Csehov, aki köztudottan sokat perlekedett a színházzal komédiaként felfogott egyes műveinek „drámaizálása” miatt, meg lehetne elégedve, annyira áthatja a színrevitelt a bizarr nevetségesség.

Csak az első igazi, váratlanul meleg nyári nap olvasztja-izzasztja ki a teljes létszámban most először összeverődő jobb társaság tagjaiból a hosszú tél unalmát, letargiáját. Nem csoda, hogy mindenki felpörög, holott a fejenként dukáló „előital” fél liter vodkát majd az első óriásjelenet után húzzák le egy hajtásra, „kórusban”, szemközt a közönséggel. Valamennyien felforrnak a legkülönfélébb öreg székekkel bebútorozott, zaklatottan széttartó, egyébként szürkésfeketén kopár, kibelezett színpadon, melyen az ülőalkalmatosságok állandó húzogatása kellemetlenül fémes hangot csal elő a padozatból. Bálint András a múltat dicsőítő, a mai fiatalságot szószátyárul bíráló Glagoljev földbirtokosként két fokkal szokott decens beszédtempója és tónusa felett szólal meg, Jordán Tamás (Trileckij) mint a szenilitás határára érkezett nyugállományú ezredes gnómmá görbedve, a torzrajzig karikíroz mozgásban és artikulációban. Somody Kálmán (Petrin földbirtokos) elfeketül a halogatott kitörés dühétől, Márton András (Vengerovics, hatvanhárom kocsmát tulajdonoló kereskedő) a hőségben is rezzenetlenül belefagy mellényes piperkőcségébe és az őt kikezdeni, sértegetni folyton kész oroszokkal szemben felvértező zsidó öntudatába.
Alföldi Róbert rendező alaposan begyújtja a rakétákat, melyeknek tűzfényében, gőzös sistergésében céljuk vesztett, egymáshoz legfeljebb súrlódni képes életek sokasága tépi fel magát. Az iram nem a helyzetelemzésnek, inkább az állapotrajznak kedvez, s a negyedik felvonás felé tartva lesz meg némileg a böjtje, amikor túlhangosodik az előadás, s nemegyszer csak darabosan valósulnak meg a tördelt, egymásra dőlő sorsképek fokozásai. Csehov, aki köztudottan sokat perlekedett a színházzal komédiaként felfogott egyes műveinek „drámaizálása” miatt, meg lehetne elégedve, annyira áthatja a színrevitelt a bizarr nevetségesség. Bőven képződik komoly nyomatéka e nevetésre vagy fintorra ingerlő közelítésnek, ha nem is mindig elegendő, és színészi kivitelben nem egészen arányos megoszlással. A négykézláb mászások szorongatóan mulatságos állatiassága, az infantilis felpattanások, elrohangálások, a testi és lelki egyensúly visszanyerése érdekében folytatott, alkohol tépázta tornamutatványok alkalmasak az általános és végzetes labilitás, az önmagából kifordult világ éreztetésére.

Petrik Andrea és László Zsolt / fotók: Dömölky Dániel

Menczel Róbert színpadképe fölött egy hatalmas óra áll, azaz jár égitestként. Hol a darabbeli időt és telését mutatja, hol attól függetlenül pöccennek előre mutatói. A kizökkent időt az egyes szcénákban aláeresztett spotlámpák csillagai is szimbolizálják. Erős, de atomizálódott reál-irreál teret szuggerálnak, azáltal is, hogy kézi fényforrásként letéphetők, levághatók, s arcokat, mozgássorokat vallathatnak kis kévéjükkel. A szcenika nem hajszolja az oroszosságot (bár a nők frizurái ugyanúgy visszautalnak az 1900 körüli évek sztanyiszlavszkiji teatralitására, mint Nagy Fruzsina jelmezeinek néhánya: egy földig érő fekete szoknya szabása, a címszereplő ingének varrása), s nem akar belerohanni a mába sem (noha egyes ruhadarabok lezsersége ebbe az irányba is megindít). Radnai Annamária remekül levezetett, csehovi matematikájú fordítását lényegében csak egy szereplőnél (a Somhegyi György e. h. játszotta hepciás ifjú, Kirill esetében) durvították megszokásból is káromkodóvá. Vörös Róbert dramaturg egy-két figurától megszabadította a Csehov által többször átírt és végleges formával nem bíró darabot. Ő sem erőltette az aktualizálást, mely a színházban amúgy is „jön magától” (ha jön). A nézők belejátszatása, pillantásokkal való bekebelezése a játékba, a színi társaságba: Alföldi ötlete, egyszer-egyszer erőszakolva és üresen. Fontos színpadi pont a műanyag függönyös zuhanyfülke. Nem érdekes, hogy kerül oda. Sokszor tesz jó szolgálatot, tér a térben, zárt szimbólum a nyílt szimbólumrendben – de a csap, a tus vízsugarával könnyen vissza lehet élni, s hol a hatás kedvéért, hol fölösleges mozdulatokkal olykor vissza is él vele a rendezés.

László Zsolt és Rétfalvi Tamás

Az eredeti Apátlanul címvariáns kevésbé érvényesül, mint a darabra utólag ragasztott, alak-kiemelő Platonov. Igaz, tanúi vagyunk apa–fiú ellentétnek és szövetségnek, apa-káromlásnak és méltatlan apaságnak, a Radnóti Színház előadása mégis Platonov, valamint szerelmi célszemélyeinek egyike, a fiatal özvegy Vojnyiceva tábornokné körül forog. László Zsolt viharvert Platonov tanítója (Sarkadi Imre Oszlopos Simeon-beli Kis János rajztanárának távoli elődje) a „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” önsorsrontását azzal hatványozza, hogy négy-öt nőt is hagy magába bolondulni, életre-halálra, vagy legalább végzetes hisztériára, s szinte csak sportból. Ez a férfi, aki a kivételesebb tehetség semmiféle adományát nem mutatja fel, egyszerűen csak radikálisabb, éleslátóbb, jellemmaradékaiban is formátumosabb, mint bárki más, valóban kiemelkedik környezetéből. Annál rosszabb kornak és környezetnek, hogy kiemelkedhet. László Zsolt egyenletesen jó szerepépítésének, uralt, önvizsgáló befelé nézéseinek csúcsa és ellentéte, amikor az érzelmi és egzisztenciális kutyaszorítóba került Platonov letér a cinikus kritikai útról, elkezd a világba bambulni, s maga is menedéket remél a nagy Csehov-drámák itt szintén felbukkanó motívumától, az elutazás-gondolattól. Számos más vétke talán nem lenne elég ok pusztulására – hogy átmenetileg és többszörösen bekapja a csalétket (elhiszi: kereket lehet oldani a magunk által is katalizált, súlyosbított, letagadott, ránk kattant krízis elől), ez elegendő ok.

Kováts Adél mesteri alakítása a legmélyebbre viszi (részeg bódulattal a zuhanytálcába fekteti) az előkelő asszony Vojnyicevát, ám még e megalázó pillanatban sem engedi, hogy szimpla jellemet, elszegényedett, magának új sorsot kolduló nőt képzeljünk a kihívóan elegáns cuccokba. Az özvegynek általában helyén van az esze, csak a darabot látszólag mozgató szerelmi vakság eufóriája győzi le. Egy nem-lett nőalak köde is ott illan Kováts Adél makacs tartású, rendre kijózanodó vereség-asszonya mögött, bár nem hihetjük, hogy nagy élet ment füstbe.
Petrik Andrea kissé elmérte Platonov egykori egyetemi szerelmének, most már az ifjú Vojnyicev feleségének alakját, megnyilvánulásait. Ennyi szélvész, ilyen viharos pillantások mellé kellene valami a múlt törékeny meghittségéből is. Martinovics Dorina idegbeteggé hangolt Grekovája is áldozatul esik a rendezői értelemben ugyancsak csillapítatlan láznak. Andrusko Marcella (Szása) pilledt tehetetlenkedésében, szemellenzős érzelmi szolgálatkészségében becsülendő a konvencionális családi tisztesség vágya, Adorjáni Bálint Vojnyicevjében a sokáig képlékeny uracs a felszarvazástól, összeomlástól nyert viszonylagos kontúrossága. Rétfalvi Tamás (Iszak) annyira csendeskén várakozik sorára, hogy kirobbanása sem kelt élénkebb figyelmet. Apró cselédszerepben is szuverén viszont Móga Piroska e. h. (Kátya), Mészáros András mint lótolvaj, bűnöző Oszip az előadásban túlságosan fedetlenül maradó erkölcsi summázatoknak lel hitelt, Schneider Zoltán pedig motorja az eseményeknek, egyik biztosítéka a színpadi miliő kompressziójának: a zabáló, vedelő Nyikolaj Ivanovicsot, a rossz orvost a Kováts Adéléhoz, László Zsoltéhoz fogható arányérzékkel dolgozza ki. Egy-tömb ember, aki annyival „jobb” a maga korának, közegének többi emberénél, hogy sem az elutazás délibábja nem kísérti meg, sem eszmékkel és vágyakozásokkal nem díszíti fel magát. Ott és úgy akar senki lenni, ahol ez ráméretett, és maga is mérte magára és másra. Talán éppen ezért egyszer, véletlenül tesz még jót is.

Csehov: Platonov (Apátlanul)
Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Nagy Fruzsina. Világítás: Baumgartner Sándor. Dramaturg: Vörös Róbert. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Kováts Adél, Adorjáni Bálint, Petrik Andrea, Bálint András, Somhegyi György e. h., Somody Kálmán, Martinovics Dorina, Jordán Tamás, Schneider Zoltán, Márton András, Rétfalvi Tamás, László Zsolt, Andrusko Marcella, Mészáros András, Móga Piroska e. h.

Radnóti Színház, 2014. május 25.