magáncég alkalmazottjának! Hát meghalnál! Te csak az államnak dolgoztál eddig. Ott kint meghalnál. Én tudom, én csináltam. Elhiszed, hogy ott meghalnál?

De a felfelé nyaló, lefelé taposó államtitkárt sem kell félteni. Amikor „kimegy” a minisztérium fennhatósága alá tartozó vállalathoz, egyebek mellett az alábbi párbeszéd zajlik le közte és az igazgató között:

Államtitkár: Pont olyan hülye vagy, mint a gimnáziumban. Egyébként ezért választottalak, mert már akkor is hülye voltál.
Igazgató: Hülye?
Államtitkár: Nagyon hülye. Tudod, rájöttem, kétféle ember közül választhatok. Az okos gazemberek közül, és a hülye becsületesek közül. Okos becsületes nincs errefelé.
Igazgató: Merrefelé?
Államtitkár: Hát errefelé. A politika környéki üzletben. Azért hoztalak ide. Na, mondom, itt ez a Lali, régi cimbora, osztálytárs. A hülye becsületes fajtából. Naivan azt hittem, minden hülye becsületes.
Igazgató: És nem?
Államtitkár: Most már látom, hogy nem. Itt vagy te. Hülye és becstelen.

A politikai korrektség jegyében és a félreértések elkerülése érdekében ki kell hangsúlyoznom, hogy – meglátásom szerint – Kerékgyártó István látlelete a Puzzléban pártoktól és politikai oldalaktól függetlenül szól a rendszerváltás utáni Magyarországról. És aki azt gondolja (és hirdeti), hogy korrupció tekintetében bármelyik oldal különb vagy csak szelídebb volna a másiknál, az egyszerűen olyan, mint az Igazgató a Puzzléban: „hülye és becstelen”.
Kerékgyártó a Puzzlét nem puzzle-darabokból rakosgatta össze, hanem – kölcsönvéve az Arthur Schnitzler Körtáncából jól ismert és már más által is magyarított műformát – kerek történetként írta meg. A körfüzér-szerkezetben a történetek szédítő örvényként kavarognak, mintha centrális erőtér húzna mindent befelé… És egyre inkább lefelé. A darab végén úgy érezzük, ennél lejjebb már nem süllyedhetünk (süllyedhet egy miniszter, egy ország). Aztán eltelik néhány újabb év, és születik egy újabb Kerékgyártó-írás…

(Kutszegi Csaba)

A dráma megtalálható a „Drámák” menüpont alatt, és letölthető INNEN.

2014. április 13.